Hugo Grotius
Biztonságpolitika
Civilizációk
Diplomáciatörténet
Egyetemes történet
Európa
Geopolitika
Magyar külpolitika
Nemzetközi jog
Nemzetközi
  politikaelmélet
Nemzetközi politika
Világgazdaság

Könyvtár
E-könyvtár

Tanulmányok
Közlemények
Dosszié
Vita
Kommentárok
Beszámolók
Krónika
Könyvekről
Lexikon
Dokumentum-tár
Térképek
Mondások

Szerzőink
Legfrissebb

e-mail:
jelszó:

HUGO GROTIUS (Huig de Groot), a modern természetjogi felfogás és a modern politikai irodalom egyik megteremtője, aki a természet-jogon alapuló nemzetközi jog alapjait fektette le. »»

Keresés:
HONLAP SZERKESZTŐSÉG IMPRESSZUM BEKÖSZÖNTŐ LEVÉL NEKÜNK
 RECENZIÓ
Németh Vera
A palesztin menekültkérdés születése

(MORRIS, BENNY: The Birth of the Palestinian Refugee Problem Revisited)

A második intifáda (2000) óta Benny Morris a polgár és a történész énje – talán megorrolva egymásra – ellentétes irányba indult. A polgár Morris nemrég még radikális baloldaliként az izraeli „újtörténészek” egyik vezető tagja volt; ám hirtelen héjává átváltozva új nézeteivel már régi tábora hüledező tagjainak kedélyét borzolja. A történész Morris – folytatva eddigi gyakorlatát – újabb és újabb írásaival az izraeli államalapítás mítoszának fényét töri meg azzal, hogy különféle levéltárakból előkotort dokumentumokkal mutat rá a zsidó állam felelősségére a palesztin menekültkérdés kialakulásában. Így sikerült Morrisnak megcsinálni azt az egyedülálló bravúr, hogy ma már minden elképzelhető irányból támadják; ki a történészt, ki a polgárt.

Az említett kettősség mutatkozik meg Ari Shavitnak a Morris-szal készített interjújában is (Haaretz, 2004. január 9.), amelyben Morris gyorsan, energikusan válaszol – minden hezitálás nélkül. Csak úgy röpködnek az apokaliptikus víziók és nyugati füleknek szalonképtelen gondolatok, miközben az interjú apropója többek között éppen egy szenvtelen hangvételű, adatokkal telezsúfolt könyv közelgő megjelenése volt. Morrisnak a témában első könyve A palesztin menekültkérdés születése címmel 1987-ben jelent meg (Cambridge University Press), az interjúban tehát már főként az átdolgozott kiadásáról volt szó. A húsz évvel korábbi verzió is hatalmas vitát robbantott ki, hiszen mind az izraeli, mind az arab/palesztin narratívát aláásta. A két oldal ugyanis egymást hibáztatja – a cionisták az arab vezetők evakuálási parancsaiban, a palesztinok az izraeliek „transzfer-tervében” vélték megtalálni a menekülés fő okát.  Morris könyve senkit sem elégített ki, így egyszerre titulálták PFSZ-pártolónak és álságos cionista propagandistának.

A könyv eredeti verziója 1982 és 1986 között íródott. Morris azt vizsgálta, hogyan és miért menekült el 1947 novembere és 1950 októbere között kb. 600-760 ezer palesztinai arab Palesztina más területeire (Nyugati Part és Gáza-övezet), illetve külföldre. Morris az akkor kutathatóvá váló izraeli archívumok (Izraeli Állami Levéltár, Palmach Archívum) brit és amerikai levéltárak, az ENSZ archívuma dokumentumait nézte át. Legnagyobb sajnálatára nem kutathatott az arab dokumentációkban. A palesztinok menekülés közben „elmulasztották” ugyanis a történteket dokumentálni, az arab államok pedig nem engedélyezik az 1948-as történtekkel foglalkozó archívumokban való kotorászást. Izraeli hírszerzési és diplomáciai adatokból csupán azt lehet sejteni, mi történt a palesztinai arab falvakban és városokban.  Morris – ellentétben más, a témával foglalkozó szerzőkkel – tartózkodik interjúk vagy naplók használatától, mint konkrét információforrásoktól, megbízhatatlannak tartva azokat. Mérlegelve a dokumentumokat végül arra a következtetésre jutott, hogy a felelősség mindkét felet egyaránt terheli. Bizonyítékot talált helyi és arab vezetők evakuálási felszólításaira, tanácsaira és izraeli atrocitásokra, kiűzésekre is. De sem egy általános arab evakuálási parancsot nem talált, sem bizonyítékot egy cionista transzfer-tervre.

A könyv második verziójának megírásához már jóval több levéltár vált kutathatóvá. Az Izraeli Védelmi Erő Archívuma (IDFA), a Haganah Archívuma (HA), és az izraeli kormány 1948-1949-es jegyzőkönyvei mind hatalmas adattömeggel rendelkeznek. Vannak még olyan esetleg kínossá váló dokumentumok, melyek egyelőre nem nyilvánosak, de amelyekhez már hozzá lehet férni. Morris szerint ezek nélkül is bizonyítottak elméletei. A végkövetkeztetés az első verzióhoz képest mit sem változott; Morris megmaradt az mainstream cionista és palesztin narratíva között elhelyezkedő arany középútnál – vagyis mindkét fél még nagyobb felelősségét állapította meg. Ezek után nem lehet csodálkozni, hogy a 2004-es változat hasonló vihart kavar, mint az 1987-es.

A könyv felépítése kronologikus–geográfiai. A nagyjából húsz hónap alatt lezajlott, négy és fél menekülési hullámot bemutató fejezeteket két közbeékelt fejezet keresztezi. Az egyik (2. fejezet) a palesztinai arabok „transzferéről” szóló, 1948-at megelőző cionista gondolatokat mutatja be, a másik (6. fejezet) pedig a menekültek visszatérésének megakadályozásáról szóló döntés megszületését.  

Az első verzióban a „transzfer” témaköre csupán néhány oldalt igényelt, míg a 2004-esben külön fejezetet. Morris szerint egyértelmű, hogy 1948 előtt a cionista vezetők támogatták a palesztinai arabok kiköltöztetését, és ezt többek között Theodor Herzl és Chaim Weitzman állításait citálva próbálja bizonyítani. Ám úgy véli, hogy aközött, hogy mit gondoltak 1948. előtt és végül mi történt 1947 decembere és 1950 októbere között, igen vékony a kapcsolat. Nem talált arra bizonyítékot, hogy létezett volna egy kidolgozott transzfer-terv, amit aztán következetesen végrehajtottak volna. Az előzetes elképzelések inkább csak megteremtették azt a légkört, melyben nem volt nehéz a palesztinok menekülését elfogadni, majd visszatérésüket megakadályozni. Más „újtörténészek” által is kedvelt kifejezéssel: a „transzfer” benne volt a levegőben. Ez a megállapítás természetesen nem elégítette ki egyik fél történészeit sem. Egy arab történész, Nur Mashalha szerint ugyanis az 1948 előtti cionista „transzfer”-gondolat a cionista ideológia pillére; egyértelműen létezett egy „Terv”, melyet aztán 1948-ban végrehajtottak – ennek a következménye a palesztin menekültkérdés. Az izraeli történészek, mint pl. Shabatai Teveth és Anita Shapira vitatják, hogy a cionista vezetőknek egyáltalán valaha komolyan eszükbe jutott volna a „transzfer” ötlete, vagy hogy támogatták volna. Efraim Karsh, (University of London, King’s College, Mediterrán tanulmányok) pedig egyenesen úgy véli, hogy a britek kényszeríttették rá az elképzelést egy időben a cionista vezetőkre.

A menekülés hullámaival egy-egy fejezet foglakozik. Morris hangsúlyozza, hogy a menekülést kiváltó okok időről-időre és területenként különböztek. Annak, hogy egy-egy település lakói távoztak sohasem egyetlenegy kiváltó indítéka volt, hanem ez több. A könyv részletesen, dokumentumokkal alátámasztva mutatja be városok és falvak menekülését. Abban mindkét oldal egyetért, hogy a háború kitermeli a maga menekültjeit – vagyis sokan a harcok elől vagy alatt menekültek el, hiszen féltették az életüket. Az sem kétséges, hogy a hónapokig tartó bizonytalanság, a brit csapatok távozását követő káosz, a munkanélküliség és az élelemhiány mind-mind a menekülést elősegítő tényező volt. A vita legfőbb pontja az, hogy vajon a menekülést elindító végső lökést az arabok evakuációs parancsa/ parancsai indították-e el, vagy a cionisták kiűzési gyakorlata. Morris az eseményekkel párhuzamosan nemcsak a helyi eseményeket mutatja be, hanem a cionista és az arab felső vezetés átalakuló hozzáállását is.

Területenként és hullámonként kibontakozik előttünk, hogyan jutottak el a cionista katonai és politikai vezetők arra a következtetésre, hogy a harcok elől megindult tömeges menekülés a vágyott homogén zsidó állam megalakulását teszik lehetővé – ellenséges arab kisebbség nélkül. Az ENSZ felosztási terve utáni ellenségeskedések miatt meginduló menekülés eleinte meglepte a cionistákat. A korai hadműveleti parancsokban nem szerepelt kiűzésre való felszólítás, de a megtorlásra változó stratégiája és a menekülések között van összefüggés. S amint egyre jobban közeledett az arab államok 1948. májusi inváziója, úgy ítélték egyre inkább nélkülözhetetlennek a létfontosságú útvonalak „arabmentessé” tételét. Később, a háború alatt a front és a front mögötti hátország megtisztítása katonai érvekkel alátámasztható, de a többség egyébként is úgy vélte, hogy az ellenséges és a potenciálisan ellenséges arabok elűzése életbevágó a túléléshez. Általános kiűzési parancsot azonban ekkor sem adtak ki, és többnyire nem is volt szükség erőszakos elűzésre, mert az arab lakosság már a harcok előtt és alatt elmenekült. A későbbi hullámok alatt a hátország, majd a határok megtisztításához viszont már egyre több tényleges kiűzésre volt szükség. Az eseményekre jellemző volt, hogy többnyire a keresztény arabok és a drúzok, a muszlim arabokhoz képest pozitívabb elbánásban részesültek. Sok múlott továbbá a helyi katonai szituációkon és vezetőkön is. Morris végül arra a következtetésre jut, hogy a meneküléseknek a legfontosabb, de nem egyedüli oka a Haganah/IDF, a LEHI és az ÉCEL támadása volt. Nem elhanyagolható a zsidók által elkövetett atrocitások és azok eltúlzott híre sem. Bár az arabok távozása volt a vágyakozás tárgya, Morris nem talált bizonyítékot semmilyen központi transzfer-tervre, vagy általános kiűzési parancsra.

Az arab vezetők az első hónapokban nem tulajdonítottak nagy fontosságot a menekülésnek, mivel ideiglenesnek vélték a száműzetést. Így nem is próbálták azt blokkolni, sőt az asszonyok, gyermekek, öregek és betegek háborús övezetből való evakuálását sürgették. A helyi vezetők pedig (bár elviekben ellenezték a menekülést) szintén adtak ki távozásra felszólító parancsokat, hiszen féltették a harcra nem fogható lakosság biztonságát, valamint attól is tartottak, hogy azok akadályozzák harcosaikat a csatában. Később az arab reguláris csapatok is távozásra szólították fel az útjukban lévő településeket. Az evakuálási parancsok és vezetőik menekülése aláásták a palesztinai arabok morálját. Sokan azért is a távozás mellett döntöttek, hogy nehogy „árulónak” véljék őket a zsidó uralom alatt maradás miatt; illetve mert azt hitték, ezzel még inkább unszolhatják az arab államokat a beavatkozásra. A szomszéd település eleste, menekülése is a távozást sugallta. 1948 nyarára azonban már mind a helyi vezetők, mind az arab országok egyre nyomatékosabban próbáltak gátat vetni a menekülésnek. Éppen akkor, mikor az izraeli csapatok egyre inkább készek voltak „arabmentes” területek létrehozására. Az arab közösségek ekkor már gyakrabban ellenszegültek, így az izraeliek kénytelenek voltak kiűzni őket. Morris viszont nem talált bizonyítékot egyetlen arab általános evakuálási parancsra sem.

Az arab menekültek a harcok után közvetlenül, vagy a tűzszünetek alatt igyekeztek visszaszivárogni otthonukba, de az izraeli csapatok ezt egyre rutinosabban akadályozták meg, vagy újra kiűzték őket. Kezdetben ezt katonai megfontolásból tették, ám a háború végére – miközben az arab vezetők, és a nemzetközi közvélemény egyre nagyobb nyomást fejtett ki visszaengedésük érdekében – kialakult egy olyan vélemény Izraelen belül, hogy az általános békerendezés nélkül a palesztinai arabok tömeges visszaengedése felér az öngyilkossággal. S ahogy múlt az idő, különböző intézkedésekkel (települések lerombolása vagy „judaizálása”, arab földek zsidó átvétele, stb.) fizikailag is igyekeztek meggátolni a menekültek visszatérését. Még a békés arabokkal együttélést vizionáló Mapam is belenyugodott végül, hogy a palesztinai arab tömegek egy része sem térhet vissza békeegyezmény nélkül. Márpedig béke még váratott és most is várat magára. Az arab országok 1948. óta makacsul ragaszkodnak az összes palesztinai arab menekült repatriálásához még a béketárgyalások megkezdése előtt, míg Izrael ennek makacsul ellenáll. Az Egyesült Államok és az ENSZ nyomására Izrael egy kisebb gesztusra (100 000 menekült visszaengedése vagy a Gáza-övezet átvétele menekültjeivel együtt) elvben hajlandó lett volna, de az arab maximalista követelések miatt sosem derülhetett ki, hogy mennyire komolyan. Így a palesztin menekültkérdés sem a Lausanne-i konferencián, sem utána nem oldódott meg.

Több mint 2500 lábjegyzet hivatott alátámasztani Morris következtetéseit. Az archívumok alapos feldolgozásának tűnő könyvet Efraim Karsh éppen ezért kritizálja a legvehemensebben. Karsh szerint Morris a dokumentumokat szisztematikusan eltorzítja, átírja és meghamisítja; és azokat részlegesen idézve az eredeti mondanivalójukat elferdíti. Recenziójában idézetek tömkelege található; leglelkesebben éppen David Ben-Guriont védi – aki Morris szerint a legfelsőbb szinten állt az arabok kiűzése mögött. Karsh szerint Ben-Gurion jó hírének bepiszkolása Izrael születését „eredendő bűnné” állítja be. Az olvasónak már kedve szottyanna beleásni magát az archívumokba, hogy megnézze vajon ki idézett pontosan. Karsh belekeveri Morris magánvéleményét e könyv végkövetkeztetéseibe, és azon az általa látni vélt ellentéten lovagol: hogyan lehetséges, hogy Morris Izrael felelősségét is megállapítja könyvében, holott az utóbbi években adott interjúiban a palesztinokat hibáztatja a konfliktus megoldatlanságáért. Karsh nem veszi figyelembe, hogy a könyv – ahogy a címe is mutatja – a palesztin menekültkérdés születésével foglalkozik – és a palesztinokat az egész arab–izraeli konfliktus elhúzódásáért, és főleg az oslói békefolyamat kudarcáért hibáztató interjúiban megjelenő véleményét Morris egy nyúlfarknyi sorban sem jeleníti meg ebben a művében, hanem szigorúan azzal foglalkozik, amit a címül választott: a palesztin menekültkérdés születésével 1947. decembere és 1950 októbere között.

MORRIS, Benny: The Birth of the Palestinian Refugee Problem Revisited. Cambridge University Press, Cambridge, 2004. 664 oldal. ISBN: 0521009677

GROTIUS KÖNYVTÁR

ERASMUS & Co.

Studies on Political Islam and Islamic Political Thought

Európa és a világ

Az európai történelem eszméje

Az iszlám Európában

Európa és Ázsia. Modernizáció és globalizáció

Iszlám és modernizáció a Közel-Keleten

Nemzetközi
kapcsolatok
története
1941-1991

Új világrend? Nemzetközi kapcsolatok a hidegháború utáni világban

© 2021 Grotius