publikációk a szerzőtől »

A Szuezi-csatorna Egyiptom területén található mesterséges vízi közlekedési út, mely a Sínai-félsziget nyugati részét szeli át.  A csatorna összeköttetést biztosít a Földközi-tenger (Port Said kikötője), a Szuezi-öböl (Szuez városa), illetve a Vörös-tenger között.

A Szuezi-csatorna stratégiai, gazdasági és geopolitikai jelentőségét az adja, hogy észak-déli irányban lehetővé teszi a vízi közlekedést és szállítást az európai és ázsiai kontinens között anélkül, hogy az afrikai földrészt meg kellene kerülni. Más szóval az Atlanti-óceán és az Indiai-óceán között teremt kapcsolatot, ennek következtében jelentősen lecsökkenti az amerikai és európai, illetve dél-ázsiai, kelet-afrikai és óceániai kikötők közötti hajózási távolságot, és ennek eredményeképpen a tengeren töltött időt és a szállítási költségeket is, ugyanakkor a gyarmatok elérése és ellenőrzése szempontjából szintén kiemelkedő fontosságú volt. További lényeges szerepe, hogy ez a vízi út volt Európa olajellátásának kulcsa, amennyiben az Arab-félsziget kőolajának legjelentősebb szállítási útvonalát jelentette az európai olajfinomítók felé (az 1950-es években Európa olajszükségleteinek mintegy kétharmada a csatornán keresztül érkezett). Kiemelkedő jelentősége miatt a Szuezi-csatorna nem egyszer került a nemzetközi politika érdeklődésének homlokterébe.

A csatorna szélessége változó (11 méteres vízmélységnél 200 és 210 méter között ingadozik), hosszúsága 190,25 km, melyet a 250 km² kiterjedésű Nagy-Keserű-tó északi illetve déli szakaszra oszt. A Szuezi-csatorna az utóbbin kívül még két másik tavat is kettészel, vizüket ugyancsak felhasználva, azonban zsiliprendszer nem tagolja, mivel a Földközi-tenger és a Szuezi-öböl tengereinek szintje közelítőleg megegyezik. A csatorna teljes hosszában egyetlen közlekedési hajóútvonal-pálya húzódik, azonban – a folyamatos fejlesztéseknek köszönhetően – napjainkra már 78 km hosszan a kétirányú közlekedést szintén lehetővé teszi, ugyanakkor számos, kisebb öböllel is tagolt, ezáltal biztosítva a hajók egymás melletti elhaladását. A csatorna jelenleg 210.000 tonna vízkiszorítású teherrel megrakott hajók áthaladására alkalmas 22,5 méteres vízmélység mellett, a szállítási tevékenységet ugyanakkor a csatorna nyugati partjával párhuzamosan futó vasútvonal szintén segíti. A Szuezi-csatorna napjainkban a világ összes hajóforgalmának mintegy 8 %-át bonyolítja, így a csatornán az áthaladásért beszedett adóból származó bevételek a turizmus mellett a Nílus-parti ország második legnagyobb bevételi forrását jelentik.

A Szuezi-csatornát a világ első olyan mesterséges csatornájaként tartják számon, amelyet már közlekedésre és szállításra is használtak. Története egészen a Kr.e. 13. századig nyúlik vissza, amikor stratégiai fontosságát felismerve az ókori egyiptomi fáraók a Nílus deltáját a Vörös-tengerrel összekötő csatornát ásattak. Az elkövetkező ezer évben azonban – annak ellenére, hogy több újjáépítési kísérlet is történt – a csatornát elhanyagolták, és így a sivatag martalékává vált, míg végül az i. sz. 8. században végleg felhagytak az állapotának megőrzésére irányuló erőfeszítésekkel. Ezt követően újra és újra felmerült a szándék egy modern csatorna építését illetően – még Bonaparte Napóleon egyiptomi expedícióját követően is a franciák részéről –, azonban érdemi lépésekre nem került sor.

1854-ben aztán Ferdinand Marie de Lesseps francia mérnök és diplomata megnyerte Egyiptom alkirályának, Szaid pasának a támogatását a csatorna megvalósításához. 1858-ban ennek eredményeképpen Lesseps létrehozta a Szuezi-csatorna Társaságot (Compagnie Universelle du Canal Maritime de Suez), melynek a megállapodás értelmében két fő tulajdonosa eredetileg Franciaország és Egyiptom volt. A Társaság Szaid pasától a megnyitástól (1869) számított 99 évre szóló koncessziót kapott a kereskedelmi célú, tengeri hajózási Szuezi-csatorna megépítésére, területének használatára és üzemeltetésére, ezt követően a jogok az egyiptomi kormányzatra szálltak volna vissza. A csatorna terveit Alois Negrelli osztrák mérnök készítette el, majd 1859. április 25-én megkezdődtek a tíz éven át tartó építési munkálatok. 1869-ben került sor a csatorna hivatalos megnyitó ünnepségére több ezer fontos vendég – köztük számos uralkodó és sok más híres személyiség – részvételével. (A Szuezi-csatorna megnyitó ünnepségére írta meg Guiseppe Verdi az Aida című operáját.)

1875-ben azonban a csatorna hatalmas építési költségei miatt Egyiptom külföldi adósságai oly mértékűre duzzadtak, hogy az ország a csőd szélére jutott, ezért kénytelen volt 44 %-os részesedését Nagy-Britanniának eladni, így a Szuezi-csatorna brit és francia tulajdonba került. Nagy-Britannia szempontjából a csatorna kiemelkedő jelentőségű, mert megkönnyítette gyarmataival (India, Ausztrália, Új-Zéland, Távol-Kelet) a kereskedelmi kapcsolatok fenntartását és bonyolítását. Így 1882-ben, amikor Egyiptomban felkelések törtek ki az európai befolyás felszámolása végett, a britek nem haboztak katonai intervenció keretében csapatokat küldeni az országba, melyek egészen 1952-ig ott is állomásoztak. Egyiptomban a brit katonai, politikai és gazdasági ellenőrzést 1914-ig – amikor Nagy-Britannia protektorátust vezetett be – nemzetközi jogilag nem szabályozták. A Nílus-parti ország névlegesen továbbra is az Oszmán Birodalom autonóm tartománya maradt, melynek élén az alkirály állt, azonban a de facto irányítás a brit főkonzul kezében összpontosult. Az elhúzódott brit jelenlét során a csatorna területe feletti tényleges irányítást Nagy-Britannia szerezte meg, így az egyiptomi belpolitikai viszály során a csatorna területi semlegességét brit csapatok garantálták.

Az 1888-ban megkötött konstantinápolyi konvencióban a nagyhatalmak deklarálták a Szuezi-csatorna semleges státusát és nemzetközi vízi út jellegét, melynek értelmében minden állam kereskedelmi és hadi hajója számára biztosítani kell az áthaladás jogát lobogóra való tekintet nélkül.

1922-ben egy egyoldalú nyilatkozatban Nagy-Britannia formálisan visszaadta az 1914 és 1922 között brit protektorátus státuszú Egyiptom függetlenségét, azonban továbbra is maradhattak brit katonák Egyiptom területén, hogy a Szuezi-csatorna semlegességét biztosítsák.

Az egyiptomi belpolitikai helyzet kényszerítette rá a briteket 1936-ban arra a szerződésre, amelynek alapján Nagy-Britanniának különböző engedményeket kellett tennie Egyiptom önállósodása érdekében, azonban a csatorna feletti ellenőrzést továbbra is sikerült megtartania. 1948-ban a bibliai-történelmi Palesztina területén létrejött Izrael Állam, ezért Egyiptom ettől kezdve megtagadta azon hajók áthaladását a csatornán, melyek Izraelbe tartottak vagy onnan indultak. Gamal Abdel Nasszer, Egyiptom új miniszterelnöke 1954-ben megállapodott Nagy-Britanniával a brit katonák térségbeli kivonásáról, melyre 1956 júniusában került sor.

1956. július 26-án aztán Nasszer elnök államosította a Szuezi-csatorna Társaságot, a részvényesek kártalanítása mellett. A döntés hátterében az állt, hogy az Egyesült Államok korábbi ígéretei ellenére elutasította az Asszuáni-gát építésének pénzügyi támogatását, ezért Nasszer a Szuezi-csatorna üzemeltetéséből származó bevételekből kívánta a gátépítést finanszírozni. Az államosítás stratégiai jelentősége abban állt, hogy a Közel-Keleten kitermelt kőolaj kb. felét a csatornán keresztül szállították, emiatt tehát nem volt mindegy, hogy a vízi út kinek az ellenőrzése alatt áll. Az intézkedés következtében augusztusban majd szeptemberben is összeült 22 állam részvételével a Szuezi-csatorna konferencia, azonban a csatorna státusáról nem sikerült megegyezésre jutni. Az érdekkonfliktus nyilvánvalóvá vált egyfelől Egyiptom, másfelől Nagy-Britannia, Franciaország és Izrael között, melynek eredményeképpen 1956 júliusa és októbere között kibontakozott a szuezi válság (a magyarországi forradalommal egy időben), mely október-novemberben a második arab–izraeli háborúhoz vezetett. A három hatalom titkos egyeztető tárgyalásokat követően döntött Egyiptom offenzívájáról, melynek értelmében 1956. október 29-én izraeli csapatok támadást indítottak (casus belliként az szolgált, hogy Egyiptom korlátozza az izraeli hajók szabad mozgását a Szuezi-csatornán és a Vörös-tengeren) a Sínai-félszigeten, melyet aztán hamarosan el is foglaltak. Nagy-Britannia és Franciaország ultimátumban szólította fel a feleket a harcok beszüntetésére, amelynek Izrael eleget tett, az egyiptomi elnök azonban ezt nem fogadta el. A francia és brit vétó miatt az ENSZ Biztonsági Tanácsa határozatképtelenné vált, így a Közgyűlés ítélte el a beavatkozó államokat, és tűzszünetet rendelt el, mely november 7-én lépett életbe, majd az ENSZ békefenntartó erőinek megérkezése után a három hatalom visszavonta erőit a térségből, így a Sínai-félszigetről is.

A keletkezett károk következtében Szuezi-csatorna lezárva maradt, ezért az olajszállító hajóknak Afrika megkerülésével kellett közlekedniük, nehézkessé téve ezzel Európa olajellátását. A csatornát megtisztítása és helyreállítása után 1957 áprilisában nyitották meg újra, az övezetben ettől kezdve ENSZ-csapatok garantálták a csatorna és a Sínai-félsziget térségének semlegességét.

1967. június 5. és 10. között zajlott a harmadik arab–izraeli háború, vagy más néven hatnapos háború, melynek során Izrael jelentősen megnövelte területét, többek között a Sínai-félsziget elfoglalásával. A Szuezi-csatorna a frontvonal szerepét töltötte be, ezáltal a közlekedés szempontjából használhatatlanná vált. A háború lezárása után a csatorna visszakerült Egyiptom fennhatósága alá.

1973-ban a negyedik arab–izraeli háború – közismert nevén jom kippur-háború – során előbb az egyiptomi, majd az izraeli egységek is átkeltek a csatornán. Az események végkifejletét tekintve Egyiptom bár elvesztette a háborút, a Szuezi-csatornát mégis megtarthatta. Az elaknásított, elsüllyedt hajóktól megbénított csatorna javítási költségeit a kőolajtermelő arab országok illetve a vízi utat használó hatalmak biztosították, a hajók áthaladását 1975 júniusában engedélyezték ismét. Az Izraelbe tartó és onnan érkező hajók ezt követően csak akkor vehették igénybe a csatornát, ha nem katonai jellegű rakományt szállítottak, azonban a két ország közti 1979-es békeszerződés óta ilyen korlátozás sincs hatályban. Sínai-félszigeten jelenleg független nemzetközi békefenntartó alakulatok (Multinational Force and Observer, MFO) állomásoznak, és ellenőrzik a békeszerződés rendelkezéseinek betartását.

A Szuezi csatorna semlegességét nemzetközi egyezmény szabályozza. Nemzetközi jogi értelmében a csatorna az egyiptomi államterület integráns részét képezi, azonban Egyiptom nem rendelkezhet felette korlátlanul, vagyis biztonsági intézkedéseket foganatosíthat saját védelme érdekében, azonban a külföldi hajók áthaladását biztosítania kell. A csatorna jelentősége napjainkra csökkent, egyrészt a kőolajvezetékek miatt, másrészt a folyamatos fejlesztések ellenére ez a vízi út már szűk az óriási kapacitású tankerhajók számára, így azok dél felől kénytelenek megkerülni az afrikai kontinenst. Ennek ellenére a Szuezi-csatorna még napjainkban is a világ legjelentősebb és legforgalmasabb közlekedési vízi útjai közé sorolandó. (Vincze Linda)

Irodalom

Horváth Jenő (szerk.): Világpolitikai lexikon (1945-2005). Budapest, 2005. Osiris Kiadó

Németh István (szerk.): 20. századi egyetemes történet. II.köt. Budapest, 2005. Osiris Kiadó

Egyptian Maritime Data Bank

http://www.emdb.gov.eg/english/inside_e.aspx?main=suezcanal&level1=characteristics

Encyclopaedia of the Orient http://lexicorient.com/e.o/suez_can.htm

MSN Encarta Encyclopedia http://encarta.msn.com/encnet/refpages/refarticle.aspx?refid=761578705

Múlt-kor Történelmi Portál http://www.mult-kor.hu/cikk.php?article=9998&page=1