A második világháború alatt a szövetségesek nagyhatalmak közötti Lengyelországgal kapcsolatos viták egyik fő témája az ország határainak kérdése volt. A világháború kitörése után, 1939. szeptember második felében közepén a Szovjetunió a Molotov-Ribbentrop-paktum (1939. augusztus 23.) titkos záradéka és a német-szovjet határ- és barátsági szerződés (1939. szeptember 28.) alapján annektálta Lengyelországnak nagyjából a Curzon-vonaltól keletre eső részét. Majd azután, hogy Németország megtámadta a Szovjetuniót (1941. június 22.), és ezt követően Moszkva a londoni lengyel emigráns kormánnyal kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötött (1941. július 30.) magától értetődően érvényüket vesztették az 1939. évi német-szovjet egyezményeknek a lengyel területi változásokra vonatkozó rendelkezései. A lengyel-szovjet határ kérdése azonban tisztázatlan maradt.
A teheráni konferencián (1943. november 28.-december 1.) Churchill brit miniszterelnök javasolta, hogy Lengyelország a háború után „tolják el" nyugatra. Sztálin a javaslatot azzal egészítette ki, hogy egészen az Oderáig „tolják el" Lengyelország nyugati határait, keleten pedig maradjon a Curzon- vagy Molotov-Ribrentrop-vonal), kisebb módosításokkal Lengyelország javára.
1944 nyarán értek a szovjet csapatok a háború előtti Lengyelország területére, és ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a Szovjetunió nem a rigai békeszerződésben (1921) rögzített határt, hanem nagyjából a Curzon-vonalat tekinti az új lengyel-szovjet határnak. A szovjet protektorátus alatt megalakult lengyel lublini bizottság a július 22-én kiadott kiáltványában el is ismerte, hogy a Curzon-vonal és a rigai szerződésben rögzített határ közötti területek a Szovjetunióhoz kerülnek. A londoni lengyel emigráns kormány és hazai szervezetei a kiáltványt törvénytelennek nyilvánították. A háború menetében 1944 őszén a Szovjetunió gyakorlatilag visszaállította már a Curzon-határvonalat. A jaltai konferencián (1945. február 4-11.) a nyugati szövetségesek is tudomásul vették a kialakult helyzetet. Majd 1945. április 22-i nyilatkozatában a londoni Mikolajczyk-kormány is lemondott az 1921-ben kialakult határról. Az 1945. június 28-án megalakult Osubka-Morawski-kormányt, (amelybe bevették Mikolajczykot is) júliusban London és Washington is elismerte, majd a Németország kapitulációja után, az 1945. augusztus 16-án aláírt lengyel-szovjet határszerződés az immár egy éve kialakult kész helyzetet rögzítette. A szerződés megállapította a határvonalat az egykori Kelet-Poroszország területén is, a területet a Szovjetunió és Lengyelország megosztotta egymás között. Az északi rész Königsberggel (Kalinyingrád) a Szovjetunióé lett, a déli Lengyelországé. A szerződés nyomán a Szovjetunió területe a második világháború előttihez képest 181.300 km2-rel növekedett. Lengyelország nyugati határát a potsdami konferencián (1945. július 17-augusztus 2.) rögzítették. A jaltai és a potsdami dokumentumok értelmében a lengyel határokat a második világháborút lezáró békekonferencián, a német békeszerződés aláírásával kellett volna véglegesíteni. Mivel erre nem került sor, a nemzetközi jogi szentesítésük elmaradt. Érvényüket nemzetközileg az 1975. évi helsinki záróokmányban ismerték el.
A lengyel-szovjet határszerződés a ratifikációs okmányok Varsóban történt kicserélésével, 1946. február 5-én lépett hatályba.
A lengyel-szovjet határt a következő években kisebb mértékben kiigazították (1946-ban, végül 1951. október 23-án).
A határszerződés szövegét Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1918-1945. A két világháború közötti korszak és a második világháború legfontosabb politikai szerződései c. dokumentumkötete alapján (Budapest, 1966, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 680-682. p.) újra közre adja Horváth Jenő. |
