(CASAROLI, AGOSTINO: A türelem vértanúsága. A Szentszék és a kommunista államok (1963-1989))

publikációk a szerzőtől » publikációk a recenzenstől »

A Szent István Társulat 2001-ben jelentette meg Agostino Casarolinak, a Vatikán évtizedeken át legbefolyásosabb diplomatájának emlékiratait. Tekintve az olasz eredeti mindössze egy évvel korábbi kiadását, a magyar fordítás és megjelentetés meglehetősen gyorsnak mondható. Ilyen nagy lenne hát az érdeklődés?

Noha az 1998-ban elhunyt egyházférfi hosszú időn át fontos alakítója volt a szentszéki külpolitikának, a visszaemlékezései keltette feltűnésért valószínűleg csak kisebb mértékben személye a felelős. Sokkal inkább az a nemzetközi szinten megjelenő egyet nem értés az, amely a Vatikánnak a szocialista országokban való szerepvállalását környékezi. A mű megjelenése után a témát érintő viták megélénkültek, s kijelenthetjük, hogy magának Casarolinak is az ebben a vitában való állásfoglalás volt a szándéka. Ennek nyomán az elmúlt években éppúgy megerősödött az általa képviselt politikát, a kommunista országokkal való egyezkedő párbeszédet helyeslők, mint az azt elítélők hangja. A kérdésben tehát egyelőre nincsen közmegegyezés, így a könyv olvasása aktuális, izgalmas és állásfoglalásra ösztönző kihívást jelent.

A magyar kiadás nagy előnye, hogy az emlékiratok mellett megtaláljuk a kötetben az olasz kiadáshoz készült Bevezetést, Előszót, Agostino Casaroli kronologikusan feldolgozott életrajzi adatait, valamint egy a magyar kiadáshoz írt Utószót is. Mindez egyaránt nagy segítség azoknak, akik először találkoznak a témával, s szükségük van némi eligazításra, és azoknak, akik szeretik pontosan s tágabb összefüggésben látni a dolgokat, s örülnek a továbbvezető, már megfogalmazott véleményeknek, gondolatoknak is.

Érdemes az Életrajzi adatokkal kezdeni, ebből megismerhetjük, milyen iskolákat végzett, milyen hivatalokat vállalt, milyen kinevezéseket kapott Casaroli (Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációjának titkára, később a Vatikán bíboros államtitkára), hogyan ívelt diplomáciai karrierje (kezdetben Latin-Amerikára szakosodott, majd néhány észak-afrikai ország után elsősorban a kelet-európai szocialista országokkal való kapcsolattartás lett a feladata). Elmondható, hogy általában a konfliktusokkal terhelt helyeken volt ott, békítő szerepet vállalt Argentína és Chile között, találkozott más vallások, felekezetek képviselőivel (orosz ortodoxok, Libanon), de leginkább a szocialista országokban képviselte az egyház érdekeit (elsősorban Európában, de járt például Kubában is).

Az Achille Silvestrini bíboros által írt Bevezetés több szempontból is érdekes. Mindenekelőtt Casaroli méltatása ez; védőbeszéd az általa folytatott politika mellett egy régi munkatárstól. (Aki hiányolja a kritikai nézőpontot, annak ott lesz majd az Utószó.) De ezen túl fel is vázolja az emlékiratokban foglalt történetet, felvillantja a jelentős figurák arcképét (pl. Mindszenty bíboros, Beran érsek), s ami érdekes: mintegy vallásos keretbe illeszti Casaroli tevékenységét, mint aki isteni küldetést hajtott végre. A diplomata első budapesti útjáról szólva megemlíti: „olyan ez, mint egy bibliai kép arról, aki járatlan ösvényen indul el, csak azért, hogy Isten titokzatos hívására válaszoljon." (7. l.) Bemutatja Casaroli jellemét, karakterét, így egy másik ember szemével is rápillanthatunk arra, akit majd belülről, gondolatai kifejtése során ismerünk meg: „ rendületlen hit, ... ritka éles észjárás, ... bátorság, ... elemző tehetsége megadta neki a lehetséges dolgok iránti érzéket..." (24. l.) Világos, hogy a diplomatai kvalitások sorra vétele mellett ez a egyház politikájának védelme is egyben Silvestrini bíboros

Bevezetése, főleg mivel ezek után oldalakon keresztül foglalkozik annak indoklásával, elvi megalapozásával.

Az Előszó egy rövid köszönetnyilvánítás a szöveget gondozó unokahúgtól, de megtudjuk belőle azt is, hogy a szerző 1998-ban bekövetkezett halálakor még rendezgette, javítgatta emlékiratait, tehát nem teljesen lezárt műről van szó. Az utolsó két fejezetnek például hiányzik a belső tagolása, amit a többiben hasznosnak találtam, de ezt a lekerekítetlenséget pótolja a hasznos Bevezető s Utószó.

Maga a memoár tizenkét fejezetre oszlik. Ebből az első hét a tárgyalásokhoz vezető utat vázolja fel, de megismerjük belőlük a Szentszék és Casaroli elméleti-elvi viszonyulását is a szocialista világhoz és a kommunista ideológiájához. A maradék öt fejezet pedig az egyes országokkal folytatott tárgyalások menetét írja le, kezdve Magyarországgal, majd sorban Csehszlovákia, Jugoszlávia, Lengyelország és Bulgária következik.

Bár a bíboros az NDK-val is tárgyalt, erről nem írta meg visszaemlékezéseit, talán nem maradt rá ideje. A Vatikán és a kommunista országok közötti párbeszéd 1963-ban vette kezdetét, de Casaroli még néhány évvel korábbra vezeti vissza az eseményeket. 1962 őszén nyílt meg a második Vatikáni Zsinat első ülésszaka, amely fordulópontot jelentett az említett párbeszéd kialakulása szempontjából. Ez volt ugyanis a második világháború óta az első olyan katolikus konferencia, amelyen a szocialista országok püspökei is részt vehettek, ami azért is volt nagy jelentőségű, mert a Szentszék így már első kézből szerezhetett információkat az egyház vasfüggönyön túli helyzetéről. Casaroli 1963 tavaszán kapott megbízást a pápától, hogy látogasson el Budapestre majd Prágába. Ennek a nyitásnak két közvetlen előzménye volt. Egyrészt Mindszenty József bíboros és esztergomi érsek budapesti amerikai nagykövetségen való tartózkodása egyre kínosabbá vált mind az amerikai, mind a magyar fél számára, így ez utóbbi szerette volna elérni, hogy a prímás hagyja el az országot. Másrészről a prágai érsek, Josef Beran levelet küldött Rómába, hogy talán megérett az idő, s lehetne tenni valamit „a helyzet normalizálása érdekében".

Az Abonimatio Desolutionis című fejezet nem az eseménytörténetet vagy a megbeszélések menetét tárgyalja, hanem tanulságos összefoglalását adja annak, miként értelmezte egy katolikus egyházi ember a kommunizmus ideológiáját. Ebből kiderül, hogy itt olyasvalaki folytatott diplomáciai tárgyalásokat a kommunista államokkal, aki nem csupán hivatalból és diszpozícióból volt ellenségük, de ismerte is célkitűzéseiket és buktatóikat. A fő vádak: a fiatalok módszeres átnevelése, az ember tudományos, korlátozott szempontú látása (a kommunizmus hibája „antropológiai jellegű", ahogy II. János Pál fogalmazott), a „reakciósok" elleni legitimált erőszak, fanatizmus, ragaszkodás az utópiához a realitás tapasztalatai ellenére is („Vasököllel kényszerítjük rá az emberiséget, hogy boldog legyen"). Ennek ellenére a Casarolit érintő legtöbb támadás arra vonatkozott, hogy úgy tárgyalt a szocialista országokkal, hogy nem ismerte az ottani helyzetet, s a tárgyalásokba mégsem vonta be a helyi egyházakat. A következő fejezet veti fel az azóta is annyi vitát kiváltó kérdést: melyik utat válassza a Szentszék a kommunista országokkal szemben: a nyílt konfrontációt vagy az egyezkedő politikát? A dilemma már akkor is megosztotta a Vatikánt, XXIII. János, és VI. Pál azonban az utóbbi mellett döntöttek. Casaroli mentségére legyen mondva, hogy nem egyoldalúan, a döntés helyességének minden áron való bizonyításának szándékával kezeli az ügyet, nyíltan leírja a „keleti politika" eredményeit és kudarcait, sőt hosszú oldalakon keresztül ecseteli az ellene felhozott érveket, folyamatosan hangoztatva ugyan, hogy véleménye szerint ez volt a leginkább járható út („ne csak nézői, áldozatai legyünk a történelemnek, hanem alakítsuk is...").

Az egyes országokkal való tárgyalások minden részletre kiterjedő leírásának itt még tömör összefoglalására sincs lehetőség, így a legjellemzőbb vonások felvillantása látszik a leginkább célravezetőnek, Magyarországról némileg bővebben szólva.

Csehszlovákiáról úgy beszél a bíboros, mint a lehetetlen tárgyalások terepéről, s bár az évtizedes egyezkedések során sehol sem sikerült átütő eredményeket elérni, az itteni helyzet mégis minden mást alulmúlt. Itt működött a „Pacem in Terris" papi békemozgalom, amelynek tagjai hűségesküt tettek az államnak, tehát még a belső egyházi ellenállás sem működött. Lengyelország a skála másik végén helyezkedett el, itt ugyanis amellett, hogy az egyház viszonylagos autonómiát élvezett, jelentős támogatással is rendelkezett a lakosság részéről, amelyet Karol Wojtiła pápává választása tovább erősített. Jugoszlávia másmilyen szempontból volt kivétel, speciális helyzetét a Szovjetuniótól való függetlenségének köszönhette, s el nem kötelezett országként a maga részéről szovjet befolyás nélkül vezethette a Vatikánnal való hosszadalmas tárgyalásokat. S bár a marxista ideológiának a vallásra vonatkozó nézeteit Titóék is osztották, kevésbé szóltak bele az egyházi kinevezések kérdésébe, s a jugoszláviai katolikus egyháznak viszonylag nagyobb önállósága maradt, mint például a magyarnak vagy a csehszlováknak. (Habár a Szentszékkel kötött megállapodásban külön hangsúlyozták, hogy annak a jugoszláviai katolikus egyházzal kizárólag vallási jellegű kapcsolata lehet, azaz a politikai kérdések felvetésének lehetőségét ezzel kizárták.) Bulgária megint egy újabb szempontból volt „kakukktojás", itt ugyanis a lakosság nagy része ortodox vallású, s a katolikus közösség mindössze néhány ezer főt jelent. Ettől függetlenül ez volt az az ország, ahol a legsúlyosabb tettet követték el a katolikus egyház ellen: elítéltek majd kivégeztek egy püspököt, ez a szovjet csatlós államok körében egyedülálló cselekedet volt. Bulgáriában azonban Casaroli nem folytatott rendszeres tárgyalásokat, s a többi országhoz képest emlékirataiban is elenyésző terjedelemben foglalkozik vele.

Magyarország a második világháború után megszűntette a Vatikánnal való diplomáciai kapcsolatait. Az egyházi intézményeket államosították, a szerzetesrendeket nagyrészt felszámolták. A fordulat éve az 1962-es esztendő volt, s a nemzetközi szinten egyre kényesebbé váló Mindszenty-ügy szolgáltatott rá okot. Az első bilaterális megállapodást 1964. szeptember 15-én írták alá, de ez valójában nem volt más, mint a „feladatok rögzítése", s utána a helyzet az egyház szempontjából még rosszabbra fordult. A Szentszék elsődleges célja a tárgyalásokon a püspökkinevezések kérdéséhez kapcsolódott, s azt szerették volna elérni, hogy abba az államnak ne lehessen beleszólása. A huzavona évtizedeken át tartott. Mindenesetre gyakran ismétlődő vád a vatikáni politika ellen, hogy túl sokat foglalkozott a hierarchia felső szintjével, s nem eleget a hívőkkel. Casaroli úgy védekezik, hogy a hívők lelki életét csak a megfelelő vezetésű egyházmegyék képesek garantálni. A Mindszenty-ügy megoldása szintén rengetek kritikát váltott ki. Egyéb forrásokból úgy hírlik, hogy ezekből maga Casaroli is kivette a részét, visszaemlékezéseiben azonban igyekszik megindokolni a pápai döntést. A bíboros érsek 1971 őszén hagyta el Magyarországot, s 1974-ben VI. Pál megüresedettnek nyilvánította az általa birtokolt hercegprímási széket. Mindszenty szerint ezt egy korábbi ígéretével ellentétesen tette, Casaroli pedig azzal próbálja elvenni a vita élét, hogy a hívők és az egyház szempontjából ez volt a helyes lépés, hiszen az országot elhagyó főpap már nem tudta volna ellátni feladatát.

Jóllehet, a műfaj sugallná a választ, mégis felvethető a kérdés, mennyire olvasható ez a mű egy kor hiteles dokumentumaként, mennyire olvasható történeti munkaként. Casaroli ugyanis rendkívül alapos munkát végez: a dokumentáció mindenre kiterjed, a legapróbb részletekbe menő pontossággal rögzít mindent, amit utazásai során tapasztalt. Talán ezt a történeti hitelességet igyekszik a kiadás erősíteni az alapos és kronologikusan feldogozott életrajzi adatok hozzáfűzésével is? És ezzel növelni Casaroli érveinek súlyát a máig gyűrűző vitákban? Véleményem szerint, ha történeti érdeklődéssel közelítünk a műhöz, szubjektív nézőpontja okán leginkább forrásmunkáról beszélhetünk. S ha a szerző - ahogy a könyv elején olvashatjuk - a történészeknek és a hívőknek szánta művét, akkor ez utóbbi vonulat legalább olyan erősen kitapintható. Ez a pusztán történeti kíváncsiságú olvasót helyenként fáraszthatja, de a vallási jellegű eszmefuttatások sosem kerülnek túlsúlyba, s a „mintha a Gondviselés akarta volna..." típusú kitételekkel jól megfér az események történészi pontosságú rögzítése. Jellemző a történelem bibliai-spirituális keretbe illesztése: „nem mindenki mert volna a Dávid-egyház győzelmére fogadni a Góliát-állam elleni küzdelmében". (85. l.)

Casaroli stílusának árnyaltsága és pontossága sokszor szépirodalmi színvonalat képvisel: „Mindenesetre a Jaltában meghúzott európai határok túloldalán keletkezett hatalmas állóvíz felszíne mintha enyhén fodrozódni kezdett volna a történelem szelétől, vagy még inkább (...) a mindent látó és mindent irányító Lélek sürgetésétől." (45. l. )

Az Utószót az Új Ember szerkesztője, Rosdy Pál írta. Ennek két nagy előnye közül az egyik, hogy nem igyekszik saját értékelést adni a memoárról, hanem bemutatja a Szentszék keleti politikáját érintő és a mű által felkavart fontosabb viták releváns álláspontjait. Másrészről pedig némi betekintést nyerhetünk általa abba is, hogy milyen diplomáciai stratégiája volt a magyar félnek a tárgyalások folyamán. Ez volt az ún. kecske-taktika, ami azt jelentette, hogy a találkozók előtt bevett gyakorlatként letartóztattak néhány püspököt vagy más egyházi elöljárót, hogy szabadon engedésükkel a Szentszék felé tett engedmény látszatát keltsék, végül is azonban csak az eredeti helyzetet állították vissza. Érthető, miért haladtak olyan lassan, és jártak olyan kevés eredménnyel a tárgyalások.

Ami a könyv küllemét illeti, a nyomdai munkára nem lehet panasz, a kemény kartonkötésnek és a betűszedés magas minőségének köszönhetően kiadvány az olvashatóság minden elvárásnak megfelel. A fordítás, Szerdahelyi Csongor munkája, egy-két kisebb stiláris vétségtől eltekintve - amelyek elgépelésből is fakadhatnak - nem hagy maga után kívánnivalót, bár a szláv nevek kissé leegyszerűsítve íródtak.

Casaroli bíboros emlékiratai a téma, a Vatikán „keleti politikája" iránt érdeklődőknek kötelező olvasmány, de épp az, amit ezek kifogásolhatnak benne - az önéletrajzi jelleg -, teszi a szélesebb olvasóközönség számára is érdekessé.

Agostino Casaroli: A türelem vértanúsága. A Szentszék és a kommunista államok (1963-1989). Budapest, 2001, Szent István Társulat. 418 old.