(DINAN, DESMOND: Europe Recast – A history of European Union)

publikációk a szerzőtől » publikációk a recenzenstől »

A téma szakértői időről időre hozzáfognak, hogy különböző terjedelemben és különböző súlypontokkal feldolgozzák, összefoglalják az Európai Unió történetét. Miután az európai integráció egy előrehaladó, ma is tartó folyamat, nehéz róla valóban naprakész könyvet találni. Az egyik legfrissebb próbálkozás az ír szerzőtől, Desmond Dinan-tól származik, aki Jean Monnet díjas professzor a washingtoni George Mason Egyetem közpolitikai intézetében (George Mason School of Public Policy), és elismert szaktekintély Európai Uniós kérdésekben. A 2005-ben megjelent, Európa újraszabva című mű, immár a tizedik az EU-val foglalkozó munkái sorában.

A könyv bevallott célja, hogy egyszerű, közérthető nyelven – így a témában kevés háttérismerettel rendelkező olvasókhoz is szólva – mutassa be az európai integráció történetét a második világháború utáni évektől egészen napjainkig. Ezért is igyekszik elkerülni a rövidítések, és az ilyen munkákra jellemző uniós szakzsargon túlzott használatát. A bevezetőben azt is előrebocsátja, hogy elsősorban a politikai és az intézményi fejlődésére koncentrál, anélkül azonban, hogy nagyon elmerülne a részletekben, amelyek túlságosan elnyújtanák és nehezen követhetővé tennék a történetet. Összességében – szándékait tekintve – a könyv kiváló alapműnek tűnik mindazok számára, akik az Európai Unióval kapcsolatos tanulmányaik elején járnak, vagy egyszerűen csak szeretnék megérteni a jelenlegi történések, viták, attitűdök, kihívások történelmi hátterét.

A bevezető röviden felvázolja a későbbiekben tárgyalandó eseményeket, majd kilenc fejezet következik kronologikus rendben a második világháború befejezésétől kezdve a 2004-es bővítésig. Minden egyes fejezet elején a szerző bemutatja a világpolitikának az adott időszakot meghatározó folyamatai, vagyis a szerző az európai fejleményeket nemzetközi kontextusba illeszti.

Az első fejezet az európai integrációt elindító hajtóerőket és vezető személyiségeket mutatja be, a hidegháború kezdetén. Betekintést nyerhetünk a háború utáni Európa gazdasági és politikai helyzetébe, és végigkövethetjük, hogyan változtak ezek a körülmények az Egyesült Államokból érkező segélyek következtében. A szerző elismeri, hogy az amerikai befolyás nagyban hozzájárult a gazdasági együttműködés előmozdításához, hiszen az akkor még protekcionista nyugat-európaiakat az Egyesült Államok politikusai sürgették a vámunió létrehozására. Ugyanakkor hangsúlyozza az európai vezetők korabeli politikai törekvéseit is, amelyekkel az európai megbékélés és az európai egység valamilyen formájú előmozdítására. A szerző soha nem felejti el hozzátenni, hogy minden egyes kis lépés ebbe az irányba az államok jól felfogott érdekének és a politikai késztetéseknek a következménye volt. A Schuman nyilatkozat vetette meg a szektorális integráció alapját, ezzel megkezdődhetett az addig utópisztikusnak ható páneurópai gondolat átültetése a valóságba.

Az európai integrációról szóló elképzelések intézményesítése adja a második fejezet központi témáját. Láthatjuk, hogyan vezetett a politikai alkudozás az első nemzetek feletti szervezet, az Európai Szén- és Acélközösség megszületéséhez, hogyan bukott meg ezek után az Európai Védelmi Közösség és az Európai Politikai Közösség ötlete a francia nemzetgyűlésben, és hogy hogyan tudott mégis folytatódni a szektorális integráció az Euratom és az EGK megalakításával. Viszont részben meglepő módon a Nyugat-Európai Unió létrehozását a szerző mindössze néhány sorban tárgyalja.

Az 1960-as években a vámunió megvalósítása és az Európai Közösségek életre hívása jelentette a következő szakaszt, amelyet a harmadik fejezet mutat be. Ez az évtized – nagyrészt De Gaulle dominanciájával – meglehetősen ellentmondásosnak bizonyult: a britek által vezetett „ellen-kezdeményezés”, az EFTA megjelenése, Nagy-Britannia két megvétózott csatlakozási kérelme, a franciák vesszőparipájaként emlegetett közös agrárpolitika körüli folytonos viták, és végül az üres székek politikája mind-mind hozzájárultak a kezdeti fényes sikerek utáni első válságos korszak kialakulásához. Az elért eredményeket – az egyesítő szerződés aláírását és a vámunió megvalósítását – beárnyékolta a bizonytalan jövő képe.

A negyedik fejezetből megtudhatjuk, hogy a feszültségek nem igazán tudtak feloldódni a 1970-es évek elején sem, első sorban az olajválság miatt. A helyzet meglehetősen kedvezőtlennek tűnt az integráció folytatásához, De Gaulle lemondásával azonban megcsillant a remény a folyamat felfrissítésére. A legjelentősebb lépés az első bővítés volt, Nagy-Britannia végre bebocsátást nyert az EK-ba, Dániával és Írországgal együtt. Azonban – ahogyan az várható is volt – ahelyett, hogy a csatlakozás pezsgést és új lendületet adott volna az EK-nak, inkább csak tovább fokozta az euroszkepticizmust. Ezzel egyidejűleg megfogalmazódott egy új kezdeményezés, mégpedig a monetáris unió megvalósítására irányuló, de azokban a meglehetősen nehéz években ezek a törekvések nagyrészt kudarcot vallottak. Mindazonáltal a szerző nem zárja le a fejezetet pesszimista kilátásokkal, inkább megemlíti, hogy bizonyos területeken (főként a regionális, szociális, és környezetpolitikákban) jelentős előrelépések történtek, és hangsúlyozza a Giscard d’Estaing és Helmut Schmidt barátságával fémjelzett francia–német tengely újraéledését is.

A következő fejezet a Talpraállás (Recovery) címet kapta, amely előrejelzi, hogy a fent említett pozitív tendenciák folytatódtak a következő években. A  feszült nemzetközi helyzetet és számos folyamatos belső viták miatta azonban ez nem volt olyan magától értetődő. Az EK-n belül a briteknek a közös költségvetéshez való hozzájárulásának kérdése jelentette a legégetőbb, megoldásra váró problémát, az ügyet csak 1984-ben, Fontainebleau-ben sikerült rendezni. Továbbá a monetáris unióval kapcsolatos kezdeti kísérletek kudarca után az új javaslat, az Európai Monetáris Rendszer létrehozása is sikeresnek bizonyult. A három kori diktatórikus berendezkedésű mediterrán ország (Görögország, Portugália és Spanyolország) csatlakozása a demokratikus közösség vonzerejét jelezte. Az akkor már közvetlenül választott Európai Parlament aktivizmusának köszönhetően új életre kaptak az európai unió megvalósítását célzó elképzelések.

Az egyes fejezetek által lefedett időintervallumok egyre rövidebbé válnak, amint közeledünk a jelen felé. Így a hatodik fejezet az 1980-as évek második felének eseményeit mutatja be, az Átalakulás (Transformation) korszakát, ahogy a szerző nevezi. A akkori sikereket általában az Jacques Delors nevével szoktak azonosítani, Dinan megjegyzi azonban, hogy a kedvező körülmények és a tagállamok összhangja nélkül Delors könnyedén eltűnhetett volna a történelem süllyesztőjében. Mindazonáltal nem férhet kétség ezen évek eredményeinek jelentőségéhez. A központi ügy a belső piac kiteljesítése volt, amely az egyre erősödő globalizációs tendenciák miatt még inkább sürgetővé vált. A kormányközi konferencia eredményeként 1986-ban megszületett az Egységes Európai Okmány, az egységes piac megvalósításának határidejét pedig 1992 végére tűzték ki. A Delors által jelentősen támogatott kohéziós és szociális politikában is sikerült haladást elérni.

Innen már csak egy lépés volt az Európai Unió megszületése, ami a hetedik fejezet témája. A világpolitikai helyzet hatalmasat változott a Szovjetunió összeomlásával, ez lehetővé tette a sokak szemében félelmetesnek látszó német újraegyesítést. Az inegráció mélyítésének útja a tervezettnél rögösebbre sikerült, de a dinamizmus nem tört meg: 1990-ben megkezdődött a következő kormányközi konferencia, amelyen egyrészt Delors jelentése alapján kidolgozták a monetáris unió létrehozásával kapcsolatos feladatokat, másrészt pedig megjelölték a politikai unió felé való továbblépés lehetőségeit. Maastrichtban végül mindkét kérdésben megállapodás született. A létrehozandó politikai unió jelegét illetően a három-pilléres szerkezet mellett döntöttek egy egységes Európai Unió helyett, így többé-kevésbé azok is elégedettek lehettek, akik szuverenitásuk elvesztésétől tartottak. A határozott föderális jegyeket magán hordozó európai szervezet megszületése feletti öröm azonban nem lehetett teljes a ratifikációs folyamat során felmerült nehézségek miatt.

A 8. fejezet bemutatja, milyen kihívások merültek fel a maastrichti szerződést követően, a közelmúltban. Az EU-nak mindenek előtt a kelet- közép-európai országok csatlakozási kérelmével kellett szembenéznie: 2004-es felvételükig hosszú utat kellett megtenni ezeknek az államoknak, de a jelentős intézményi változásokra szoruló Európai Uniónak is. A reformok körüli végtelennek tűnő viták és a sorozatos kormányközi konferenciák felkeltették az igényt az EU teljesen új alapokra helyezésére. Ezért 2002-ben megnyitották az immár a kormányközi konferenciáknál szélesebb képviseletet lehetővé tevő Európai Konventet, hogy megvitassák a kontinens lehetséges jövőjét. Az 1990-es évek végét domináló másik esemény a monetáris unió megvalósítása, melynek utolsó lépcsőfokaként sor került az egységes valuta bevezetésére. Az gazdasági és monetáris unió valóban sikertörténetnek bizonyult, de emellett rengeteg kérdés vár megoldásra. A kül- és biztonságpolitika terén az EU továbbra sem képes a gazdasági súlyának megfelelő szerepet betölteni, nem is beszélve a közvélemény által gyakran hangoztatott aggodalmakról a demokratikus deficittel, és az elitek által vezérelt integrációval kapcsolatban.

E kihívások ellenére a szerző konklúziója egyáltalán nem pesszimista. Kiemel néhány tényezőt, amelyek végigkísérték az európai integráció történetét, mint például a nemzeti érdekekkel való alkudozás, az európai állampolgárok vegyes érzelmei, és időről-időre néhány kiváló egyéniség feltűnése, akik képesek voltak a folyamat élére állni. Mindezek együttesen járultak hozzá ahhoz az Európai Unióhoz, amiben ma élünk, és hosszú távon sem várhatjuk el, hogy végleg megszabadulhatunk a folytonos kihívásoktól, vitáktól. Ezek is szerves részét képezik Európa világháborúk utáni „újraszabásának”.

Az újraszabott Európa akár tankönyvként is kiválóan szolgálhat, mivel az egyes fejezetek önmagukban is megállják a helyüket. Bevezetésük mindig globális történelmi kontextusba helyezi a tárgyalandó eseményeket, a felbukkanó rövidítéseket újra és újra megmagyarázza, és minden fejezet végén az adott témában való továbbolvasást segítendő terjedelmes bibliográfia található. A jól használható mellékletek rövid áttekintést adnak mindenről, ami említésre került a könyvben (például a bővítésekről, vagy a szerződésváltoztatásokról). Egyetlen zavaró tényezőként azt emelném ki, hogy gyakran, mikor az események párhuzamosan zajlottak, a szerző egyesével követi őket végig, így a kronologikus rend néha megtörik.

Az európai integráció szakértői valószínű, hogy nem találnak sok új információt ebben a könyvben, de nem is ők jelentik a mű valódi célközönségét. A könyv közérthető, élvezetes stílusban íródott, a személyiségek megelevenednek a lapokon. Megtudhatjuk, hogy Schuman „ünnepélyes, jámbor és mindig józan” („solemn, saintly and always sober”, 36. o.) volt, míg Monnet „nyomás alatt érezte magát igazán elemében” („was in his element when under pressure”, 38. o.)

A könyv talán legnagyobb érteke, hogy nem mitizálja az integrációs folyamatot, nem zeng dicshimnuszokat a vezetőkről, mindig megpróbál objektív maradni, mégis képes közelebb hozni az Európai Uniót az olvasóhoz. A szerző nem úgy beszél az egységesülő Európa ötletéről, mint egy fennkölt célról, amelynek mindenki alárendelte magát, hanem úgy, mint az egyetlen racionális választásról az európai államok folyamatos alkudozásai közepette. Ez a „rational choice” jellegű megközelítés a nemzeti érdekeket helyezi középpontba, de mégis képes meggyőzni minket arról, hogy az eredmény valami olyasmi, amiből végeredményben mindenki pozitív mérleggel kerül(t) ki. A tagállamok közötti folyamatos viták és érdekellentétek objektív bemutatása a vezető személyiségek részletes és eleven jellemzésével együtt a könyvet – és magát az Európai Uniót is – szerethetővé teszi.

Dinan, Desmond: Europe Recast:A history of European Union. Palgrave Macmillan, United Kingdom, 2004, 373 old. ISBN 1588262057