publikációk a szerzőtől »

Az ötvenedik müncheni biztonságpolitikai konferencián, 2014. januárjában, a berlini nagykoalíció vezetõi – közöttük Frank-Walter Steinmeier külügy- és Ursula von der Leyen védelmi miniszter – a német külpolitika új irányát hirdették meg. Steinmeier arról beszélt, hogy az elõdje, Guido Westerwelle által folytatott külpolitikától el kell térni, mert Németországnak nem szabad kimaradnia a nemzetközi válságok és konfliktusok rendezésébõl, és mind kreatívabban és hatékonyabban kell felhasználnia a diplomácia eszközeit. A német politika e képviselõi aligha számítottak arra, hogy már néhány hét múlva eljön az a pillanat, amikor a lelkesnek korántsem mondható német közvéleményt a kockázatokkal és költségekkel járó nemzetközi felelõsségvállalás szükségességérõl kell meggyõzni, mégpedig nem egy Európán kívüli válsággal kapcsolatban, hanem egy Oroszország és Ukrajna részvételével zajló válság válik a német politika tesztesetévé. Oroszországgal szemben kibontakozó háború miatt. Nem volt meglepõ, hogy a krími, illetve ukrajnai válságban az aktívabb nemzetközi elkötelezettség politikáját hirdetõ Berlin az általános figyelem fókuszába került. Ez a figyelem a Szövetségi Köztársaságnak mint az Európai Unió vezetõ államának és a világ harmadik legnagyobb kereskedelmi hatalmának szólt. Annak az országnak, amely uniós szinten hagyományosan az Oroszországhoz fûzõdõ stratégiai és modernizációs partnerség legfõbb szószólója volt. Berlin számára az ukrán válság annak a hidegháborús szembenállásnak a képét idézte fel, amelyben Németország a viszálykodásnak leginkább kitett frontállamként az áldozat, ugyanakkor a kelet–nyugati gazdasági kapcsolatok építõmestereként az elõnyöket is élvezõ partner szerepét is betöltötte.

A válság kezdetétõl fogva nyilvánvaló volt, hogy Berlin részvétele nélkül a szankciópolitika éppen úgy kérdéses, mint a nyugati politika egységének hitelessége. Az ukrán válságban – minden óvatossága ellenére – Angela Merkel vállalta az aktív és látható vezetõ szerepet. A kancellár a békés rendezés elkötelezettjeként és Putyin leggyakoribb telefonos tárgyalópartnereként kulcsszerepet játszott az Oroszország elleni szankciók három eszkalációs lépcsõjének a kidolgozásában. Berlin továbbá a közös uniós megközelítés érdekében arra törekedett, hogy – az EBESZ és a NATO mellett – Brüsszel is mindig játékban maradjon. Steinmeier a francia és a lengyel külügyminiszterrel együtt a weimari háromszög nyújtotta, valamint a V4-államokkal való párbeszéd révén kínálkozó lehetõséget egyaránt igénybe vette. Wolfgang Ischinger, a nagy tapasztalatú német diplomata az EBESZ képviseletében a kijevi kerekasztal moderálását vállalta.

Letölthető publikációk:

Berlin-Moszkva-Washington

528 KB

PDF dokumentum

2014.05.20.