(MADELEINE ALBRIGHT: Egy bevándorló külügyminiszter emlékiratai)

publikációk a szerzőtől » publikációk a recenzenstől »

„Kőről kőre lépdeltem. Bántam is én, hogy ezeket a köveket találomra szórták bele a patakba és néha síkosak voltak! Eltökéltem magam, hogy nem fogok beleesni a vízbe. Vigyáztam, hogy minden munkát jól végezzek el. És amikor az átkelés legnehezebb szakaszához értem, akadtak barátaim, akik segítettek, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat."

Az Egy bevándorló külügyminiszter emlékiratai lebilincselő történet arról, hogyan lett a csehszlovákiai politikai menekültek sorából induló Madeleine Albright előbb az emberi jogok fáradhatatlan szószólója, majd egyre jobban elkötelezve magát a közügyek iránt, választott hazájának első női külügyminisztere. A korábbi beszédírója, Bill Woodword segítségével megírt memoárban a szerző bensőséges hangon idézi fel emlékeit és azokat a személyes élményeit - örömöket és gyötrelmeket egyaránt - , amelyek végigkísérték a Clinton-adminisztráció külügyminisztereként hozott politikai döntéseit. Albright ugyan kevesebb figyelmet szentel élete korai időszakának, a könyvet leegyszerűsítés lenne politikai életrajznak nevezni: rendkívül személyes és őszinte élményekkel teli olvasmányos, sőt néhol szórakoztató könyv révén inkább a regény megnevezés illik rá.
Madeleine Albright előszavában előrevetíti, hogy míg „sok életút pályája többé-kevésbé előre látható, ahogy a folyóvíz útját is megrajzolja a medre", az övé másmilyen. Valóban mesébe illő történet az övé: a világháború előtti Csehszlovákiában született Madlenka, majd a háromgyerekes anya, aki 39 éves koráig még csak közigazgatási tisztséget sem töltött be soha, kitartásának, jellemének, felkészültségének és rendkívüli képességeinek köszönhetően az amerikai külügyek élére kerülhetett.

A későbbi külügyminiszter Csehszlovákiában diplomata szülők gyermekeként látta meg a napvilágot 1938-ban. A Közép-Európában dúló politikai viharok kétéves korában az Egyesült Királyságba sodorták, innen Belgrádba került, majd az 1948-as prágai puccs után a jugoszláv nagykövetből ENSZ-megbízottá váló, kommunista körökben kegyvesztetté váló apa révén került az Egyesült Államokba. A fiatal Madeleine sikerre éhes, apja elismerését folytonosan kereső lányként ábrázolja önmagát. Mire megkezdte tanulmányait a Wellesley-i Egyetemen, több nyelvet beszélt és bebizonyította elsősorban saját magának, hogy képes megállni a helyét ebben a környezetben is. Az állandó bizonyítási vágy végigkísérte egyetemi éveit, ennek eredményeként pedig akadémiai és iskolán kívüli teljesítményével egyaránt kitűnt társai közül. Vezetői képességei egy részét onnan eredezteti, hogy a Wellesley női egyetem volt, ami azzal járt, hogy lányok töltötték be az összes vezetői tisztséget, így nem kellett senkinek butának tettetnie magát, hogy nehogy szégyenbe hozza a fiúkat. Egyetemi évei alatt ismerkedett meg későbbi férjével, a Washington Post örökösével, Joseph Albrighttal. Diplomamunkája írása közben menyasszonyi ruhát keresett, meghívókat írt, majd három nappal az egyetem elvégzése után - és tizenkét évvel azután, hogy menekültként az Egyesült Államokba érkezett - 1959. június 11-én házassága révén Mrs. Madeleine Albright amerikai állampolgár lett.

A könyv értelmezhető egy karrierjét építő nő tündérmeséjeként is. Albright keményen dolgozott, hogy megszerezze PhD-fokozatát a Columbia Egyetemen. Ezzel párhuzamosan három lány édesanyjaként is helyt tudott állni, valamint elkezdett jótékonysági eseményeket és adománygyűjtéseket szervezni, amellyel nemcsak vezetői képességeit bizonyította, de kapcsolatait is folyamatosan bővítette. Munkájára felfigyelt Maine állam szenátora, Ed Muskie, és Albright hamarosan törvényhozási főtanácsadóként a liberális demokrata szenátor csapatában találta magát. 1976-ban itt nyújtott teljesítménye elismeréseként kereste meg egykori egyetemi professzora, a könyvben csak Zbig-ként emlegetett Zbigniew Brzezinski, hogy csatlakozzon az általa vezetett Nemzetbiztonsági Tanácshoz. A felkínált állás a kongresszusi ügyvivő feladatköre volt, ami a kormányzat törvénykezési stratégiájának koordinálását foglalta magában. Az Albrightban lévő bizonyítási vágy itt is felszínre tört, ugyanis a végső lökést a Muskie-csapatból való távozáshoz az adta meg, hogy a szenátor kétségbe vonta alkalmasságát a feladatra. A könyv nagy erénye a személyesség és közvetlenség, amely megmutatkozik például Muskie Albrighthoz intézett búcsúzó szavaiban: „Nagyon sajnálom, hogy Madeleine elhagy bennünket, de legalább lengyeltől lengyelhez meg, no meg fehérnépnek a Fehér Házban a helye." (117. old.)

Az életrajz értékét növeli, hogy szerzője hajlandó a múltjában kutakodni, és nem csak a pozitív emlékek és diadalok, hanem a félelmek, személyes hibák és vereségek felidézését is vállalja. A memoárok gyakran nem vállalkoznak többre, mint hogy megőrizzék szerzőjük emlékét a történelemben, és egyrészt önigazolásul, másrészt későbbi hivatkozások koherens és hiteles alapjául szolgáljanak. Albright célja nem pusztán ez, hiszen nyíltan elismeri számos szakmai és magánéleti kudarcát. Szokatlanul őszintén vall arról, hogyan dolgozta fel, hogy férje elhagyta egy másik nő kedvéért, és hogyan volt képes 45 évesen, életében először magára maradva a lelki újrakezdésre. Ezeken az lapokon nem a külügyminiszter, a racionális politikus, hanem egy összezavarodott, sebezhető nő vallomása olvasható: „Álltam a gabonapelyhes polcnál, és vacilláltam a Cheerios és a Shredded Wheat közt. Újra rájöttem, hogy igazából nem is szerettem a marhahúst, holott éveken át azt ettünk csaknem minden este". (145. old.)

Válása után Albright a munkába menekült és ez jelentette számára önmaga megtalálását. A Fehér Házban szerzett tapasztalatait a Georgetown Egyetem „sztártantestületének" tagjaként adhatta át a következő generációnak. Oktatóként nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a politikai szerepre készülő lányok megtanuljanak helyt állni konfliktushelyzetekben, igaz, néha egy-egy akciója kudarcba fulladt: a vezérkari főnököt alakító lányt perceken belül könnyekre fakasztotta a légierőért felelős államtitkár szerepét betöltő David Hale - aki később Albright közigazgatási államtitkár-helyettese lett. Bár nagy örömet lelt a tanításban, nem állt szándékában felhagyni a politizálással és hamarosan az Egyesült Államok ENSZ nagykövete lett. A könyv számos kulisszatitkot tartalmaz a világ legnagyobb bürokratikus intézményének mindennapjairól, ahol mulatságos történetek alapjául szolgált a tény, hogy mindössze tizenként női nagykövet dolgozott abban az időben a szervezetnél. A világ vezető hatalmának képviselőjeként Albright sikerrel döntött le néhány bástyát, amivel az erősebbik nem képviselői igyekeztek védeni az általuk uralt diplomácia világát. Albright nem titkolja, hogy bár Boutros Boutros-Ghalit diplomataként nagyra tartotta, de újraválasztását kötelességének tartotta megvétózni, így Kofi Annan nem kis részben neki köszönheti, hogy az Egyesült Nemzetek Főtitkára lehetett.

Az életrajz talán legélvezetesebb szakasza az, amikor Albright külügyminiszteri évein keresztül betekintést nyújt a Fehér Ház működésébe. A könyv ezen része érdekes számvetés arról, hogyan kellett egyensúlyoznia a nemzetközi jog normái, a lakosság és a kormánykörök nyomása közt. Filozófiájában egyaránt megtalálható az amerikai külpolitika hagyományos küldetéstudata, a történelemből okuló professzor megfontoltsága és az erőpolitikával szemben a kompromisszumokra törekvő női gondolkodás. Lebilincselő beszámolói hiteles leírását adják annak a határozott küzdelemnek, amit a Clinton-adminisztráció vívott annak érdekében, hogy a zsarnokok elleni fellépés eszközei a diplomácia és a problémák megoldására képes politikai vezetés legyenek. Albright, aki professzorként sosem tartott előadást földgömb nélkül, és sosem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy Amerikának mennyire fontos törődnie a világ másik felén élő emberekkel, külügyminiszterként is az emberi jogok elszánt védelmezője volt, és végső megoldásként akár fegyverrel is hajlandó volt fellépni népirtó diktátorokkal, például Miloseviccsel szemben.

A Huszein-migrén című fejezetben kitér az amerikai politikai napirend jelenleg is meghatározó témájára, az iraki kérdésre. Elutasítja támadói véleményét, miszerint legalább annyira felelős ártatlan irakiak haláláért, mint Szaddam és végső soron egyetért Bush 2003-ban indított háborújával. Külön fejezetet szentel az Arafat-Netanjahu csúcstalálkozónak, és az olvasó percről-percre nyomon követheti a Wye River-i memorandum aláírásához vezető utat, amelyről Albright őszintén hitte, hogy a palesztin-izraeli béke egyik állomása lesz. Külügyminiszteri évei alatt többször is szembekerült azzal a feladattal, hogy a diplomácia eszköztára segítségével egyes országokat a jog megcsúfolóiból a nemzetközi közösség megbecsült tagjává formáljon. Ilyen országok voltak a forrongó Irán, a csökönyös Líbia vagy az elnyomott Kuba, ahol Amerika a radikalizmus stabilitása és a demokratizálódás átmeneti bizonytalansága közül többször az előbbit választotta -utólag elismeri, néha hibásan.

Albright tudatosan tartózkodik a bulvár-stílustól, mégsem kerülheti meg a kilencvenes évek végének legnagyobb botrányát, a Lewinsky-ügyet. Clinton nyilatkozata után a külügyminiszter nehéz helyzetben volt, hiszen válásához férje korábbi félrelépése vezetett, Hillaryval pedig szinte barátnők voltak, ugyanakkor a kormány rangidős tagjaként feltétlen lojálisnak kellett maradnia elnökéhez. A döntő pillanatban utóbbi énje kerekedett felül és a történteket úgy összegzi, hogy mivel az elnök nem őt csalta meg, hanem Hillaryt, a külügyminiszter feladata az, hogy segítsen egy beismerten nem tökéletes, de nagyon tehetséges és jószándékú embernek abban a munkában, amire megválasztották: az országért tenni, amelyre mindannyian fogadalmat tettek.

Messzemenően elutasítja azt a vádat, hogy a koszovói háborúval csupán a Lewinsky-botrányról akarták elterelni a figyelmet. A Milosevics-rezsim elleni szükséges, sőt elkerülhetetlen küzdelem leírásakor ismét aláhúzza Amerika és a NATO felelősségét a demokrácia védelmében és a nemzetközi rendszer stabilitásának fenntartásában. Clintonnal való kapcsolatát, akinek egyik csodálatra méltó tulajdonságának azt tartotta, hogy „mindig figyelmesen hallgat" a feltétlen lojalitás és kölcsönös megbecsülés jellemezte.
Tömören összefoglalva Albright élettörténetét, legboldogabb élménye a házasság és a gyereknevelés volt, a legfájdalmasabb a válás és az azt követő kiútkeresés. A legmegrázóbb az, amikor értesült zsidó származásáról, a legszomorúbb pedig az, amikor külügyminiszterré való kinevezése után tudatták vele, hogy nagyszülei közül hárman koncentrációs táborban haltak meg. Madeleine Albright a világ vezető politikusaként sem keményedett meg és nem alkalmazkodott a férfiak világához, hanem inkább megkereste benne saját helyét. Hitvallását válása után fogalmazta meg: „Nem akarok olyanná lenni, amilyenné úgy véltem, lennem kell a túlélésem érdekében. Nem akartam se cinikus, se szenvtelen, se viharedzett lenni, és nem akartam felhagyni azzal sem, hogy érdekeljen, tetszik-e másoknak az, amit csinálok." (145. oldal) Külügyminiszterként az emberi jogok fáradhatatlan harcosa volt, legyen szó akár Észak-Koreáról, Kínáról vagy Afrikáról. Albright memoárja történelmi értékkel bíró, ugyanakkor szórakoztató leírás az Egyesült Államok első női külügyminiszterének pályafutásáról, amely a külügyek világában kevésbé jártas olvasónak is élvezetes olvasmány, mert közérthetően, hosszabb elemzésektől mentesen ír a világpolitika általa formált eseményeiről, emellett pedig betölti azt a feladatot, amit egy életrajzzal szemben várhatunk: ismeretterjesztő, ugyanakkor cseppet sem távolságtartó, személyességével magával ragadja a szemlélőt. A fordítás stílusa és szakmai igényessége egyaránt megfelelő. Pozitívum, hogy politikai fogalmak, intézmények esetében a szó szerinti átvétel helyett többnyire a magyarban meggyökeresedett kifejezéseket használja, ezzel is megkönnyítve a hírekből ismert világpolitikai események beazonosítását.

Az Egy bevándorló külügyminiszter emlékiratai mindenki számára tanulságos mű napjaink diplomáciájának meghatározó történéseiről egy olyan nő tollából, aki szakmai teljesítményével és emberiességével példaértékűt alkotott.

Madeleine Albright: Egy bevándorló külügyminiszter emlékiratai. (Fordította: Tábori Zoltán, Hajdú András. Eredeti kiadás: Madame Secretary. New York, 2003, N.Y. Miramax Books. 562 old.) Budapest, 2004, Geopen Könyvkiadó. 744 old.

(A recenzió szerzője a Budapesti Corvinus Egyetem hallgatója, 2006.)