publikációk a szerzőtől »

Sonia Wongnak, a hongkongi Lingnan Egyetem közgazdászának Hongkong és Sanghaj mint nemzetközi pénzügyi központ  címmel tartott előadása 2011. november 25-én hangzott el, a National University of Singapore Kelet-Ázsia Intézetében.

A nemzetközi közvélemény a 2000-es évek eleje óta egyre inkább két, egymással is rivalizáló pénzügyi központként látja Sanghajt és Hongkongot. A kínai kormány 2009-ben azt tűzte ki célul, hogy Sanghaj váljon 2020-ra nemzetközi pénzügyi központtá. Az előadó a Hongkong és Sanghaj közti vetélkedés elemzésére tett kísérletet.

Egy szakmai körökben végzett közvéleménykutatás meglehetősen pozitívan látja Sanghaj esélyeit. Míg a megkérdezettek 80 százaléka szerint ma még egyértelműen Hongkong tölt be fontosabb szerepet, addig 70 százalékuk szerint Sanghajnak jó esélye van arra, hogy a következő évtizedben megszerezze az elsőséget.

A Sonia Wong szerint Sanghajnak azonban még a számára rendkívül kedvező jelenlegi gazdasági helyzetben is komoly hátrányokkal kell szembenéznie. Az előadó szerint ezek döntő része a szárazföldi Kína területén a pénzpiacokat érintő korlátozásokból fakad.

Egy nemzetközi pénzügyi központ tevékenységének számos feltétele van. Szükséges a politikai stabilitás, a jogbiztonság, a helyi pénzügyi piac deregulációja, a piacbarát adórendszer, a fejlett pénzügyi infrastruktúra, emellett pedig olyan körülmények is, mint az fejlett fizikai infrastruktúra, az angol nyelv használatának széleskörű lehetősége és a szabad információáramlás.

Sonia Wong szerint e feltételek közül az intézményi korlátok jelentenek Sanghaj számára egyre növekvő korlátokat. Míg más, társadalmi és technikai tényezők terén (pl. fizikai és pénzügyi infrastruktúra, stb.) Sanghaj impozáns fejlődést mutat, addig az intézményrendszer korlátozó hatásai hosszú távon is beárnyékolják a képet. A fő problémát a Kínai Népköztársaság pénzpiacának és tőkepiacának adminisztratív elszigeteltsége jelenti. Ennek egyik fő összetevője a kínai jüan teljes nemzetközi konvertibilitásának hiánya, a másik pedig a kínai tőkeexportra vonatkozó korlátozások.

Egy pénzügyi központ lehet szegregált vagy integrált abból a szempontból, hogy a piacain van-e adminisztratív korlátozás a belföldi és külföldi pénzek közt. Ebből a szempontból Hongkonggal szemben Sanghaj komoly hátránya, hogy a kínai jüant érintő korlátozások miatt szegregált pénzügyi központnak tekinthető.

A kínai tőke nemzetközi áramlását érintő adminisztratív korlátozások ugyanakkor az egész kínai gazdaság szerkezetére nézve komoly problémák lehetőségét hordozza magában. A tőkeexportot sújtó adminisztratív korlátozások miatt a Kínai Népköztársaság határain belül tőkebőség tapasztalható. Ahogyan az lenni szokott, a kereslet-kínálat szabályai szerint, ha valami nagy bőségben érhető el, az olcsó lesz, és ebben az esetben is ez a helyzet. A tőkebőség monopolhelyzetet biztosít a kínai bankoknak, aminek következtében viszont rendkívül alacsonyak a kamatok. Az alacsony kamatok miatt még rosszul teljesítő cégek is igen könnyű olcsó hitelekhez juthatnak, ugyanakkor ezeket a rosszul működő cégeket a részvénypiacokat érintő korlátozások is segítik megvédeni a nemzetközi versenyhelyzet veszélyeitől.

Mindez – nagyfokú hitelezés nem megfelelő hátterű piaci szereplőknek – ma sokaknak ismerős lehet, és nagy pénzügyi kockázatot hordoz magában, különösen nagy a buborékok létrejöttének veszélye. Mindez fokozott kockázati tényezőket jelent a sanghaji piacokat domináló kínai értékpapírokra nézve.

A jogbiztonság még mindig meglevő fogyatékosságaival kombinálva mindezek az intézményi körülmények olyan „üvegplafont” jelentenek Sanghaj pénzpiaci növekedése számára, amelyek mellett kevéssé esélyes arra, hogy nemzetközi pénzügyi központtá váljon. Ilyen körülmények között a nemzetközi pénzügyi világban Sanghajnak csak spekulatív szerep juthat. Olyan piaci szereplők számára lehet vonzó, akik a várható magas nyereség miatt hajlandóak nagyobb kockázatot vállalni.

Hogy Sanghaj felzárkózhasson Hongkong mellé, annak tehát elsősorban a fenti problémákat kiküszöbölő intézményi változások lennének a szükséges előfeltételei. Ez a kérdés azonban Kína számára komolyabb, mint gondolnánk. Egy liberalizációs fordulat nyilvánvaló kockázatai mellett további akadályozó tényezőt jelent, hogy a kínai államnak rövidtávon érdeke a jelenlegi helyzet fenntartása. Az a tőkebőség, amely a Kínai Népköztársaság határain belül a korlátozások miatt tapasztalható, kényelmes állapotot jelent az államnak, hisz így ő maga is olcsón juthat tőkéhez, erről a kényelemről pedig vonakodik lemondani. Így tehát, noha ahhoz, hogy Sanghaj valóban globális nemzetközi pénzügyi központtá váljon, hosszú távon elengedhetetlennek tűnik a liberalizáció rövid távon ez nem érdeke a kínai államnak. Sanghaj jövőjét illetően a kérdés tehát az, hogy ezek a szükséges intézményi változások bekövetkeznek-e, és ha igen, mikor, milyen formában.