publikációk a szerzőtől »

Sípos Péter:
A magyar-fracia kapcsolatokról.
Opponensi vélemény Garadnai Zoltán Kelet-Közép-Európa helye és Magyarország szerepe De Gaulle tábornok Európa-politikájában (1958-1969) c. PhD-értekezéséről

Szabadjon véleményemet rendhagyó módon egy szubjektív megjegyzéssel kezdenem. Garadnai Zoltán nem csupán kiválóan felkészült és céltudatos kutató, hanem szerencsés ember is. Vajmi ritkán adatik meg ugyanis egy történész számára, hogy nem egy laposra hengerelt, számos előd által elnyűtt és kimazsolázott forrásegyüttesre építheti művét, hanem módja van a magyar külpolitika története szempontjából gyakorlatilag érintetlenül maradt levéltári állagokban búvárkodnia, tehát szinte minden kutatási eredménye újdonságot jelent.

Persze a szerencse önmagában nem elég, hanem élni is tudni kell Fortuna istenasszony kegyeivel. S éppen ezt tette Garadnai Zoltán fáradhatatlan buzgalommal és jó szimatú kutatói leleménnyel.
Így alakult ki az imponáló hivatkozási jegyzék, amelyben megtalálhatóak a párizsi központi levéltárból, a francia külügyminisztérium kabinetjének, vezértitkárának, európai osztályának, valamint nemzetközi szervezetek részlegének iratai, továbbá a nantes-i filiáléból a követségek ill. nagykövetségek dokumentumai. A jelölt kimerítően hasznosította a Magyar Országos Levéltárból a külügyminisztérium TÜK, kollégiumtitkársági, miniszteri és miniszterhelyettesi iratait, az MSZMP vezető testületei és külügyi osztálya, valamint a Kádár-titkárság anyagait. Hatalmas munkát végzett a publikált francia és magyar dokumentumgyűjtemények és kézikönyvek feldolgozásával. Kitűnően ismeri és hasznosítja a kiterjedt francia és magyar szakirodalmat. Ezt bizonyítja az értekezés bevezetésében olvasható alapos historiográfiai áttekintés is. Ebben kritikailag értékeli a De Gaulle személyével, a francia külpolitikával, s ezen belül különös figyelemmel a kelet-közép-európai francia politikával foglalkozó könyvészetet.

Az elemző szakirodalmi összefoglalás mintegy felvezeti és indokolja Garadnai Zoltán témaválasztását. A disszerens hangsúlyozza, miszerint „a különféle aspektusból született munkák célja, hogy Franciaország külpolitikáját, illetve De Gaulle politikáját... megértsék... azonban elsősorban a De Gaulle-i politika Nyugat -- Európára vonatkozó részével foglalkoznak és Kelet -- Közép -- Európát nem, vagy csak mellékesen érintik... jelen dolgozat célja azonban, hogy a De Gaulle-i «détente-entente-cooperation» politika kelet-urópai «irányával»... foglalkozzon. A dolgozat természetesen elsősorban a magyar-francia diplomáciai és politikai kapcsolatok elemzésére vállalkozik, de mindezt kelet-közép-európai kontextusba helyezi és elsősorban Lengyelország, Csehszlovákia és Románia Magyarországgal történő összehasonlításával együttesen végzi el." (Értekezés 13. p.) Szeretném hangsúlyozni, mintegy megelőlegezve bírálatom záró következtetését, hogy a jelölt maradéktalanul és magas színvonalon teljesítette vállalt feladatát.

Úgy vélem, hogy egy ország külpolitikájának története alapvetően relációk története. Ez nem azt jelenti, hogy egy állam külpolitikájának története leírható a más országokhoz fűződő kapcsolatainak mechanikus összegzésével, de a külpolitikai vonalvezetés a más államokhoz, államcsoportokhoz fűződő viszonyban realizálódik és fejeződik ki, ezért a viszonyok rendszerének feltárásával juthatunk el a külpolitika szintéziséhez.
Ami a magyar-francia kapcsolatokat illeti, ez a reláció 1918-tól, amióta egyáltalán szó lehet a független magyar állam külpolitikájáról, nem bővelkedett szívélyességben. Csupán egyes, inkább hónapokban mint években mérhető periódusokban, így 1920-ban, majd 1931-ben volt észlelhető közeledési kísérlet mindkét részről. A hűvösség okait és megnyilvánulásait itt most nem részletezhetjük. Ellenben fontosnak tartjuk annak kiemelését, hogy Garadnai Zoltán átütő erejű dokumentációval és érveléssel ábrázolja, miként jutottak el a magyar-francia kapcsolatok 1963 és 1969 között egy olyan hőfokra, amely lehetővé tette addig még soha meg nem történt magas szintű látogatások lebonyolítását. Igaz, a tábornokelnök maga nem járt Budapesten, pedig látogatása felért volna a Kreisky vagy a Thatcher vizittel. Csak éppen 1968-1969-ben a csehszlovákokat ért intervenció ezt nem tette lehetővé, s mire a kedélyek lehiggadtak, De Gaulle már nem volt aktív politikus.

A két ország viszonya az 1960-as évek második felében fordult, ha nem is barátira, de mondhatni barátságosra. A kedvező változás alapját az a körülmény jelentette, hogy a De Gaulle-i „détente-entente-cooperation" politika, amely az 1950 -- 1960-as évek fordulójától bontakozott ki, egybeesett a Kádár -- vezetés törekvéseivel a diplomáciai karanténból való kitörésre, a nemzetközi kapcsolatok rendszerébe való reintegrálódás érdekében tett bel- és külpolitikai lépéseivel. Idézem Garadnai Zoltánt: „A francia keleti nyitási politika szempontjából nézve az eseményeket az 1963-1964-es év számít fordulópontnak. Ezzel szinte párhuzamosan, magyar szemszögből is 1963 számít szakaszhatárként, mivel az 1956 utáni magyar külpolitika ettől az időtől kezdve tudta egyre inkább kiszélesíteni az ország nemzetközi kapcsolatait, a korábbi defenzív külpolitika helyett aktív külpolitikát kezdeményezni, és így a magyar „nyugati nyitás politika is ettől kezdve bontakozott ki a gyakorlati diplomácia területén".

Nem feszítette volna szét az értekezés kereteit egy tömöt visszapillantás az 1958 előtti időszakra, amely távlatossá tehette volna a téma kifejtését. Ebben az összefüggésben jegyzem meg, hogy véleményem szerint a klasszikus hidegháború nem 1962-ben, hanem 1953-ban ért véget. Sztálin halála után megkezdődött az enyhülés első időszaka, amelyet a magyar külpolitika is igyekezett felhasználni a nyugati országokkal való elmérgesedett kapcsolatok megjavítása érdekében. Ez a törekvés különösen felerősödött 1955-ben az osztrák államszerződés megkötése, majd 1956-ban a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusa és Rákosi Mátyás bukása után. A változás a magyar-francia kapcsolatokat is érintette. Az 1956 augusztusában tervezett követi értekezletre készült külügyminiszteri beszámoló szerint „a nyugati nagyhatalmak közül a legkedvezőbb a helyzet Franciaországgal. Itt a viszony megjavítását nagy aktivitással mozdítottuk elő... Jelenleg a magyar-francia vonatkozásban már nincsenek nagyobb ellentétek. Ezt a körülményt, valamint azt, hogy a Mollet-kormány igyekszik külpolitikájában a francia érdekeket következetesebben érvényre juttatni, hasznosítanunk kell." (MOL XIX-J-1-j-4/fb-4956-56. (27 d.).

A jelölt a magyar-francia viszony alakulását az értekezésben megjelölt lustrumban a De Gaulle-i külpolitikai filozófia elemzésére alapozza, különös tekintettel a tábornokelnök Európa-koncepciójára. A hazai szakirodalomban ez is újdonságot jelent. A szerző indokoltan hangsúlyozza annak fontosságát, hogy a keleti nyitási politikát és a magyar-francia kapcsolatok alakulását is a De Gaulle-i Európa-politika részeként kell szemlélni, hiszen „az Atlanti-óceántól az Uralig" terjedő Európa magában foglalja régiónkat is.

A reláció másik oldalán pedig Garadnai Zoltán elemzi a kádári külpolitika Nyugat felé tett félfordulatának indítékát és szerepét a magyar-francia kapcsolatokban. Meggyőzően ábrázolja a reláció dinamikáját. Perrendszerű alapossággal bizonyítja, hogy az 1956 és 1959 közötti mélypontot 1960 és 1963 közötti lassú közeledés, majd 1964 -- 1966 között kifejezetten javulás követte. 1967 inkább magyar részről a visszalépés éve volt, majd 1968 elejétől a csehszlovákiai intervencióig ismét egy megélénkülő szakasz következett. Ezután több évig a stagnálás volt jellemző.

A két ország viszonyának alakulását a disszerens minden időszakban beépítette a nemzetközi kapcsolatok általános jellemzésébe. Különösen fontosnak tartom, hogy mindvégig figyelemmel kísérte a többi kelet-közép-európai ország szerepét a francia külpolitikában. Ez a sokoldalú módszer megóvta attól, hogy túlértékelje Magyarország helyét a De Gaulle-i külpolitikában.

Garadnai Zoltán reális történetszemléletét bizonyítja De Gaulle tévedéseinek elemzésével. Művén átüt, hogy - indokoltan - nagyon tiszteli a tábornokelnököt, méltányolja azon törekvését, hogy országa nagyhatalmi státuszának helyreállításával és egy új Európa-koncepció meghirdetésével meg akarta törni a két szuperhatalom hegemóniáját megmerevítő status quo-t. Viszont nincsenek illúziói a De Gaulle-i politika eredményességét illetően, korrekt módon rekonstruálja sikereit és kudarcait. Joggal állapítja meg, hogy „alulértékelte az 1945 és 1962 között kialakult nemzetközi rend és a kommunista ideológia rendszerformáló szerepét. A realista nemzetállami érdekeknek a valóságosnál nagyobb szerepet tulajdonított és a kivételnek számító Romániából, Jugoszláviából, illetve az elfogultan kezelt Lengyelországból általánosított. Ebben a kontextusban a speciális helyzetben lévő Magyarország, a nem nemzetállamként kezelt Csehszlovákia (kivéve a prágai tavasz időszakát) és a sztálinista Bulgária számára egyaránt csak másodlagos szerep jutott." (Értekezés 224. p.)

A disszertáció gazdag anyaga alapján nyilvánvaló, hogy a magyar-francia reláció egészében véve kedvező fejleményeiből Magyarországnak volt a nagyobb haszna. A francia kapcsolatot a kádári külpolitika eredményesen érvényesítette a rendszer nyugati elfogadtatása érdekében és ez hozzájárult ahhoz, hogy az 1960-1970-es évek fordulóján Kádár lett a nyugati világ kedvenc kelet-európai pártfőnöke.

A magyar-francia viszony formálódásában különös jelentőséggel bírtak a magas szintű tárgyalások a két ország vezető politikusai között. Ezeket a fontos megbeszéléseket első ízben Garadnai Zoltán ismerteti. Kár, hogy nem állt ellen az érdekes dialógusok csábításának, s ennek következtében a tárgyalások bemutatása túlságosan terjengősre sikerült, az álláspontokat jobban és markánsabban lehetett volna összegezni
Garadnai Zoltán PH.D-értekezését egészében értékelve megállapítható, hogy a disszertáció teljes mértékben megfelel az Egyetemi Doktori Szabályzat követelményeinek: alapos felkészültséggel elmélyült kutató munkát tartalmaz, önálló véleményt fejt ki részletesen, megfelelő forráshivatkozásokkal; kutatási módszere önálló és eredeti; a hazai és idegen nyelvű szakirodalom feldolgozása kiváló, historiográfiai jártassága bizonyított; az értekezés bevezetőjében kifejtett kutatási hipotézisek konzekvensen bizonyításra kerültek; az értekezés jól szerkesztett, logikusan felépített, egyértelműen tagolt munka; a disszertáció nyelvezete választékos és világos értekező próza.

Mindezek alapján javaslom a T. Bíráló Bizottságnak tegyen előterjesztést az Egyetemi Doktori Tanácsnak arra, hogy Garadnai Zoltán értekezését „Summa cum laude" minősítéssel szíveskedjék elfogadni.

Budapest, 2006. március 20.

(Sipos Péter, Dr. habil., D.Sc., tudományos tanácsadó, egyetemi tanár)