publikációk a szerzőtől »

2010. október 26-án volt 30 éve, hogy New Yorkban elhunyt a múlt század harmincas és negyvenes évei népi mozgalmának karakteres alakja. Személye csak lassan nyeri el méltó helyét a magyar közgondolkodásban.

Szemben itthon maradt harcostársaival (Németh László, Illyés Gyula, Veres Péter, Féja Géza, Erdei Ferenc és a többiek), akiknek életműve már több kiadást ért meg, Kovács Imre írásainak jelentős része még ma sem hozzáférhető. Az is alig ismert, hogy a népi íróból és politikusból kényszerű emigrációs évtizedei alatt jeles politikai elemző vált. Természetesen elsősorban hazája sorsa foglalkoztatta. Az Óceán túlsó partján építgette az ő kis „virtuális Magyarországát”.

     Amikor Kovács Imre megérkezett az Egyesült Államokba, a hidegháború éppen csak megkezdődött, mégis úgy tűnt a kortársak számára, hogy nem sok választja el a világot a harmadik világháborútól. Kovács Imre azonban, aki átélte Magyarország megszállását (hasonló címen publikált könyvet 1979-ben), a német, majd az orosz csapatok pusztításait, amelyek – nem utolsó sorban – a szellemi elit megsemmisítését célozták, irtózott még a gondolatától is annak, hogy hazája még egyszer hadszíntér legyen. Idegenkedett a nyugati hatalmak hamarosan megfogalmazott „felszabadítási” terveitől azért is, mert nem volt számára meggyőző a mögöttük található érvelés. Úgy vélte, hogy ellenfelük meggyengítése érdekében hajlanak arra, hogy felelőtlenül belerángassák a kelet-európai országokat egy olyan ellenállásba, amely csak szenvedésüket és kiszolgáltatottságukat fokozza.

      A szociális érzékenységét megőrző író azt is fontosnak tartotta volna, ha a társadalmi berendezkedés kérdéséről is kapnának információt az ellenállásra bíztatott népek, amelyek függetlenségük elvesztése ellenére mégiscsak gazdasági-társadalmi földinduláson mentek át, s korántsem elégednének meg korábbi helyzetük szimpla visszaállításával: a Kovács Imre által ostorozott elavult hatalmi rendszer rekonstruálásával. Ezen kívül úgy gondolta, hogy a totalitárius, politikailag merev, bebetonozott rezsimek csak akkor dönthetők meg békés eszközökkel, ha az erózió a hatalmi struktúrákat is kikezdi. Sztálin halála, majd Nagy Imre miniszterelnöksége nyomán reményeket táplált erre.

     Kilencszázötvenhatban, a XX. szovjet pártkongresszus után felerősödött a reménykedés a nyugati magyar emigrációban. Nem tűntek el azonban a korábbi ellentétek. Az amerikás magyarok körében továbbra is sokan hittek az újjáválasztására készülődő Eisenhower elnök által hangsúlyozott „felszabadítási” doktrínában. Kovács Imre legfontosabb orgánumában, a Münchenben megjelenő Új Látóhatárban sóbálványnak nevezte azokat, akik úgy vélték, hogy a nyugatiak bármiféle háborús kockázatot vállalnának a számukra érdektelen Kelet-Európa és Magyarország helyzetének radikális megváltoztatására. A folyóirat 1956. januári számában jelent meg a Kijózanult emigráció című írása, amely hónapokig tartó vitákhoz vezetett az emigráns körökben. Az időnként igencsak éles diskurzusban az amerikai mellett a nyugat-európai magyarság szellemi vezetői is részt vettek. Kovács ekkoriban az Egyesült Államok pénzügyi támogatását élvező Szabad Európa Bizottság sajtóosztályán dolgozott, miközben tevékeny részt vállalt az emigráns politikai képviselet, a Magyar Nemzeti Bizottmány munkájában. A két szerep eltért egymástól, s kényes egyensúlyozásra volt szüksége azoknak, akik – következetesen képviselve a helyesen értelmezett magyar érdekeket – könnyen szembekerülhettek az egzisztenciájukat nyújtó hatalommal. Kovács néhány évvel korábban megtapasztalhatta, hogy a különféle politikai irányzatokhoz tartozó magyarok közötti ellentét olyan éles lehet, hogy vádaskodással kimozdíthatja állásaikból azokat, akiknek szellemi munkájához feltétlenül szükség van olyan fórumokra, ahol nemcsak az emigráns magyarok tömegeit szólíthatják meg, hanem a Szabad Európa Rádión keresztül Magyarországot is.

     Kovács Imre írásához a következő számban Borbándi Gyula szólt hozzá, megismételve felismerését, hogy az Egyesült Államok a hangzatos szólamok ellenére valójában lemondott a fegyveres felszabadítás gondolatáról, s ha Magyarországon fegyveres ellenállás bontakozna ki, a magyar nép nem számíthatna katonai támogatásra, legfeljebb diplomáciai segítségre. Borbándi arra figyelmeztette a nyugati magyar emigráció vezető személyiségeit, hogy csak fokozatos, a korabeli amerikai politológiában használt kifejezéssel élve, „graduális” változásokra van esélye a kelet-európai országoknak. Kovácsot és szerkesztőtársát nemcsak a Magyarországról érkező információk helyes értékelése vezette el véleményükhöz, de ismerték jól az amerikai biztonságpolitikában az atom- és hidrogénfegyverek kölcsönös rendszerbe állítása nyomán kialakított új koncepciót is. Ez már nem számolt újabb totális háborúval, még azokon a területeken sem, amelyek közvetlenül érintették az amerikai érdekeket.

     A folyóirat hasábjain megindult vitában megoszlottak a vélemények, különösen Barankovics István került élesen szembe Kovács és Borbándi álláspontjával. A kérdés túllendült az eszmei vitán, és a Magyar Nemzeti Bizottmány Végrehajtó Bizottsága júniusi ülésének napirendjére került. A nyugati magyarok legitim politikai szervezete elítélte Kovács és Borbándi véleményét. Megalkuvással, titóizmussal vádolták őket, pedig nem tettek mást, mint feltárták azokat az ellentmondásokat, amelyek 1956-ban az amerikai külpolitikát jellemezték.

     Figyelemreméltó, hogy a vita túlcsordult az emigráció keretein, és jelezvén az új időszámítást, Magyarországon is visszhangokat váltott ki. Természetesen a gúnyos, szkeptikus hangütés uralkodott azok írásaiban, akik kommentálták a nyugati magyarok körében kialakult helyzetet, de voltak újszerű meglátások is, különösen a Magyar Nemzet hasábjain, ahol 1956. szeptember 2-ikán és 9-ikén Gáthi István számolt be Új szemlélet az emigrációban címmel a diskurzusról. Gáthi megállapította, hogy Kovács írása a nyugati magyar emigrációban végbement változás legjelentősebb dokumentuma, és nem szabad felületes és meggondolatlan kézlegyintéssel elintézni, mint azt egyes hazai újságcikkek teszik. Egyetértett abban Kovács Imrével, hogy a tények erejét kell szembeállítani a hamis elképzelésekkel. 1956 szeptemberében a magyarországi sajtó közel került a sajtószabadsághoz. Rákosi Mátyást már leváltották, széleskörű mozgalom indult Rajk László és társai rehabilitálására, valamint az ÁVO vezetőinek perbefogására.

     Kovács Imrét és Borbándi Gyulát viszont rapportra hívták a Szabad Európa Rádió vezetői, megállapítván, hogy nézeteik helytelenek. Borbándi, számolva az őt és Kovácsot ellehetetleníthető retorzióval, következő cikkében, nézetük lényegét megtartva, de rákényszerült a magyarázkodásra. Charles Gati szerint a támadást az amerikai magyarok szélsőjobboldaláról intézett intrika és a vele egy irányban ható amerikai választási stratégia idézte elő, mert a republikánus Eisenhower újjáválasztásán dolgozó propagandagépezet nem mutathatott gyengeséget a korábbi felszabadítási doktrína nyilvános újraértelmezésével. A rádió vezetője, Griffith megértően viselkedett, az ügynek nem lettek egzisztenciális következményei. Azt nem tudhatjuk, hogyan döntött volna, ha látja előre, hogy a forradalom leverése után egyes munkatársait majd azért kell „jobboldali” elhajlás miatt elmarasztalnia, mert a felkelőket a nyugati támogatás ígéretével illúziókba kergették…

      A forradalom kitört, és hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy az 1848–1849. évi eseményekhez hasonlóan a nemzet függetlenségi harcává fejlődik. Kovács Imre is részese volt a nyugati emigráns körökben tapasztalható fölpezsdülésnek, reménykedésnek, majd apátiának, amely a vereség következtében és a cserbenhagyottság érzékelése miatt kialakult bennük. Tagja lett az új politikai vezető szervezetnek, a Magyar Bizottságnak, amelyben jelentősebb szerepet játszott, mint a korábbi intézményben. A magyarság iránt megnyilvánuló érdeklődés igényének kielégítésére kézikönyvet szerkesztett Facts about Hungary (Tények Magyarországról) címmel. A történelmi és a jelenkori Magyarországot bemutató részletek tükrözik az ő vélekedését hazájáról, arról a hazáról, amelynek népe nyugat és kelet között hánykolódva megoldatlan nemzeti és szociális kérdésektől szenvedett az újkorban. Tanulmányok sorát írta korábbi orgánumában, az Új Látóhatárban és a friss, 56-os emigráció által folytatott, ezután Párizsban megjelenő Irodalmi Újságban. Kereste, kutatta azokat az okokat, amelyek miatt figyelmeztetései ellenére a magyar történelem újabb tragédiába fordult.

     Az íráson, szerkesztésen kívül résztvevője volt annak a széleskörű missziónak, amelyik amerikai támogatással az 1956-ban többnyire félrevezetett ázsiai és latin-amerikai országokba irányult. Számottevő nyugat-európai állami szolidaritásra most sem lehetett számítani, akárcsak október–november vérzivataros napjaiban, amikor szuezi pecsenyéjüket sütögették a varsói és a budapesti parázs fölött. Küldetései során felkereste Indiát, Thaiföldet, Japánt. Nehruval nem sikerült találkoznia. A misszió, amelyben 56-os menekültek, például Király Béla tábornok vagy Faludy György költő is részt vettek, nem tudott áttörést elérni a magyar ügy nemzetközi megítélésében, bár az ENSZ szavazógépezete tette a dolgát, és mint hat hosszú éven át elismerésre méltatlan kormánnyal rendelkező államot, karanténban tartotta a kádári Magyarországot.

     Kovács Imre jól értelmezte a magyar eseményekkel kapcsolatos amerikai stratégiát, amit pregnánsan fogalmazott meg George F. Kennan: „Ami az amerikai reagálást illeti: fegyveres erők alkalmazása a nyugati hatalmak részéről sohasem volt reális alternatíva; a konfliktust nem lehetett volna korlátozni; és még Magyarország sem ért meg egy nukleáris háborút. Az Egyesült Államok részéről az lett volna hasznos lépés, ha felajánlja, hogy bizonyos módosításokat hajt végre nyugat-európai katonai pozícióiban, amennyiben a szovjet kormány szabad folyást enged a dolgoknak Magyarországon. De az akkori amerikai külügyminisztert olyannyira lekötötték a szuezi válság siralmas fejleményei, és az Egyesült Államok és a többi NATO-tag oly szilárdan elkötelezte már magát bármiféle európai leépítés elutasítása mellett, hogy ilyen ajánlat lehetetlen volt.”

Szabó A. Ferenc                                       

(A cikk Kovács Imre és a forradalom – „Magyarország sem ért meg egy nukleáris háborút” címmel először a Magyar Nemzet 2010. november 6-i számában jelent meg.)