publikációk a szerzőtől »

A dolgozat kiindulása a fasizmus- és Mussolini-kutató Renzo De Felice fasizmus-interpretációkat megkülönböztető tétele, mely szerint három „klasszikus” értelmezés született: liberális, radikális és marxista. Ez utóbbi uralta a munkásmozgalom egészében megjelent, egyébként nem egységes felfogásokat a fasizmusról, bár a marxizmus osztályharcos szellemiségét őrző értékelések módszere és frazeológiája nagyjából azonos volt. Az eltérések és viták forrása a szovjet-orosz 1917-hez való viszonyban és annak nyomán, illetve azzal összefüggésben is a háború utáni krízisben olasz talajon megfoganó forradalmi lehetőségek, esélyek megragadhatóságában buzgott, jóllehet önmagában külön kérdés az, hogy fennállottak-e ezek a lehetőségek. Az 1919-es választásokon győztes szocialisták nagy része – meghatározó áramlataikban, 1921-ig a pártból még nem távozó kommunistáktól eltekintve – kivitelezhetetlennek látta a forradalmat, egyidejűleg tehetetlennek bizonyult a válság megoldására vonatkozóan. A jellemző pozíciókat különböző differentia specifikákkal F. Turati, G. M. Serrati, R. Mondolfo vagy a párthoz frissen csatlakozó és az élvonalban helyhez jutó P. Nenni, de például a gyakorlatias gondolkodású és a fasizmus emblematikus áldozatává váló G. Matteotti képviselte. Fenntartásokkal, de többnyire elismerték 1917 jelentőségét, példáját ugyanakkor nem tartották követhetőnek, ezáltal szembekerültek a kommunistákkal.  Akik viszont, miután 1921-ben kicsiny „kominternista” szektaként hasadtak ki a hagyományokra és a tömegekre ügyelő szocialista pártból, e tömegek támogatása nélkül semmire sem mehettek. Részint e vita közben is, mintegy a vita mögöttes zónájában a fasiszta mozgalom hatékony erőszaktechnikát alkalmazva, nem elhanyagolható „felső” és „oldalsó” pártfogásban (említhető a monarchia, a fegyveres erők, a csalódott és válság sújtotta középosztályok, leszerelt katonák, gazdasági hatalmukat féltő vezető kategóriák, ipari és agrárkasztok) megerősödött és birtokba vette a politikai hatalmat.

Az új helyzetben azután a fasizmus diktatórikus jellegének egyértelműsödésével a baloldalon és a hozzá közeledő liberális, egyéb polgári demokratikus csoportokban fokozatosan tisztulnak a fasizmusról alkotott nézetek, az antifasiszta harc kérdései. A fokozatosság hosszabb történeti folyamat volt, amelyben – jelenlegi távlatból – felismerhetők az egyes politikai áramlatok adott időpontokban bekövetkező tévedései, szervezeti hiányosságai, a kölcsönös vádaskodások, melyekből ki kellett gyógyulniuk. Összefoglalóan megállapítható, hogy nem figyelmen kívül hagyva az elszánt ellenálló polgári csoportokat az antifasiszta harc  gerincét adó munkásmozgalom, azon belül is a kommunisták pártja a ’30-as évek közepéig a fasizmussal szemben koncepcionálisan a proletárforradalom és a proletárdiktatúra eszméjét vallotta, fasizmus-képe eközben egyre pontosabb körvonalat öltött, de az ellene való, a demokratikus értékrend helyreállításáért való harc politikai irányvonalában hiányosságok mutatkoztak, mondhatni a mozgalom a ’30-as évek közepéig vakvágányon tartózkodott. Jelezték ezt a szektás túlélés megnyilvánulásai, a szociáldemokrácia lebecsülése, egy időben azonosítása a fasizmussal és más stratégiai hibák. Az 1935-ös elmozdulás után is a széleskörű antifasiszta összefogás megteremtése nehézségekbe ütközött.    

Letölthető publikációk:

Az_olasz_baloldal_es_a_fasizmus

468 KB

PDF dokumentum

2012.11.29.