GROTIUS - Tudományos folyóirat

e-mail:
jelszó:

HUGO GROTIUS (Huig de Groot), a modern természetjogi felfogás és a modern politikai irodalom egyik megteremtője, aki a természet-jogon alapuló nemzetközi jog alapjait fektette le. »»

SZÓCIKK

Satt al-Arab

publikációk a szerzőtől »

A Satt al-Arab (Arabok partja), perzsául Arvandrud, a Tigris és az Eufrátesz qurnai összefolyásából keletkező folyó, amely 193 kilométer hosszan halad délkeleti irányban, s a Perzsa-öbölbe ömlik. Alsóbb szakaszán a Satt al-Arab Irak és Irán közös határának déli szakaszát képezi. A folyó tölcsértorkolatához kiterjedt mocsárvidék kapcsolódik, az itt élő „mocsári arabok” főként nádvágásból, halászatból és rizstermesztésből élnek. A Satt al-Arab mellékén az öntözött földeken elterjedt a kertgazdálkodás, és kiemelkedő jelentőségű a datolyatermesztés. A deltatorkolat mocsaras vidékét az 1990-es évek elején kezdték lecsapolni, hogy a központi kormányzat jobban ellenőrzése alá vonhassa az itt élő síita arabokat. Az őshonos táj visszaállítására irányuló kísérletekre csak a 2003-as amerikai inváziót követően került sor. A folyó fontos vízi út, az olajkikötőket köti össze a Perzsa-öböllel. A Satt al-Arab partja mentén található a legnagyobb iraki kikötőváros Bászra, valamint két jelentős iráni kikötő, Abadán és Horramsár. Bászráig a nagyobb tengerjáró hajók is felhajózhatnak, ehhez azonban a folyómedret rendszeresen kotorni kell, a Satt al-Arabba az iráni oldalról torkolló Karun (a Satt al-Arab legfontosabb mellékfolyója) által szállított nagy mennyiségű iszap és hordalék ugyanis ellehetetlenítené a közlekedést a folyón. A Satt al-Arab évente mintegy 50 métert nyomul előre a tenger rovására. (Bászra például a hetedik században még a Satt al-Arab torkolatánál feküdt, ma száz kilométerre fekszik a tengertől.) A folyó szélessége Bászránál a legkisebb (232 méter), míg legnagyobb szélességét (800 méter) közvetlenül torkolata előtt éri el. A torkolatnál az árapály szintkülönbség 2-3 méter.

A folyónak jelentős szerepet játszott mind a történelemben, mind a diplomáciatörténetben. Az ókori folyamvölgyi kultúrák közül az egyik legjelentősebb, a mezopotámiai a Tigris és Eufrátesz között helyezkedett el. A Satt al-Arab újkori jelentősége nem elsősorban az öntözéshez kötődik, mint az ókorban, hanem a szállítás terén kiemelkedő. Földrajzi helyzetéből adódóan – az iraki–iráni határon helyezkedik el a folyó alsó része – igen komoly konfliktusforrássá vált a XX. század történetében.

A folyó hovatartozásának kérdése többször is fölmerült. 1913-ban a konstantinápolyi jegyzőkönyvben ugyan papíron megállapodás született a vitát illetően a felek közt, ezt azonban az első világháború kirobbanása miatt a gyakorlatba már nem ültették át. Hasonló volt az 1937. évi megállapodás sorsa is, amelynek keretében a Satt al-Arab egésze Irak fennhatósága alá került, de a megállapodás Iránnak is biztosította a szabad hajózás jogát. Alapvető változást hozott a vitában Kuvait 1961-ben történt függetlenné válása Iraktól. Addig ez a déli tartomány biztosította Irak számára a fő kijáratot a Perzsa-öbölre, így annak elvesztése felértékelte a Satt al-Arabot Bagdad számára, amely egyébként csak hosszas vonakodás után 1963-ban ismerte el Kuvaitot független államként.

A folyó hovatartozásról a vita tovább folytatódott Irak és Irán között, míg előbbi a határt a folyó jobb partján, az iráni oldalon tartotta helyénvalónak, addig az utóbbi ragaszkodott, hogy a folyó középvonala képezze a határt a két állam között. Végül 1975-ben, a Kőolajexportáló Országok Szervezetének (OPEC) algíri csúcstalálkozóján sikerült megállapodásra jutni, a megegyezést Szaddám Huszein iraki alelnök és Mohammed Reza Pahlavi iráni sah látta el kézjegyével. Az algíri szerződés értelmében a határ a folyó sodorvonala lett – így mindkét fél szabadon hajózhatott rajta – valamint Irán beszűntette az iraki vezetés ellen lázadó kurdok támogatását. Ekkor úgy tűnt, hogy végleg sikerült rendezni a kérdést, azonban 1980-ban, miután a két ország kapcsolata ismét pattanásig feszült, Irak az 1975-ös szerződés felülvizsgálását, az Irán által 1971-ben elfoglalt három kicsi, de stratégiailag jelentős szigetről való kivonulását és az iráni Khuzisztán tartományban élő arabok autonómiáját követelte Irántól valamint azt, hogy Teherán ne avatkozzon be arab országok belügyeibe. Az 1979-ben az iszlám forradalommal hatalomra került Khomeini ajatollah visszautasította az ultimátumot, így 1980. szeptember 17-én Irak saját területévé nyilvánította a Satt al-Arab jobb partját is, és szeptember 22-én seregeivel átkelt a folyón. Ezzel kezdetét vette a nyolc éven át tartó háború Irak és Irán között.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 598. (1988) sz. határozatából, amely lezárta a véres háborút, mindössze a tűzszünet valósult meg, a folyó hovatartozásának kérdését továbbra sem tisztázták. A háború magát a folyót is igen megviselte. Az őshonos datolyapálma-erdőket a harci cselekmények szinte teljesen megsemmisítették, a táj elkezdett kiszáradni és elsivatagosodni. A Satt al-Arab-ba mindegy 75 hajó süllyedt el a háború során és rengeteg – fel nem robbant – robbanószer, amelyek rendkívüli feladatot adnak a tűzszerészeknek. A tűzszünetet követően, 1988 és 1990 között folyamatos tárgyalások folytak Irak és Irán között a folyó hovatartozását illetően, de ezek sem vezettek semmiféle konkrét megállapodáshoz, és a folyó is hajózhatatlan maradt.

A folyó kiesése arra késztette a bagdadi vezetést, hogy a Satt al-Arab partján fekvő Bászra helyett, a Perzsa-öbölhöz közelebb eső, az 1970-es évek végén épített Hor Abdullah csatornán található két másik kikötőt, Umm-Kaszr-t és Hor Zubájr-t fejlessze. Bagdad helyzetét tovább nehezítette, hogy a Baszrától délre eső terület igen mocsaras, így arra sem autópályát, sem pedig vasútvonalat nem tudtak építeni, egy kikötő létesítése pedig teljes képtelenség volt. Az exportra szánt kőolajat Baszrából csővezeték szállítja a Perzsa-öbölnél található tanker-terminálokhoz. Irán számára a folyó használhatatlansága nem jelentett ekkora gondot, hiszen az ország hosszú partszakasszal rendelkezik a Perzsa-öbölnél.

A térség békéjét és a folyó státuszáról folyó végeláthatatlan vitákat az 1990–1991-es, második Öböl-háború szakította meg, amelyben Irak súlyos vereséget szenvedett, majd hallgatólagosan visszaállt az algíri megállapodásban rögzített helyzet a folyót illetően.

Napjaink eseményeihez kötődően az Egyesült Államok és koalíciója által 2003 márciusában indított iraki invázió kapcsán került ismét az érdeklődés középpontjába a folyó és az iraki–iráni határvita. A folyó és közvetlen környéke fontos katonai célpont volt az amerikai haderő számára, így a térség ismételten jelentős pusztítást élt át. Szaddám Huszein hadseregének összeomlását követően a térség felügyeletét brit királyi haditengerészek vették át, akik a Biztonsági Tanács 1723. (2006) sz. határozata szerint – amelyet 2007 nyarán vizsgálnak felül – egészen 2007. december végéig maradnak. A brit katonákat illetően két incidens is történt – nem a Satt al-Arabon –, 2004-ben illetve 2007 márciusában az irániak, iráni fenségvizek megsértésére hivatkozva több brit állampolgárságú katonát tartottak foga, később mindkét esetben szabadon távozhattak az elfogottak.

Összegezve, az 1975-ben kötött algíri szerződésnek megfelelően, a folyó sodorvonala képezi jelenleg az Irak és Irán közötti határt. Bár Irak törekedett a Satt al-Arab kisajátítására, két háború, óriási gazdasági károk és több százezer iraki halálát követően hallgatólagosan elismerte a kiinduló állapotot. A folyót továbbra is kiemelkedő szállítási útvonalként tartják számon, valamint a térség vízellátásában is fontos szerepe tölt be. A háború, valamint az 1990-es években a bagdadi kormányzat politikája okozta természeti károk helyreállítása megkezdődött, valószínűleg azonban a folyamat hosszú időt fog majd igénybe venni.

Hordai Zsuzsa

$C:\Users\Zsuzsa Hordai\Documents\BCE\Diptöri I\shatt al arab\20051205shattalar1.jpg$