publikációk a szerzőtől »

A vegyi fegyverek katonai alkalmazása egészen a kőkorszakig nyúlik vissza, amikor is a törzsek különböző természetben megtalálható mérgező anyagokkal vonták be nyilaikat, ezzel megbénítva áldozatukat. Az ókorban a mérgek mellett már megjelent a gázhadviselés is, a peloponnészoszi háborúban a spártaiak kénnel bekent fát égetve próbálták harcképtelenné tenni az athéniakat. A középkor folyamán nagy lendületet kapott a vegyi fegyverkezés, és megjelentek a ma is használatos fegyverek ősei. A kézi bombákba különböző vegyi tölteteket helyeztek, melyek robbanásakor mérgező füst szabadult fel; a tüzérségi lőszereket mérgekkel vonták be (például cianiddal), vagy pedig fojtógázzal töltötték meg őket. Az első világháború idejére ezek a módszerek kifinomodtak, és a harctéren széles körben alkalmazták őket. Először a franciák használtak nagy mennyiségben könnygázt, majd a többi harcoló félnél is megjelentek olyan vegyi fegyverek mint a klórgáz vagy a mustárgáz. Becslések szerint 1914 és 1919 között több mint egymillió ember vesztette életét ezeknek az anyagoknak köszönhetően.

Mindez arra sarkallta a nemzetközi közösséget, hogy összeüljön és kidolgozzon valamilyen szabályozást a témában. Már a párizsi békék és a washingtoni konferencia is szólt a vegyi fegyverek tilalmáról, azonban egy átfogó egyezmény még váratott magára. A kezdeményezésben az Egyesült Államok vette át a vezető szerepet, és 1922-től kezdve sorozatos tárgyalásokat zajlottak. Ennek eredményeképpen 1925. július 17-én megszületett a genfi jegyzőkönyv, vagy teljes nevén: Jegyzőkönyv a fojtó, mérges és egyéb hasonló gázok, valamint a bakteriológiai eszközök hadviselési célokra történő használatának eltiltásáról. A jegyzőkönyv ugyan rendelkezik ezen fegyverek szárazföldi, légi és tengeri bevetésének tilalmáról, másrészt azonban nagy hiányosságokkal bír. Nem szól például a vegyi fegyverek fejlesztéséről, az azokkal kapcsolatos kutatásokról, kísérletekről, az ellenőrző mechanizmusokról, a kikényszerítő eszközökről és a bűntető szankciókról. Másik nagy hiányossága, hogy nem tiltja a vegyi fegyverek bevetését, amennyiben egy másik állam használt először ilyen eszközöket az adott állammal szemben. Éppen ezért a jegyzőkönyvet szokás „no-first use treaty”-nek is hívni, hiszen ha bizonyítottan válaszlépésről van szó, akkor minden további nélkül jogosnak tekinthető a vegyi fegyverek alkalmazása. Ugyanakkor annyiból mégis sikeresnek tekinthető a szerződés, hogy a második világháború folyamán ennek köszönhetően nem került sor harci gázok alkalmazására.

A genfi jegyzőkönyvet érdekes módon pont az egyik fő kezdeményező, az Egyesült Államok nem volt hajlandó ratifikálni, hosszú éveken át. Sokak szerint ez azért volt, mert nem akarta, hogy felelősségre vonják a koreai és a vietnámi háború folyamán használt vegyi fegyverekért. A vietnámi háború lezárultával azonban Gerald Ford elnök 1975 áprilisában ratifikálta az egyezményt. Ami a dolgozat szempontjából fontos két államot illeti, Irán 1929 júliusában ratifikálta a jegyzőkönyvet, míg Irak 1931 szeptemberében.

Letölthető publikációk:

Vegyi fegyverek az iraki–iráni háborúban (1980–1988)

394 KB

PDF dokumentum

2009.12.12.