(RÉTI GYÖRGY: Albánia sorsfordulói)

publikációk a szerzőtől » publikációk a recenzenstől »

„Albánia még ma is kevésbé ismert mint Közép-Afrika legnagyobb része" - idézi Albrecht Wirth 1913-ban megjelent világtörténetét a szerző könyvének első soraiban. Wirth idézett megállapítása talán még ma is megállja helyét: míg Koszovóról, a 1998-1999. évi koszovói válságról számos történeti-politikai írásmű megjelent Magyarországon, a világtól sokáig elzárt balkáni ország, Albánia „fehér folt" maradt a rendszerváltás utáni hazai tudományos szakirodalom tekintetében. 2003-ban jelent meg Palotás Emil tollából a Kelet-Európa története a 20. század első felében c. könyv, mely tartalmazza Albánia történetét is a vizsgált időszakban, de a szocialista időszak, majd a rendszerváltás és a legutóbbi évek történéseiről nemigen született tudományos igényű mű. Ezért akár hiánypótlónak is tekinthető Réti György könyve (a szerző több évet töltött el az országban diplomataként és több könyvet és tanulmányt írt Albániáról), amely a rövid történeti bevezetőt követően 1912-től, a modern albán állam megalakulásától egészen 2000-ig kíséri figyelemmel Albánia történetét. A könyv öt nagy részre tagolódik és időrendi sorrendet követ. Az első rész az albánság kialakulását, a török uralom alatti Albániát, az albán nép 19. század végi autonómiatörekvéseit majd a független állam megteremtését taglalja. Részletesen ismerteti Szkander bég törökellenes harcait és az ehhez fűződő magyar-albán kapcsolatokat (Szkander bég és Hunyadi János együttműködését), majd a Prizreni Liga tevékenységét az autonómia és az albán nemzet megteremtése érdekében. Az ezt követő második részben az első világháború zűrzavaros évei, a rövid életű 1924. évi polgári forradalom, Ahmed Zogu elnöksége, majd királysága kerül taglalásra. A könyv itt is kitér a korszak albán--magyar kapcsolatainak ismertetésére: a Zogu király és Apponyi Geraldine házasságára. Ez a rész Albánia olasz megszállásával zárul, és ez már átvezet a harmadik részhez mely a második világháború és a szocialista Albánia (a Hodzsa-rendszer) történetét írja le egészen a rendszerváltásig. Terjedelmileg ez a rész a könyv legnagyobb egysége. Alfejezeteiben előbb a második világháború és az azt kísérő polgárháború albániai történéseit ismerteti, majd a jugoszláv, a szovjet és a kínai szövetség időszakát taglalja részletesen. Minden nagy szövetséges esetén kitér a kapcsolatok felvétele, a kapcsolat „fénypontja" és a szakítás körüli eseményekre is. A harmadik rész utolsó alfejezete a Kínával történő szakítást követő „önerőre támaszkodás" időszakát, majd a szocialista rendszer Ramiz Alia főtitkársága alatti agóniáját mutatja be.

A negyedik rész napjaink Albániájának fordulatos történetét követi nyomon. Szó esik a rendszerváltás történéseiről, a Sali Berisha vezette ellenzék felemelkedéséről, majd az 1997. évi káosz és polgárháborús helyzet kísérte bukásáról. A negyedik részben nemcsak a rendszerváltó időszak politikatörténetéről olvashatunk bővebben, hanem a gazdasági változásokról, a társadalmi és kulturális élet átalakulásáról, valamint a demokratikus Albánia külpolitikájáról is. Nem a legszorosabban tartozik Albánia történetének ismertetéséhez az utolsó, Koszovóról szóló rész, ám ezen Albániával szomszédos régió rövid ismertetése megkerülhetetlen egy Albániáról szóló történeti áttekintésben. Az ötödik rész második alfejezete ismerteti a koszovói kérdés Albániával kapcsolatos vonatkozásait is. A mű bibliográfiáját szemügyre véve megállapíthatjuk, a szerző nagyszámú és változatos forrást használt fel műve megírásához. Egyetérthetünk azon megállapításával, miszerint a szocialista időszak történetének megírásában gondot jelent Enver Hodzsa politikájának gyakori irányváltása (a szövetségesek „cseréje") és a korábbi időszakok történéseinek a történetírásban ehhez igazított meghamisítása, újraírása. Réti György különböző időszakokból származó albán és nyugati források felhasználásával igyekezett egyensúlyt teremteni e téren - véleményünk szerint sikerrel. Hiányoljuk azonban az irodalomjegyzékből a kortárs ( 1991 utáni ) albán forrásokat és szakirodalmat: a rendszerváltás és az azt követő fordulatos évek önreflexiójának beépítése a műbe bizonyára értékes elemekkel gazdagította volna azt.

A mű értékekét növeli, hogy a szerző minden fejezetben a politikatörténeti részek mellett jelentős teret szentel a társadalom,- és kultúrtörténeti vonatkozásoknak, továbbá kitér az albán-magyar kapcsolatokra is.
A könyv erősségei mellett meg kell említenem az apróbb hibákat is: ide tartozik az irodalomjegyzékben a mai albán szakirodalom felsorolásának hiánya mellett az is, hogy a szerző - véleményem szerint -- következetlenül használja a „muszlim" továbbá a helytelen „mohamedán" és a török eredetű (és többes számot kifejező) „muzulmán" kifejezéseket. A „mohamedán" szó használata már csak azért nem tekinthető helyesnek, mert azt a látszatot kelti, mintha az iszlám vallás követői Mohamedet tekintenék istenüknek ( miközben Allahot tekintik annak ). A magyar Közel-Kelet szakértők ma már szinte valamennyien egyetértenek abban, hogy a magyar tudományos nyelvben az „iszlám" és „muszlim" szavak használata lenne indokolt.

Réti György hiánypótló jellegű könyvét olvasásra ajánlom mindenkinek, aki e kevéssé ismert balkáni ország XX. századi történelmében, kultúrájában kíván tájékozódni.

Réti György: Albánia sorsfordulói. Budapest, 2000, Aula Kiadó. 415 old.