publikációk a szerzőtől »

Az eurózóna nem volt képes arra, hogy a tagországok közti különbségeket csökkentse – sok tekintetben inkább elmélyítette azokat. Három „Európa” vált jól elkülöníthetővé: a Németország, Franciaország, a Benelux-államok, valamint Finnország és Ausztria alkotta „eurócentrum és a dél-európai tagállamokat magában foglaló „európeriféria”, valamint az euróövezeten kívüli, ám az Unióhoz történt csatlakozásukkal az euró bevezetése mellett elkötelezett közép- és délkelet-európai államok csoportja. Az euróövezet válsága az Uniónak nem csupán belső differenciálódására, hanem nemzetközi cselekvőképességére is hatással van.

Az Unió 2011. október 23-i válságcsúcsát követően, 26–27-én még egy válságtanácskozásra volt szükség ahhoz, hogy a görög krízis hatékony kezelése érdekében elérjék a szükséges megállapodást. A tőzsdeindexek biztató emelkedése a válságcsúcs határozatainak pozitív fogadását jelezte ugyan, ám sokan azt hangsúlyozták, hogy a megállapodással a politikusok csupán „időt vásároltak”, s a hosszú távú kérdésekre nem adtak megnyugtató válaszokat. A görög miniszterelnök nyilatkozata, hogy az eurózóna mentőcsomagjának elfogadását népszavazástól teszi függővé, a „kettős csúcson” elért megállapodást egyik pillanatról a másikra bizonytalanná, a helyzetet pedig az Unió és Görögország számára egyaránt minden korábbinál kockázatosabbá tette.

A népszavazásra vonatkozó javaslat visszavonása és Papandreu lemondása végül szabaddá tette az utat a Lucas Papademos vezette átmeneti egységkormány kialakítása előtt, ám a soron következő parlamenti választások kimenetele korántsem zárja ki a kockázatokat

A kelet- és közép-európai tagállamok eminens érdeke, hogy az eurózónán belüli együttműködés ne vezessen egy kétsebességű Európa intézményesüléséhez. Az egyik legfontosabb kérdés a meglévő felzárkózási programok (pl. a kohéziós politika) revíziója, illetve a hatékonyabb strukturális programok kialakítása.

Letölthető publikációk:

Kiss_J.Laszlo_A_kettos_csucs_utan

418 KB

PDF dokumentum

2011.11.21.