Az Európai Védelmi Közösségről szóló szerződést (1952. május 27.) a francia nemzetgyűlés 1954 augusztusában annak ellenére nem ratifikálta, hogy a terv francia javaslat alapján született meg. Így e szervezeten belül nem valósult meg az NSZK felfegyverzése. A britek hamarosan áthidaló megoldással álltak elő: javaslatot tettek arra, hogy brüsszeli szerződést (1948. március 17.) bővítsék ki, vonják be abba az NSZK-t és Olaszországot, majd a szerződést alakítsák át „egy Locarno típusú kölcsönös védelmi szerződéssé, amely egész Nyugat-Európát magába foglalhatná”. Az elképzelések megtárgyalására 1954. szeptember 28. és október 3. között Londonban kilenchatalmi konferenciát hívtak össze az Egyesült Királyság, Franciaország, Belgium, Hollandia, Luxemburg (a brüsszeli szerződés aláírói), valamint az Amerikai Egyesült Államok, Kanada, Olaszország és a Német Szövetségi Köztársaság részvételével. A londoni konferenciával sikerült a célokat elérni, nevezetesen megállapodtak a németek újrafelfegyverzéséről atlanti keretek között (anélkül, hogy a francia hadseregnek egy integrált európai védelmi rendszerbe kellett volna bekapcsolódnia), az Egyesült Államok kötelezettséget vállalt németországi katonai jelenlétének fenntartására, az NSZK pedig vállalta, hogy lemond az atomfegyverek, a nagy hatótávolságú nehézfegyverek, bizonyos méret feletti hadihajók és bombázók gyártásáról, valamint kötelezettséget vállalt arra nézve, hogy a határok erőszakos megváltoztatására nem törekszik és a német egyesítést is csak békés eszközökkel törekszik megvalósítani. A londoni konferencián megfogalmazott elveknek konkrét megállapodások formájában való megszövegezésére Párizsban került sor, ahol 1954. október 19. és 23. között ültek össze az érdekelt államok. Párizsban az alábbi dokumentumok kerültek aláírásra (az aláíró felek száma szerint csoportosítva): 1) Francia–német egyezmény a Saar-vidékről, valamint a két ország közös nyilatkozata a gazdasági és kulturális együttműködésről. 2) Háromhatalmi, ill. négyhatalmi megállapodások (Egyesült Királyság, Franciaország, Amerikai Egyesült Államok és NSZK) többek között a megszállási rendszer megszüntetéséről az NSZK-ban, fegyveres erők jelenlétéről az NSZK területén, és a nyugati szövetségesek azon jogairól, amelyeket továbbra is fenntartanak az NSZK vonatkozásában. 3) Kilenchatalmi megállapodások (brüsszeli szerződés aláírói, Egyesült Államok, Kanada, Olaszország és NSZK), mint az NSZK és Olaszország meghívása a brüsszeli szerződésbe, a Nyugat-európai Unió fegyveres erőiről, fegyverzetellenőrzési mechanizmusáról és ennek szerveiről. 4) Tizenöthatalmi megállapodások (14 NATO-tagállam és az NSZK), többek között jegyzőkönyv az NSZK csatlakozásáról a NATO-hoz, a három nyugati hatalom és az NSZK nyilatkozata az erőszakról való lemondásról. A londoni és párizsi konferenciák eredményekén a következő évben az NSZK-t felvették a NATO-ba, és lehetővé vált a NATO alá rendelt Nyugat-európai Unió keretében német hadosztályok felállítása. A szerződések közül alább közöljük A három nyugati hatalom és az NSZK alapvető kapcsolatairól szóló szerződést, amely eredetileg 1952. május 26-án kelt, és a szakirodalomban bonni szerződésként, illetve Deutschlandvertragként jelenik meg. Ezt a szerződést 1954. október 23-án az érintett felek Párizsban módosították és jegyzőkönyvekkel egészítették ki. A lentebb közölt szöveg a bonni szerződésnek a Párizsban jegyzőkönyvvel módosított, egységes szerkezetbe foglalt szövege. A szerződés alapvetően szabályozta az NSZK és a három nyugati hatalom viszonyát. Jelentősége főként abban áll, hogy ebben mondták ki a megszállási rendszer megszüntetését és az NSZK szuverenitásának helyreállítását. A megállapodás értelmében a szövetséges csapatok Németországban maradnak, de nem mint megszálló, hanem mint védelmi erők. Az NSZK egyenjogúsítása azonban csak részben történt meg, hiszen a három nyugati hatalom továbbra is fenntartotta az ellenőrzés jogát a német újraegyesítés, Berlin és a békeszerződés ügyében – ezekben az ügyekben Bonnt nem illette meg tehát a kezdeményezés joga. A szerződés egyes rendelkezéseit később módosították. Így a Bonnban 1959. augusztus 3-án a nyugatnémet kormány megbízottja és a hat nyugati nagykövet által aláírt szerződés értelmében megszüntették az NSZK területén levő idegen fegyveres erők jogállásának külön szabályozását és azt az egységes NATO csapatszabályozáshoz igazították. Megszűnt a Truppenvertrag, a Finanzabkommen és az adóegyezmény. Az NSZK pénzügyi kötelezettségeit újraszabályozták. 1968. május 27-én a három nyugati hatalom lemondott a párizsi szerződés 5. cikkének 2. pontjában fenntartott jogokról, nevezetesen az NSZK területén állomásozó fegyveres erőik biztonságának védelméről, ide értve a közbiztonság és a közrend súlyos megzavarásának esetét is, mihelyt hatályba lép a nyugatnémet szükségállapot-törvény (Notstandsrecht), amelyet a Bundestag június 14-én elfogadott. A párizsi szerződések közül az alábbiakban közöljük még a Nyugat-európai Unió létrehozására vonatkozó megállapodásokat, valamint az NSZK-nak a NATO-ba való meghívásáról szóló dokumentumot. (A dokumentumok szövegének rövidítéseknél átvettük Halmosy Dénes rövidítéseit.) A párizsi szerződések 1955. május 5–6-án léptek hatályba. A dokumentumok forrása: Halmosy Dénes (szerk.): Nemzetközi szerződések 1945–1982. A második világháború utáni korszak legfontosabb külpolitikai szerződései. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Gondolat Könyvkiadó. 1985. 247–264. o. |
