publikációk a szerzőtől »

2016 december végével lejárt Ban Ki-mun fõtitkári mandátuma, ami egyebek közt azt is jelentette, hogy az év végéig ki kellett választani utódját, aki a világszervezetet a következõ öt évben vezetheti. A választást a szokásosnál nagyobb figyelem kísérte, több okból is. Ami hazánk szempontjából kiemelt jelentõséget adott a 2016-os folyamatnak, az az a kezdetben megalapozottnak tûnõ várakozás volt, hogy az ENSZ történetében elõször a fõtitkári posztot kelet-európai töltheti be. Az ún. regionális rotáció elve azt a méltányos kívánalmat fogalmazza meg, hogy a világ makrorégiói egyenlõen legyenek képviseltetve a szervezet fontos pozícióiban, így a fõtitkári székben is. Kelet-Európa kivételével eddig a regionális csoportok (Afrika, Ázsia és a Csendes-óceáni térség, Kelet-Európa, Latin-Amerika és a Karibi térség, valamint Nyugat-Európa) mindegyike adott már fõtitkárt a szervezetnek, egyesek többször is.  Az igény egy kelet-európai fõtitkárra már a jelöltek listájának összetételében is megfigyelhetõ volt,  csakúgy, mint a másik érvényesíteni kívánt alapelv, a nemek közti egyenlõség eddig szintén méltatlanul hanyagolt követelménye. E két feltétel esetleges teljesülése már önmagában izgalmas fejlemény lehetett volna, mindez azonban kiegészült magának a választási eljárásnak az érdemi reformjával is. Annak ellenére, hogy számos várakozás nem váltotta be a reményeket – hiszen António Guterres, egy nyugat-európai, férfi jelölt gyõzelmét hozta – a 2016-os választás érdemes a közelebbi vizsgálatra, annál is inkább, hiszen az ENSZ fõtitkár választását a kelleténél mindig is nagyobb homály övezte, fõleg ami a vonatkozó magyar nyelvû irodalmat illeti.

Letölthető publikációk:

Hogyan választják az ENSZ f?titkárt? A választási mechanizmus jellegzetességei és alakulása az alapítástól napjainkig

484 KB

PDF dokumentum

2017.04.07.