publikációk a szerzőtől »

Az Atlanti- és a Csendes-óceánt összekötő csatorna ötlete a 16. századból származik. 1876-ban Ferdinand Lessepsnek, a Szuezi-csatorna építőjének vezetésével francia bizottság alakult a csatornaépítés lehetőségeinek feltárására. Az 1879-es párizsi csatorna-kongresszus a helyszint illetően Nicaragua vagy Panama mellett foglalt állást. Noha Panamában a legkeskenyebb a két óceán közötti szárazföld (80 km), az ottani építkezés ellen szóltak a térség geológiai sajátságai, a trópusi esőerdők, a mocsarak, a nagy esőzések és a mindezekkel járó betegségek. A francia csatornatársaság azonban nem törődött a terület ezen adottságaival és 1881-ben építkezésbe kezdett, amellyel 1889-re teljes kudarcot vallott.
A 19. század második felében Washingtont a kubai kérdés mellett a két óceánt összekötő csatorna terve foglalkoztatta leginkább a latin-amerikai régióban. A Grant elnök kezdte szorgalmazni a csatorna építését, s ő kezdte meg a térség módszeres felmérését is. Grant és utóda, McKinley elnök előbb Nicaraguában láttak alkalmas terepet a csatornaépítésre, a 19-20. század fordulóján azonban végül Panama került a középpontba. Az 1902. januári Hepburn-törvényben képviselőház többsége mégis a nicaraguai csatornaépítés mellett voksolt, de a javaslat nem lépett hatályba, mert a szenátusban a Panama-pártiak voltak többségben.
Miután 1902-ben az Egyesült Államok megvette a francia építőktől a beruházás jogát, az amerikai kormánynak a csatorna ügyében még a Panamát birtokló Kolumbiával is megegyezésre kellett jutnia. A dél-amerikai ország azonban kifogásolta az amerikaiak által kívánt örökbérletet és alacsonynak tartotta a kezdő összeget. Mivel Kolumbiával a csatornáról szóló tárgyalások kilátástalannak bizonyultak Washington elhatározta, hogy kiharcolja Panama ún. független államiságát.
Theodore Roosevelt adta meg a végső lökést az építkezéshez, miután 1903-ban Panama - amerikai katonai védelem mellett - elnyerte függetlenségét Kolumbiától. A 20. század új Panamai Köztársasága valójában Roosevelt „személyes alkotása" volt, aki fejébe vette, hogy az Egyesült Államok nevében valóra váltja Ferdinand Lesseps álmát, csatornával köti össze az Atlanti- és a Csendes-óceánt. 1903. június 13-án a New York World, a Fehér Ház jóváhagyásával rendkívüli közleményben olyan panamai lázadásról számolt be, amely ki sem robbant, majd 1903. november 3-án, a gyakorlatilag vértelen forradalom harmadik napján, az Egyesült Államok de facto elismerte a független Panamai Köztársaságot. Az új panamai kormány nevében tárgyaló Bunau-Varillával - a Lesseps-féle vállalkozás főmérnökével - Hay amerikai külügyminiszter már november 18-án szerződést kötött. A Hay-Bunau-Varilla-szerződésben az Egyesült Államok tíz mérföld széles sávot kapott a csatorna építésére, és „örök időkre" megszerezte a csatornazóna feletti ellenőrzés és fennhatóság jogát. Az első csatorna-egyezmény tízmillió dollár készpénz és kétszázötvenezer dollár évi bér fejében a leendő csatorna mindkét oldalán amerikai övezetet létesített. Az egyezmény, amelyet panamai kézjeggyel nem is láttak el, és amely 1903-tól 1977-ig időnként megrontotta Panama és az Egyesült Államok kapcsolatát, mindvégig biztosította az amerikaiaknak az övezet feletti teljes rendelkezést és hatalmat. Az övezetben dolgozó és élő panamaiak egészen az új, 1977-ben kötött második csatorna-egyezményig amerikai törvények szerint ítéltettek meg, függetlenül attól, hogy névleges felügyelettel Panama rendelkezett a terület felett.
A zsilipkamrákkal működő csatorna rendkívüli nehézségek és veszteségek árán tíz év alatt, 1914-ben, közvetlenül az első világháború kitörése előtt készült el. Megépülése után minden hivatalba lépő panamai elnöknek formális kötelessége volt felszólalni az egyezmény igazságtalan feltételei ellen, de ezek a tiltakozások csupán üres formaságként hatottak. Az apró engedményeket, amelyeket a közel egy évszázad alatt az amerikaiak a panamaiak részére tettek, általában nem a közép-amerikai ország kormányai, hanem az utcai tömegtüntetések csikarták ki.
1959-ben, egy elszánt demonstráció után Eisenhower amerikai elnök engedélyezte, hogy azon a ponton, ahol a csatorna-övezet és a szabad Panama érintkezik, az amerikai zászló mellé kitűzhessék a panamai nemzeti lobogót is. Ez az apró gesztus hosszútávon azonban nem csökkentette a feszültséget, s a fenyegető tüntetések miatt a csatornaövezet egy részét szögesdróttal vették körbe. A panamaiak elégedetlenek voltak az amerikaiak által évenként a csatornáért fizetett összeggel, véget akartak vetni az állampolgárokkal szembeni faji megkülönböztetésnek, valamint szerették volna kiterjeszteni szuverenitásukat a csatornaövezetre.
1964. januárjában diáklázadás tört ki és tovaterjedt az egész országban. A háromnapos küzdelemben 21 panamait és három amerikai katonát öltek meg. Ezt követően Panama megszakította diplomáciai kapcsolatait az Egyesült Államokkal, valamint agresszorként való fellépéssel vádolta meg a Biztonsági Tanács és az Amerikai Államok Szervezete előtt. A diplomáciai kapcsolatok a két ország között 1964 áprilisában álltak helyre, amikor nagyköveteket neveztek ki, hogy megoldást találjanak a konfliktus okainak megszűntetésére. A tárgyalások nem sokkal ezután megkezdődtek. Johnson elnök bejelentette, hogy hatályon kívül kívánja helyeztetni a régi csatorna-egyezményt, s tárgyalásokat kezdeményez egy új és igazságosabb megállapodás kötése céljából. A legfontosabb kérdés az volt, hogy meddig mehetnek el a Panamának tett engedmények terén.
Panama amellett, hogy számíthatott a többi latin-amerikai ország támogatására, 1973-ban az egész világ figyelmét a csatorna ügyére tudta koncentrálni. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1973-ban, Panamában megtartott rendkívüli ülése lehetőséget adott a panamai kormánynak arra, hogy előhozakodjon az Egyesült Államokkal szembeni panaszaival. Az ülésen a csatorna jövőjével kapcsolatosan született határozattervezet elfogadhatatlan volt Washington számára, ezért megvétózta. A vétó ellenére az Egyesült Államok kompromisszumra törekedett, hiszen nyilvánvalóan látszott, hogy a nemzetközi körülmények megváltoztak. Jelentősebb engedményekre is hajlandó volt, hogy ne rontsa kapcsolatait Latin-Amerika egészével. Ennek jegyében Henry Kissinger Panamába látogatott (1974 elején), egy „újfajta párbeszéd" keretében igyekezett megegyezésre jutni a közép-amerikai országgal. Sikerült is egy nyolc pontból álló megegyezést kötni, amely útmutatóként szolgált az 1976-ig elhúzódó későbbi tárgyalások során. A megegyezés érdekében az amerikaiak lemondtak az „örökösség elvéről" is, és elismerték Panama joghatóságát a csatorna fölött, cserébe azonban bizonyos jogokra tartottak igényt az új szerződés időtartama alatt. Ezenfelül biztosították Panama részvételét a csatorna igazgatásában és védelmében. Az amerikaiak katonai jelenlét mértéke és időtartama azonban még mindig útjában állt az új szerződés megkötésének.
Végül, sok éves egyezkedést követően a panamai külpolitika - amely gyakorlatilag a csatorna 1914. évi elkészülésétől fogva annak ügyére fókuszált - Latin-Amerika és közvetve az ENSZ BT támogatásával a háttérben elérte a célját. 1977. szeptember 7-én, 73 évvel az első csatorna-egyezmény aláírását követően, Jimmy Carter elnök és Omar Torrijos ezredes két a Panama-csatornával kapcsolatos egyezményt írt alá Washingtonban, amelyek új alapokra helyezték a két ország kapcsolatrendszerét. Ezek érvénytelenítették az 1903-as egyezményt és annak 1936. és 1955. évi kiegészítéseit. Az 1977. október 23-án tartott népszavazáson a panamaiak kétharmados többséggel elfogadták a két új egyezményt, amelyek így 1979. október 1-jén hatályba léptek. A Panama-Csatorna Társaságot kétnemzetiségű Panama-Csatorna Bizottság váltotta fel, amely igazgatótanácsa öt amerikaiból és négy panamaiból állt. Panama átvette az általános joghatóságot a korábbi csatorna körzetben. Az 1977-es szerződések szerint az Egyesült Államok a csatorna működtetéséért volt felelős 1999. december 31-ig, valamint felelősséggel tartozott a csatorna védelméért a szerződés időtartamának lejártáig. 1999 végével tehát megszűnt az amerikai katonai jelenlét is Panamában. Az 1977-es csatorna-egyezményt követő 18 évben Panama 1.4 milliárd dollárnyi egyezménnyel kapcsolatos fizetséget kapott az Egyesült Államoktól. (Ez az összeg sokkal több, mint amennyit az azt megelőző 75 évben az észak-amerikai ország kifizetett Panama számára.)
A csatorna 2000. január 1. óta panamai fennhatóság alatt áll. 1914 augusztusában az ünnepélyes megnyitáson hangzott el, hogy a csatorna a világ javára („pro mundi beneficio") épült. Ez a jelszó később a panamai zászlóra is felkerült. A csatorna forgalma azóta is igazolja tervezőinek látomását: a vízi utat évente több mint 14 000 hajó használja mintegy 20 millió tonna áruval a fedélzetükön, itt bonyolódik a világkereskedelem 10%-a. A csatorna nem csupán az országnak hozott fellendülést, hanem az egész világnak. Az Egyesült Államok 60%-ban használja ki, de olyan országok is szállítanak rajta, mint Japán, Kína vagy Tajvan. Az új évezred küszöbétől fogva pedig, egy szűk évszázadnyi diplomáciai küzdelem után, végre az az állam gyakorolja a tulajdonjogokat fölötte, amelynek területén található.

Irodalom
Connel-Smith, Gordon (1977): Los Estados Unidos y la América Latina. Fondo de Cultura Economica, México
Green, Graham (1989): Ismerkedés a tábornokkal. Európa Könyvkiadó, Budapest
Magyarics Tamás (2000): Az Egyesült Államok külpolitikájának története. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest
Weeks, John F. (1991): Beyond Superpower Rivalry - Latin America and the Third World. New York University Press, New York - London
http://william_ormsbee.tripod.com/Pages/treaties_p11.html
http://www.pancanal.com/eng/index.html

Homonnai Zsuzsa