Az első világháborút megelőző időszak nagyhatalmi politikájának alakulását jelentős mértékben meghatározta az Anglia és Németország között kialakuló ellentét, amelynek hátterében főképp a hadiflottákat érintő nagyarányú fejlesztések és az 1890-es évektől megmutatkozó német világpolitikai igények álltak. A két ország között ugyan 1898 és 1901 között még szövetségi tárgyalások is folytak, azonban ezek nem hoztak eredményt. London egyre inkább a korábbi nagy riválisok Franciaország és Oroszország felé tekintett, amelyekkel antant-megállapodásokat kötött. Ez utóbbiak mellett a britek 1902-ben szövetségesévé váltak a Távol-Kelet új, feltörekvő hatalmának, Japánnak. A tengerek feletti uralom szempontjából, amelyet Nagy-Britannia már jó kétszáz esztendeje vindikált magának, s teljes sikerrel meg is őrzött, a XX. század első éveiben Németország támasztott jelentős kihívást. Sir Edward Grey brit külügyminiszter 1908-ban világossá is tette a német követ előtt, hogy az Európa-központú világ sorsa többé-kevésbé ezen a kérdésen fordul meg.
1909 tavaszán a német birodalom hivatalos sajtóorgánumai közé sorolt Norddeutsche Allgemeine Zeitung, a német-angol hadiflotta-versengés aktuális kérdéseivel foglalkozott. A cikk néhány meglepő felvetést is tartalmazott, sőt „nevetségesnek" mutatta be azokat a „pánikszerű" félelmeket, amelyek Angliában mutatkoztak (the navy scare). A briteknél a német veszély a cikkíró véleménye szerint olyan „fixa ideává" vált, amely feleslegesen rontotta meg a kétoldalú kapcsolatokat. A „fixa ideától" azonban - állította a cikk - Anglia könnyedén megszabadulhat, ha „hajlandóságot mutat rá, hogy szövetségre lépjen" Németországgal. Mindez természetesen maga után vont volna egy hasonló elkötelezettséget Ausztria-Magyarország irányában, létrehozva így egy igen jelentős hatalommal rendelkező kombinációt. Ennek a már egy ízben kudarcot vallott szövetségi elképzelésnek ugyanakkor a cikk szerzője sem adott sok esélyt. A brit külügyminisztérium, a Foreign Office a maga részéről rendkívül veszélyesnek tartott minden hasonló elgondolást. Sir Charles Hardinge-nak , a brit külügyminisztérium helyettes államtitkárának megfogalmazása szerint Anglia, Németország és Ausztria kombinációja nem lett volna tartós, mivel „eleve" magában hordozhatta a németek „európai dominanciáját". A vázolt nagyhatalmi konstellációnak tehát lehetett az is a következménye, hogy miközben Berlin pozíciói megerősödnek, Anglia elszigetelődik és így - érvelt a vezető brit diplomata - előbb vagy utóbb külső agresszió áldozatává válik. Security Dilemma in the Early Years of the 20th Century: The Dreadnought Race, Strategic Arms Control and the Balance of Power 1906-1914 The nature of great power politics after 1900 was determined greatly by the Anglo-German antagonism. This growing antagonism was to a great extent caused by Germany’s naval build-up, as well as its resolute plans to run the new Weltpolitik. At the dawn of the twentieth century, as Queen Victoria’s reign was approaching its end, secret negotiations concerning a possible Anglo-German treaty of alliance were in progress, which were of no avail.London soon began to establish new partnership relations with old rivals, such asFrance and Russia. Simultaneously, the German Reich was considered, ever more increasingly, a potential menace to the vital interests of the British Empire. Concerning the looming naval rivalry between the two countries, Britain’s Foreign Secretary Sir Edward Grey pointed out to the German ambassador that the “whole world was watching” their strategic arms race. Indeed, the naval question presented an example of quantitative as well as qualitative arms races. A new quality appeared with the British launching HMS Dreadnought in February 1906. HMS Dreadnought was a battleship with unprecedented firepower and manoeuvrability, soon becoming a status symbol of great power rivalry. The aim of Britainwas to persuade the German rival to slow down its efforts to build up a navy nearly as powerful as theirs. Germany’s closest ally, the Austro-Hungarian Monarchy (far from ambitions to become a world power) could not avoid being dragged into the dreadnought race. Franz Ferdinand was a great supporter of naval development. In Vienna, it was decided to grant the necessary funds to build three dreadnoughts in 1908, a decision with considerable impact upon the naval balance of power in the Mediterranean. On the eve of World War I there was still some opportunity to arrive at an Anglo-German understanding over the naval issue. A promising atmosphere was able to develop due to changes in the internal affairs of both countries. Meanwhile, the British Foreign Office was less than enthusiastic over a possible rapprochement, which would potentially subvert the stability of the entente agreements. Britainwould, nevertheless, be able to play a decisive role in any type of realignment. For the Germans the naval ambition proved to be fruitless, while it entailed a number of foreign policy decisions, which proved anything but beneficial. Following the entente agreements, the new line of British policy could not be halted, although considerable forces were in favour of seeking an agreement with the Germans. Supposedly, the outcome of the looming world conflict would not have been so catastrophic for Germany and Europe in general, had the Reich defined itself as a continental power, with limited ambitions overseas, a policy successfully followed by the Iron Chancellor, Otto von Bismarck. |
