publikációk a szerzőtől »

Az Európai Unió huszonhét tagországának állam- és kormányfői 2007. december 13-án írták alá az EU intézményi és döntéshozatali rendszerének megreformálásáról szóló lisszaboni szerződést. A tagállamok által kialkudott kompromisszumokon alapuló szöveg közel hat év folyamatos belső reformkísérleteinek végére tett pontot. A folyamat 2002 februárjában kezdődött, amikor az Európai Konvent – Valéry Giscard d'Estaing volt francia elnök vezetésével – hozzálátott az EU alkotmányának megszövegezéséhez. A francia és a holland szavazók azonban 2005-ben nemet mondtak a tervezetre. Vétójuk intézményi válságot és belső meghasonulást eredményezett az Európai Unióban.

A lisszaboni szerződést hatályba lépéséhez valamennyi uniós államnak ratifikálnia kellett. Miután a Cseh Köztársaság elnöke, Václav Klaus 2009. november 3-án aláírta a cseh ratifikációról szóló okmányt, gyakorlatilag minden akadály elhárult a szerződés életbe lépése elől, amely így december 1-jén jogerőre emelkedhetett.

A ratifikáció folyamata a tagországok határozott nemzeti érdekérvényesítése miatt korántsem volt zökkenőmentes. Számos tagállam (Cseh Köztársaság, Írország, Nagy-Britannia) a nemzeti szuverenitás korlátozásával, a föderális Európa megteremtésének szándékával, valamint egy európai „szuperállam" létrehozásának tervével azonosította a lisszaboni szerződést.

Elemzésem célja a szerződéssel kapcsolatosan megfogalmazott érvek és ellenérvek ismertetése. Vizsgálódásom középpontjában az egyes tagországok (Dánia, Cseh Köztársaság, Írország és Nagy-Britannia) specifikus érdekeinek bemutatása áll. Fontos szempontnak tartom a szerződéssel és az EU jelenlegi működésével kapcsolatos bírálataik rövid áttekintését. Ugyanakkor a lisszaboni szerződés rendelkezései által bevezetett intézményi és szervezeti változások részletes elemzésével nem kívánok foglalkozni.

Letölthető publikációk:

Domonkos_Endre_Gyorselemzes

524 KB

PDF dokumentum

2012.05.09.