Hugo Grotius
Biztonságpolitika
Civilizációk
Diplomáciatörténet
Egyetemes történet
Európa
Geopolitika
Magyar külpolitika
Nemzetközi jog
Nemzetközi
  politikaelmélet
Nemzetközi politika
Világgazdaság

Könyvtár
E-könyvtár

Tanulmányok
Közlemények
Dosszié
Vita
Kommentárok
Beszámolók
Krónika
Könyvekről
Lexikon
Dokumentum-tár
Térképek
Mondások

Szerzőink
Legfrissebb

e-mail:
jelszó:

HUGO GROTIUS (Huig de Groot), a modern természetjogi felfogás és a modern politikai irodalom egyik megteremtője, aki a természet-jogon alapuló nemzetközi jog alapjait fektette le. »»

Keresés:
HONLAP SZERKESZTŐSÉG IMPRESSZUM BEKÖSZÖNTŐ LEVÉL NEKÜNK
 RECENZIÓ
Hautzinger Gyula
Gondolatok egy amerikai bestseller kapcsán

(BREMER, PAUL.L.: My Year in Iraq. The Struggle to Build a Future of Hope)

Úgy tűnik Amerika időnként még mindig túlságosan messze van. Legalábbis, ha a Paul Bremer nagykövet – G. W. Bush elnök teljhatalmú iraki megbízottja – által írt visszaemlékezés megjelenésének időpontjától a hazai szakmai körökhöz való megérkezésének dátumáig eltelt időt tekintjük. Pedig érdemes volt elolvasni ezt a jó stílusban megírt, jól szerkesztett, a US Today által a 2006-os év egyik sikerkönyvének kikiáltott könyvet. Valóban olvasmányos mű, ahogy mondani szokták: „nem lehet letenni”. A könyv nagyon is amerikai nézőpontból íródott, és igencsak izgalmas esztendőt mutat be, a 2003. májusa és 2004 június vége közöttit, amelyet a szerzőhöz hasonlóan magam is Irakban töltenem, szinte ugyanakkor.

Csak azért, hogy azóta eltelt közel félévtized távlatából ne feledjük az eseményeket és a szereplőket: Paul Bremer nagykövet pár nappal azután vette át felelősségteljes beosztását, hogy Bush elnök 2003. május elsején teátrális körülmények között, a nyílt vizeken manőverező USS Abraham Lincoln repülőgép-anyahajón bejelentette: Irakban befejeződtek a főbb harci cselekményekkel járó hadműveletek. Magyarán, véget ért a háború, kezdődhet a konszolidáció. Ma már tudjuk, egy lélegzetvételnyi szünet után nem befejeződött, hanem újrakezdődött a háború Irakban. Egy új típusú háború, amely még ma sem ért véget, és kérdés egyáltalán véget ér-e belátható időn belül, sőt azóta kérdésessé vált, hogy véget ér-e immár Afganisztánban is, és a jó ég tudja még hol, ha nem vigyázunk a jövőben!

A szervezet, amelyet Bremer több mint egy éven keresztül vezetett, a CPA (magyarul a Szövetséges Ideiglenes Hatóság) „civil” szervezetként lett hivatott  a Szaddam-rezsim ideje alatt totálisan leromlott ország, és a pár hetes, különben nem túl nagy károkat okozó amerikai–brit invázió utáni újjáépítés megszervezésére, és az ország irányítására, az irakiak részére történő 2004 június végi formális átadásig. Bremer személyében Bush és munkatársai már félig-meddig, legalábbis az állami ügyektől visszavonult, de nagy tapasztalatokkal rendelkező diplomatát találtak, aki óriási lelkesedéssel vágott bele a munkába.

Írásában többször von párhuzamot a második világháború során legyőzött Németország és Japán megszállása, valamint Irak között. Ez a párhuzam eleve több gondolatot is felvet a történelmet és az Irakban történteket valamennyire ismerő olvasóban. Először is, a hitleri Németország és a császári Japán hosszú éveken át totális háborút folytatott az Egyesült Államokkal szemben, míg ez Irak esetében vajmi kevéssé igaz. Ha voltak is harci cselekmények, azok csak korlátozottak voltak, igen rövid ideig tartottak, és a polgári lakosságot messze nem érintették annyira, mint az a második világháború során. Másodszor, más kultúrákban történt mindez. Németország és Japán, igaz, egymástól eltérő, de évezredes kultúrával rendelkezett, a két ország lakossága magas fokon szervezett államokban élt, ellentétben Irakkal, ahol az irakiak néhány évtizeddel korábban még törzsi keretek között éltek, és ahol az államnak még a helyét is mesterségesen alakították ki a nagyhatalmak. Ami viszont nagyon is közös: minden esetben tudomásul kell venni, hogy ha egy másik, akármennyire is jól vagy rosszul működő szuverén állam életébe beavatkozás történik, a beavatkozás után, attól kezdve, hogy a régi állam megszűnik a korábbiak szerint működni, a teljes felelősség az új hatalomra, esetünkben az Amerikai Egyesült Államokra hárul. Ez a felelősség hárult Paul Bremerre is, Bagdadba történt 2003. május 11-i megérkezésének pillanatától. Talán lehet a jól ismert mondást „sajátosan” alkalmazni: „Jaj, a legyőzőnek!”

Hallatlanul érdekes, ahogy Bremer megismertet bennünket egyrészt az amerikai adminisztráció ma is jobbára tevékenykedő első számú vezetőivel, másrészt a Szaddam bukása után megindult iraki politikai élet szereplőivel. A nagykövet betekintést nyújt a legbensőségesebb helyszínekre (a Fehér Ház ovális irodája vagy akár az edzőterme) is, tanúi lehetünk olyan bizalmas beszélgetéseknek, amelyekről korábban szinte semmit sem mondó sajtóközlemények tudósítottak csak, vagy amelyekről egy villanás erejéig láthattunk valamit a híradókban. Vonatkozik ez az iraki politikai élet szereplőire is. Érdekes annak a több frontos küzdelemnek a hiteles ábrázolása, amelyet Bremer vívott a remélt, gyors konszolidáció érdekében mind saját washingtoni adminisztrációjával, mind az irakiakkal. Különösen érdekes, ahogy a szerző bemutatja az amerikaiak által elismert iraki új politikai elittel (Barzani, Cselebi, Allavi) és az iraki vallási vezetőkkel, különösen a siíta közösség első számú vezetőjével Szisztani nagyajatollahhal és a 2003. nyara után egyre jobban megerősödő fiatal radikális siíta hitszónokkal, Mukhtada Al Szadrral folytatott „árnyékbokszolását”.

A könyvben számomra, katonának mégis a legizgalmasabb részek a katonai vezetőkkel folytatott tárgyalások és a katonai események leírása, valamint az, hogy miként történik mindezeknek a bemutatása az olvasó számára. Franks, Abizaid, Sanchez tábornokok azok a katonai vezetők, akik időről-időre feltűnnek az események kapcsán. Mégis jó száz oldalt kell végig olvasni, mire először esik szó a nemzetközi „lengyel” hadosztályról, amelynek kötelékében a mi, magyar szállító zászlóaljunk is tartozott, a hadszíntérre történt kiérkezésétől (2003. augusztus vége) 2004 decemberéig, a kivonulásunk időpontjáig. A szerző nyilván elsősorban a britekkel való szövetségre gondol, mert a lengyel hadosztályt idézőjelbe teszi, majd a résztvevő nemzetek felsorolását is igen nagyvonalúan kezeli, amikor az első említés során a lengyeleken kívül csak az ukránokat és a közép-amerikaiakat említi. Elfeledkezve a többi, több mint húsz másik országról (így Magyarországról is), amelyek legjobban felkészült katonáikat küldték a Bremer által csak a „siíták szíve közepének” nevezett terület konszolidálására. Bremer további vaskos tévedése, hogy először kevesebb, mint háromezer katonáról beszél, amely a valóságban még a hiányosan említettek összlétszámát sem fedi. Ténylegesen, a hadosztály keretében – a siíták legfontosabb öt tartományát magába foglaló, közel Magyarországnyi területű, ötmillión felüli lakosú körzetben – a végzendő feladatok megoldására mintegy 9000 fős létszám került összevonásra. Jó lehet még ez a létszám sem közelítette meg egy normál US szárazföldi hadosztály létszámát. De nem is ugyanazzal a feladattal állították fel az egységünket! Az ENSZ BT 2003. május 23-án kelt 1483. számú határozata kifejezetten a háborús feladatok után esedékes – ha szabad így fogalmazni – „hagyományos” békefenntartásra ösztönözte a nemzeteket, és nem egy a XXI. évszázadra valószínűsíthetően jellemző új típusú háború folytatására. És itt van Bremer nagy hibája, amit visszaemlékezése során sorozatosan elkövet. Miközben nyilvánvalóan felismeri, hogy a biztonsági helyzet messze nem az, amire Washingtonban számítottak, folyamatosan azt sugallja az olvasónak, hogy a „nemzetközi” erők nem voltak alkalmasak, továbbá nem is akartak az amerikaiak mellett a rendcsinálásban aktívan részt venni. Ez a fajta szemlélet erősen torzítja a különben tisztességesen leírtakat. A mi nemzetközi részvételünk nagyon is amerikai szempontból történő beállításával, sajnos, Bremer arányt és irányt téveszt. Nagyobb baj, hogy ezzel, évekkel az események után is azt a véleményt sulykolja az olvasóba, hogy a briteken kívül (az olvasóban olyan érzet alakul ki, mintha a „koalíció” is pusztán az amerikai és a britek együttműködése lett volna) a többi multinacionális szereplő szinte csak azért volt jelen Irakban, hogy megnehezítse a „koalíciós” erőfeszítéseket.

Nos, a helyzet merőben más! Évekkel az események után, a tények ismeretében az a véleményem, hogy mi, a babiloni központú Nemzetközi Hadosztály, elsősorban azért kellettünk, hogy az amerikai kormányzat a világ előtt bizonyíthassa, milyen széleskörű az a nemzetközi támogatás, amelyet az Egyesült Államok régi és új szövetségesei nyújtanak abban a háborúban, amely a terrorizmus ellen folyik, és amelynek jelszava alatt került sor az iraki beavatkozásra is. Amiről Bremer nem beszél, de nyilván az 2003 tavaszán megkezdődött tárgyalásokon válhatott nyilvánvalóvá Washington számára, hogy ha széles nemzetközi részvételre akarnak számítani, akkor csak az ENSZ BT által május végén szentesített, és csak korlátozott katonai feladat-végrehajtásról lehet szó. Ráadásul, miként a későbbiek során bebizonyosodott, a felderítési adatok elemzései is tévesnek bizonyultak, így nem is a legbékésebb körzet jelölték ki részünkre.

Mi, magyarok többször is említésre kerülünk a könyvben. No, nem az iraki stabilitás érdekében a helyszínen végzett szállítási feladataink végzése kapcsán, hanem egy a Bremer környezetéből kiindult ötlettel összefüggésben. Ennek, mint annak idején a magyar sajtó is tudósított róla, az volt a lényege, hogy Taszáron, az akkor még amerikai bázison, tömegesen képeztek volna ki iraki rendőröket. A terv (ahogy a memoár sugallja), a magyarok „érdektelensége” folytán meghiúsult. Nyilván, a biztonságunkért felelős vezetők gondosan mérlegelték, milyen kockázattal járhatna, ha az iraki konfliktus megoldását határainkon belülre is kiterjesztenék.

A nemzetközi „lengyel” hadosztály szerepéről, és a kialakult helyzetben cselekvőképtelenségéről Bremer a 2003. októberi események kapcsán ír először. Elmondja, hogy miután a hadosztályunk nem vállalta, (nem vállalhatta) a lázongó Kerbelába történő erőszakos behatolást és a rendteremtést, az amerikai csapatok vonultak be oda. Rögtön három katonát veszítettek. Egyikük Orlando alezredes, a velünk együttműködő MP-zászlóalj parancsnoka volt. Jellemző, ahogy Bremer az esetet leírja. A Sanchez altábornaggyal folytatott beszélgetését idézem:

„ – Szükségem van 24 órára, hogy a parancsokat kiadjam a csapataink számára – mondta Rick – még inkább 48 órára!

– Miért?– kérdeztem – nincsenek lenn gyors reagálású erőink? Rick megrázta a fejét Az 1. Tengerészgyalogos Expedíciós Erők hazatértek és a helyükbe külföldi csapatok [megjegyzés: szó sincs koalíciós megnevezésről! – a szerző] települtek. A parancsnok elutasította az együttműködést. Azt mondja, ilyen feladat végrehajtása [Szadr elfogása] ellentétes az alkalmazási szabályaival.”

Nos, első pillantásra minden korrekt. Azokban az október közepi szép őszi napokban a vonatunk teljes gőzzel robogott előre. Nincs a világon egyetlen demokratikus állam törvényhozása sem, amelyik menetközben „átállította” volna a váltókat. Mi, és az egész hadosztály úgy folytatta a tevékenységét, ahogy a politika mesterei megkreáltak bennünket. Nem volt itt szó az első pillanatoktól kezdve erőszakos akciók kezdeményezéséről! A Kerbelába történt elsőre meghiúsult bevonulás előtt valamennyi, a hadosztálynál szolgálatot teljesítő nemzeti rangelsőt összehívta a parancsnok, Tyszkiewicz tábornok. A kérdés egyszerű volt: melyik nemzet vállalja, hogy erővel bevonul Kerbelába, a siíták szentélyébe és megpróbálja elfogni Szadr-t? Nem akadt egyetlen vállalkozó nemzet sem a feladat végrehajtására.

Maga az esemény, a támadó művelet elutasításának ténye egyébként szerepel a memoárban, amikor Bremer felidézi a Sanchez altábornaggyal folytatott beszélgetését: „… És aztán ő (Tyszkiewicz vezérőrnagy) írásban megtagadta a parancsomat, kifejezve az ellenkezését tevékenykedni!” Mint ahogy eleve nem is tartoztak ilyen operatív feladatok a hadosztály feladatkörébe. Eleve – nehézfegyverzet és harci repülők hiányában – a hadosztály alkalmatlan is volt offenzív feladatok végzésére. Ezen túl, a sebtében összeverbuvált magasabb egység felszereltsége is – finoman fogalmazva – kívánnivalókat hagyott maga után. „Az mindegy, hogy hogyan, csak jöjjenek, majd a hadműveleti területen felszereljük őket!” szemléletű amerikai invitálás meg is hozta a maga „problémahalmazát”. Elég itt csak a latin-amerikaiak felszerelésbeli hiányosságaira, vagy a mi, magyar szállító alakulatunknak beígért amerikai szállítóeszközökkel történő biztosításnak elégtelenségeire utalnom.

Tehát, kedves olvasó, ne tessék azt a fajta impotenciát, amit a US Today és New York Times kiváló sikerkönyvének írója a bekövetkezett események kapcsán próbál elhárítani, a nemzetköziekre értelmezni! A bajok okai máshol keresendők. És a szerző mentségére szolgáljon, azok talán nem is Bremer nagykövet bagdadi csapatában voltak találhatók.

Bremer máshol így ír: „…A város [Kerbela] a lengyel hadosztály         alárendeltségébe tartozó bolgár zászlóalj műveleti területéhez tartozott. A bagdadi hadműveleti központ olyan jelentéseket kapott tőlük, hogy nem történt semmi olyan, ami miatt be kellene vonulni a városba.” A megjegyzés érzékelteti a helyzet eszkalálódását, csak közben a szerző elfelejt olyan eseményeket megemlíteni, amelyek velünk, a szövetségesekkel történtek, és kiemelkedtek tragikus voltukban. Mint a kerbelai bolgár tábor elleni, december 27-i, tartálygépkocsival végrehajtott öngyilkos merénylet, amikor bolgár bajtársaink már messziről azonosították a szándékot és kézifegyvereikkel bátran felvették a harcot. Ismétlem, kézifegyverekkel, mivel más eszközeik nem voltak. Elvégre, békefenntartóknak jöttek! Megakadályozva a még nagyobb tragédiát, öt kitűnő, bátor bajtársunk esett el a küzdelemben. Szomorú és egyben magasztos példája volt annak, hogy miként viselkedett  fegyvertársaink felső állami vezetése: szinte rögtön a történések után személyesen a bolgár védelmi miniszter jött el hozzánk, és vitte magával haza hős halottait, egy perccel sem hagyva tovább őket azon a földön, ahová ők is, mint mi megannyian, békét kívántunk hozni. És ez is a memoár által ki nem mondott igazságokhoz tartozik.

A visszaemlékezés lapjairól az idő múlásával az egyre súlyosbodó helyzet tárul elénk. 2004 tavaszára Irakban a helyzet még tragikusabbá vált. Március 2-án a siíták nagy ünnepének, az Asurának az első napján Kerbelában 112 zarándokot öltek meg, és százakat sebesítettek meg a terroristák bombái. Miközben, Bremer a nagypolitika összes eszközével az ország egyre nehezebbé váló irányításának az irakiak számára való részbeni átadását igyekezett előkészíteni, a biztonsági helyzet tovább romlott. A szerző itt újból a koalíciós erőket hibáztatja: „Nedzsef, Kufa és környéke a lengyel parancsnokság alá tartozó spanyol, bolgár, ukrán [?] és közép-amerikai egységek műveleti területe… Mindegyik a saját harcbalépési szabályai szerint működik, és mindegyik hazafelé, a saját „ideges” fővárosa felé jelent.” Nos, Bremer itt közvetve kimondja az igazságot az eredeti küldetésének egyre nyilvánvalóbbá válóan megfelelni nem képes „lengyel” hadosztály helyzetéről. De mintha erről a küldő, és 2004 tavaszára már bizony egyre „idegesebbé” váló fővárosok tehetnének.

És a könyvet olvasva elérkezünk 2004. április 4-éhez, ami totális fordulatot hozott nemcsak az iraki biztonság további alakulása, de az egész nemzetközi békefenntartás korábban megálmodott sorsát illetően is. Ez az a pillanat, amikor az addig békésnek tartott siíta közösség militáns része ellenünk fordult, nehéz helyzetbe hozva Bremert és valamennyiünket, akkor és ott Irak középső, korábban a legbiztonságosabbnak kikiáltott részén. Bremer nagykövetnek még ekkor is volt egy elkeseredett kísérlete, amikor arra akarja rávenni Washingtont, hogy a „külügy utasítsa a koalíciós partnerek országában lévő nagykövetségeit, hogy a legkorábbi, reggeli időpontban tájékoztassák partnereiket, hogy ami folyik, az masszív és közvetlen kihívás a koalíció ellen. Mi erővel kell, hogy válaszoljunk Mukhtadának!”

Szegény Bremer! Nem tudja, nem akarja megérteni, hogy a robogó gyorsvonat váltóját képtelenség menetközben átállítani. Különösen nem az amerikaiak által idealizált, többpárti alapon működő parlamentáris demokráciákban. Jellemző a különben óráról-órára hitelesen közvetített tudósításra, ahogy a folyamatban lévő nedzsefi eseményekről tájékoztat: „A spanyolok ülnek a fenekükön. Tartják a pozícióikat, ahelyett, hogy maguktól tüzelnének. Nem avatkoznak a harci eseményekbe, annak ellenére, hogy amerikaiak és irakiak hullnak a szemük előtt. Ülnek a tankjaikban a körletük körül és semmit sem tesznek. Ez felháborító dolog. Ez a nem egészen akarom koalíciója!” Súlyos és természetesen igaztalan vádak. Bremer elfelejti megemlíteni, hogy ekkor már túl vagyunk a március 11-i borzalmas madridi bombamerényleteken, és az új vezetés már meghozta a döntését a spanyol dandárnak a műveleti területről történő kivonásáról. De ha nem is a kivonulásra való felkészülés közepén ütöttek volna be a sajnálatos események, a spanyoloknak akkor sem lett volna felhatalmazásuk offenzív feladatok végrehajtására.

Egyébként hiába igyekszem megerőltetni a memóriámat, nem emlékezem egyetlen esetre, sem, amikor Bremer meglátogatta volna hadosztályunkat. A legmagasabb CPA-képviselő, akivel találkozhattunk, a könyvben egyébként többször is emlegetett, a hadosztályunkkal megközelítően azonos területre kiterjedő hatáskörrel rendelkező, Al Hillah-i székhelyű Mike Gfoeller volt.

A nagykövet iraki tevékenységének utolsó hetei-hónapjai a korlátozott függetlenség átadásának erőltetésével teltek. Ebben is, mint szinte mindenben, időről-időre szembe került hol a saját washingtoni vezetésével, de leginkább a helyi, az iraki vezetőkkel. Végül, mint a mesében, sikerült az általa elképzelt döntést kivitelezni, és a biztonsági helyzetre hivatkozva a tervezett időpont előtt, 2004. június 28-án megtörtént a „nagy esemény”. És ez egyben Bremer fő műve. A nagykövet rögtön az ünnepség után elhagyta Irakot. A média fokozott érdeklődésétől kísért nyilvános távozás a repülőtéren fejeződött be, ahol az új kormány miniszterelnök-helyettese búcsúztatta az Air-Force szállítógépébe mosolyogva, integetve beszálló Bremert. Majd miután a sajtó és a hivatalos búcsúztatók eltávoztak (és ez nagyon jellemző az egész helyzetre)  a néhány órával korábban még teljhatalmú nagykövet és szűk kísérete a repülőtér egy másik sarkában, tartva a repülőgépe elleni esetleges rakétatámadástól, átszállt egy kis sugárhajtású gépbe, és azzal hagyta maga mögött Bagdadot.

A végső nagy igazságok megfogalmazásának kísérletéről lemondva, de mégis a Bremer által Irakban töltött év bemutatását összegezve megállapítható, hogy az egész mű a küldetés fontosságát és annak eredményességét sugallja. Erről igazán majd a történelem mond ítéletet. Bremer még az utolsó pillanatokban is fontos, nélkülözhetetlen döntésének tartja azt az első intézkedését, amellyel feloszlatta az iraki hadsereget és határőrséget. Visszaemlékezem, milyen nehézségeket jelentett számunkra az új biztonsági erők létrehozása és különösen a határőrizet (amelyet Bremer egy szóval, egyszerűen korruptnak nevez) újraszervezése. Megdöbbentő, ahogy Bremer rólunk, a nemzetközi erőkről folyamatosan, az okok megjelölése nélkül negatívan nyilatkozik. Már csak ezért is tanulság kell, hogy legyen az egész iraki művelet az abban résztvevők számára, hogy legközelebb, ha arra sor kerül hasonlóra, csak jól körülírt, kellően artikulált vállalkozásba kezdjünk. Elkerülendő – mint erre a memoár igen negatív példa – a megalapozatlan, félrevezető vádaskodásokat. Mindezek ellenére, teljes szívből ajánlom a könyvet mindenkinek, aki megteheti, hogy elolvassa ezt a végig érdekfeszítő olvasmányt, amelynek tapasztalatai reméljük, nem lesznek általánosok a XXI. század jövőben bekövetkező eseményeire.

Végezetül, a sokat emlegetett lengyel hadosztályról! Igen, ma is megvan. Messze nem azzal a feladattal, amellyel közel öt esztendeje létrehozásra került. Hol van már a húsznál több nemzet, hol a kilencezer katona? Hol az öt tartományra kiterjedő hatáskör? Ma, kétezer fő körüli állománnyal tíz körül ingadozó nemzet részvételével, két tartományban, az iraki biztonsági erők kiképzésére koncentrálva a kilencedik váltásban végzi a hadosztály a tevékenységét. Mindezt úgy (és számomra ez az igazán meglepő), hogy az elért eredményeket egy pozitív, az elmúlt évek evolúciós eredményének aposztrofálják a hivatalos szervek. Nos, ezt is majd a történelem dönti el. Mint ahogy azt is, hogy nem volt-e hiábavaló a mára sok ezer Irakban elesett katonának a pusztulása, közöttük a lengyel hadosztály 65 katonájának a halála. Egyelőre, a folyamatosan közölt hivatalos bizakodó vélemények ellenére távol az a pillanat, amikor ezt objektíven el lehetne dönteni.

L. Paul Bremer: My Year in Iraq. The Struggle to Build a Future of Hope. New York, 2006, Simon & Schuster.  432 p. ISBN 0743273893.

(A recenzens nyugállományú honvéd ezredes, katonai elemző – a szerk.)

GROTIUS KÖNYVTÁR

ERASMUS & Co.

Studies on Political Islam and Islamic Political Thought

Európa és a világ

Az európai történelem eszméje

Az iszlám Európában

Európa és Ázsia. Modernizáció és globalizáció

Iszlám és modernizáció a Közel-Keleten

Nemzetközi
kapcsolatok
története
1941-1991

Új világrend? Nemzetközi kapcsolatok a hidegháború utáni világban

© 2022 Grotius