A bipoláris világrend szétesése és a Szovjetunió összeomlása megkérdőjelezte az indiai külpolitika korábbi prioritásait. Dél-Ázsia legjelentősebb hatalmának külpolitikáját a hidegháborús korszakban három, egymással szorosan összefonódó alapelv határozta meg. Egyrészt, a pozitív semlegesség külpolitikájának jegyében India, mint az el nem kötelezettek mozgalmának egyik alapítója és vezetője, megkísérelt egyenlő távolságot tartani a két tömbtől. Míg a szomszédos Pakisztán 1955-ben a Bagdadi Paktum keretében hivatalosan is az Egyesült Államok vezette blokk mellett tette le a voksát, addig India biztonságpolitikai okokból, különösen az 1962-es indiai-kínai háborút követően, Moszkva felé orientálódott. A Szovjetunióhoz való közeledés azonban korántsem jelentette az el nem kötelezettség feladását: India valamennyi jelentősebb nemzetközi konfliktusban semleges közvetítő szerepelt vállalt (pl.: koreai háború, szuezi válság, kongói válság stb.), és számos esetben bírálta a szovjet külpolitikát (pl.: nem hivatalosan elítélte a Szovjetunió afganisztáni intervencióját). 1971. augusztus 9-én India és a Szovjetunió 20 évre szóló béke- és barátsági szerződést írtak alá, amelynek célja az amerikai-kínai-pakisztáni India-ellenes háromszög ellensúlyozása volt. Másrészt, India külpolitikájának egyik fontos eleme volt a hidegháborúban az antikolonializmus, amelyet lényegében a pozitív semlegesség külpolitikájának szerves részének tekinthetünk. Dzsavaharlal Nehru, a független India első miniszterelnöke szinte minden nemzetközi fórumon felszólalt a gyarmatosítás valamennyi formájának felszámolása ellen. Nehru például közvetített Hollandia és az indonéz függetlenségi mozgalom vezetői között, hogy vitáikat tárgyalóasztal mellett rendezzék; illetve jelentős szerepet vállalt az ENSZ Közgyűlése által 1960-ban elfogadott ún. dekolonizációs határozat támogatásában. India felszólította továbbá Portugáliát, hogy a portugál fennhatóság alatt álló Goát helyezze India területi szuverenitása alá. Miután a portugál kormány ezt több ízben visszautasította, az indiai csapatok 1961. december 12-én megadásra kényszerítették az ott állomásozó portugál erőket. India az 1980-as években kiállt a namíbiai függetlenségi törekvések mellett, és támogatásáról biztosította a SWAPO-t (South-West African People Organization, Délnyugat-afrikai Népek Szervezete). Harmadrészt, India mint fejlődő ország szorgalmazta a világgazdasági erőviszonyok átalakítását, és az 1970-es években erőfeszítéseket tett az új nemzetközi gazdasági rend kidolgozásában, valamint elítélte a neokolonializmus jelenségét. Mint ismeretes, India lakosságának megközelítőleg 30 százaléka, azaz kb. 300-350 millió fő a szegénységi küszöb alatt él, illetve azt is meg kell jegyezni, hogy India világgazdasági pozíciói a hidegháborús években romlottak. A fentiekben vázlatosan áttekintett három külpolitikai alapelv érvényét vesztette a hidegháborús nemzetközi rendszer szétesését követően. A hidegháborús logika háttérbe szorulását követően értelmezhetetlenné vált a pozitív semlegesség, és a dekolonizáció lezárulásának eredményeképpen pedig az antikolonializmus, mint külpolitikai alapelv ugyancsak megkérdőjeleződött. E tanulmány célja, hogy megvizsgálja az indiai külpolitika útkeresésének lehetséges irányait a poszt-bipoláris korszakban, illetve, hogy megkísérelje elhelyezni Indiát az új világrendben. A cikk külön figyelmet fordít az India regionális környezetében végbemenő politikai változásokra, nevezetesen a kasmíri kérdésre és az indiai-kínai viszonyra, valamint Indiának az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatára. |
