színes forradalmak: az Egyesült Államok az új évezred első éveiben ösztönözte és támogatta az ún. posztszovjet térségben kirobbant „színes forradalmakat", amelyek látszólag spontán módon törtek ki, rendszerint a fővárosban. A résztvevők napokon át tartó szakadatlan tömegtüntetés formájában elsősorban szabad választásokat követeltek vagy megtartott választások eredményeit vitatták (rendszerint csalásra hivatkozva). (A „színes" összefoglaló jelzőt ezek a megmozdulások a tüntetők által használt sálak, stb. színe alapján kapták.) Az Egyesült Államok és más államok kormányzata e „forradalmaktól" azt remélte, hogy győzelmük nyomán működő demokráciák alakulnak ki az addig nyilvánvalóan nem demokratikus államokban. Az első „színes forradalom" Grúziában győzött (2003), a legnagyobb visszhangot azonban a kijevi „narancsos forradalom" keltette (2004). Gyorsabban lezajlott és sokkal kisebb figyelmet keltett a kirgíziai a „tulipános forradalom" (2005). Ez a három „forradalom" hatalomváltáshoz vezetett. (Voltak azonban sikertelen mozgalmak is, pl. Fehéroroszországban 2004-ben, Moldovában 2005-ben.) Washington és nyugat-európai szövetségesei üdvözölték és támogatták a „színes forradalmakat", abból kiindulva, hogy ezen országok stabilizálódásának a demokratizálódás az előfeltétele. Moszkva ellenben hol nyíltan, hol közvetve a határai mentén kirobbant „színes forradalmakkal" szemben lépett fel, ugyanis e mozgalmak és „forradalmak" mögött egyfajta amerikai geopolitikai térnyerési törekvést látott. Gyorsan kiderült, hogy a sikeres „színes forradalmak" sem hozták meg a Washington által remélt eredményeket, sőt több országban az Egyesült Államok által nem kívánt mozgalmakat és politikusokat legitimizáltak. A kelet-közép-európai országok többsége igen óvatosan szemlélte a „színes forradalmakat". A gazdag nyugat-európai országok végül is nem nyitották meg pénztárcájukat az új kormányok támogatására, amelyek nehezen stabilizálódnak. (HJ, 2007)