Hugo Grotius
Biztonságpolitika
Civilizációk
Diplomáciatörténet
Egyetemes történet
Európa
Geopolitika
Magyar külpolitika
Nemzetközi jog
Nemzetközi
  politikaelmélet
Nemzetközi politika
Világgazdaság

Könyvtár
E-könyvtár

Tanulmányok
Közlemények
Dosszié
Vita
Kommentárok
Beszámolók
Krónika
Könyvekről
Lexikon
Dokumentum-tár
Térképek
Mondások

Szerzőink
Legfrissebb

e-mail:
jelszó:

HUGO GROTIUS (Huig de Groot), a modern természetjogi felfogás és a modern politikai irodalom egyik megteremtője, aki a természet-jogon alapuló nemzetközi jog alapjait fektette le. »»

Keresés:
HONLAP SZERKESZTŐSÉG IMPRESSZUM BEKÖSZÖNTŐ LEVÉL NEKÜNK
 KOMMENTÁR

MAGYARICS TAMÁS

Egy amerikai Európában

Barack Obama – gyakorlatilag a G8-ak franciaországi csúcstalálkozójának margóján – három másik európai országba is ellátogatott. Az amerikai elnök útja gesztusokban bővelkedett, de lényegi dolgokban annál szegényesebb volt. A megfigyelőnek időnként olyan benyomása támadt, hogy egy olyan „rokoni” látogatás szemtanúja, amelyen a résztvevők örülnek egymásnak, de azon túlmenően nincs túl sok mondanivalójuk egymásnak.

Az elnök első európai megállójának nem is szántak komolyabb nemzetközi jelentőséget. A helyi sajtó egy részében kicsit játékosan emlegetett Barack O’Bama lényegében belpolitikai üzeneteket fogalmazott meg írországi látogatása során.

Egyrészt az Egyesült Államokban még mindig több tízmillióan kételkednek abban, hogy az elnök amerikai földön született; így részben az ő szkepticizmusukat volt hivatott megcáfolni a háromszáz fős Moneygall meglátogatása és egy nyolcad-unokatestvérrel való találkozás; az elnök anyai ági ősei ugyanis onnan vándoroltak ki a 19. század közepén dúló nagy éhínség miatt az Államokba. A dublini Trinity College-ban elmondott beszédében pedig Obama – természetesen – az ír származású amerikaiak jelentőségét, illetve a két nép közös jellemvonásait hangsúlyozta.

Mindennek a jövő évi elnökválasztás adta meg a különleges jelentőségét: nagyjából negyvenmillió ír-amerikai él az Egyesült Államokban, és jelentős részük támogatása nélkül nehéz győzni – legyen szó bármelyik nagy amerikai párt elnökjelöltjéről is. Az amerikai politikai irodalomban közhely, hogy a két „i” betűvel kezdődő etnikai csoport többségének támogatása nélkül kudarcra van ítélve egy adott politikus elnökjelöltsége.

Márpedig Barack Obama meglehetősen nagy kockázatot vállalt azzal, hogy a néhány nappal az európai látogatása előtt mondott beszédében nyíltan kiállt az 1967-es közel-keleti határok visszaállítása mellett. Igaz, területcsere lehetőségével és Izrael állam biztonsága melletti ismételt kiállásával igyekezett tompítani ennek a különben – legalábbis Bill Clinton elnöksége óta – a színfalak mögött vallott amerikai álláspontnak az élét. Az 1967-es határok említése szinte példa nélkül állóan éles reakciót váltott ki az izraeli kormány és számos zsidó szervezet részéről. Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök először a Fehér Házban, majd a Kongresszus két háza előtt elmondott beszédében utasította el – kevéssé diplomatikus módon – az amerikai elnök felvetését.

Barack Obamának a Közel-Keletről, illetve Észak-Afrikáról mondott beszédét úgy is fel lehet fogni, hogy azzal európai útját készítette elő, hiszen az európaiak többsége megértőbb a palesztinokkal és kritikusabb Izrael egyes politikai megnyilvánulásaival (pl. a ciszjordániai településfejlesztéssel) szemben, mint Washington.

Obama Dublinból Londonba utazott a „speciális kapcsolat” megerősítése érdekében. Magát a kifejezést egyre többen kérdőjelezik meg, elsősorban az Egyesült Államokban; a 20. század nagy részében valóban fennálló, különlegesen szoros kapcsolat már több szempontból is elhalványult. Legfőbb okként egyszerűen a geopolitikai és geoökonómiai helyzetben bekövetkezett változásokat jelölhetjük meg: Európa fontossága az amerikaiak számára az utóbbi években általában leértékelődni látszik. Egyfelől az Egyesült Államok szempontjából (lét)fontosságú kihívások és veszélyek (nemzetközi terrorizmus, tömegpusztító fegyverek elterjedése stb.) már másutt keresendők, másfelől Európa mintha egyre inkább befelé fordult volna: az EU bővítése és elmélyítése szinte minden energiát felemészt. Igaz, az Egyesült Királyság az az ország, amely bizonyos szempontból még a leginkább hajlandó és képes Washington globális céljait támogatni – ám David Cameron pontosan a túlzottan kritikátlan – saját szavaival élve „szolgai” – blairi Amerika-politikát kívánja megváltoztatni.

Ennek megfelelően, a találkozón a látványelemek domináltak – a Buckingham-palotabeli vacsorától a brit miniszterelnöki rezidencián a két vezető által felszolgált barbecue-ig. Nagy várakozás előzte meg Barack Obamának a brit parlament két háza előtt elmondott beszédét, amely – egy posztmodern irodalmi műben megszokott módon – nem klimatikus, hanem antiklimatikus elemeket tartalmazott: azaz a korábbi amerikai elnököktől hallott közhelyek ismételgetését és a konkrétumok gondos kerülését. Újdonságot jelenthetett annak leszögezése, hogy mindkét társadalom „multikulturális”, de ez önmagában nem volt olyan horderejű, hogy szalagcímekbe kerüljön, s közös nemzetbiztonsági ülések megtartása sem változtat alapvetően akár a kétoldalú kapcsolatokon, akár a nemzetközi viszonyokon általában.

Az amerikai elnök európai körútjának következő állomása a deauville-i G8-as találkozó volt. A magas szintű megbeszélés eleve rossz előjelekkel indult. Franciaország – mely ebben az évben a G8-ak és a G20-ak elnöke – egy időben még azt is fontolóra vette, hogy a két találkozót vonják össze, mivel a G8-ak világgazdasági jelentősége csökkent, és a tágabb testület sokkal inkább tükrözi korunk realitásait. Másodszor, a csúcstalálkozó egyik legfőbb témája az „arab tavaszra” adandó – elsősorban gazdasági – válasz lett volna, de áttörés nem volt várható ebben a kérdésben sem. Az Egyesült Államok eleve a GDP-jének mindössze 0,21 százalékát költi külföldi segélyezésre (körülbelül 18,5 milliárd fontot), míg a „nagy” európai államok (az Egyesült Királyság, Franciaország és Németország) átlagosan nagyjából a bruttó nemzeti jövedelmük 0,5százalékát (ami együttesen kb. 24 milliárd font). Ráadásul a G8-ak a 2005-ös gleneaglesi találkozójukon elfogadott (afrikai) segélyprogramjukat sem teljesítették.

A mostani csúcstalálkozó két kiemelt országa Egyiptom és Tunézia volt; mindkét állam új miniszterelnöke megjelent a találkozón, és legalább 10 milliárd font értékű segélyt kértek. Ugyanakkor egy amerikai tisztviselő kijelentette, hogy a „G8-as találkozó nem »kalapozásból« áll majd”, és a Deauville-ben született megállapodások – melyeknek a G8-ak mellett még a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Fejlesztési Bank a részese – inkább további megbeszélések eredményéhez kötik a segélyezés tényleges összegét. Jelen pillanatban összesen 20 milliárd dollárról (12,12 milliárd font) van szó, ám a pénzösszegek tényleges kiutalását a kedvezményezett országok demokratikus és gazdasági reformjaihoz kötik – a feltételek kellően tágak ahhoz, hogy adott esetben rugalmasan lehessen kezelni a felajánlásokat. (Számunkra nem kedvező fejlemény, hogy az Európai Bizottság az eredetileg Délkelet-Európának szánt összegekből kíván elvonni Észak-Afrika javára.) Az amerikaiak korábban már ígéretet tettek arra, hogy egymilliárd dollárnyi adósságot elengednek Egyiptomnak, és ugyanekkora összegű új segélyt folyósítanak Kairónak.

Magyar szempontból az utolsó európai állomás, Varsó talán a legfontosabb. Az útnak ismét belpolitikai vonatkozása is van. Ahogy azt Obama elnök a Donald Tuskkal együtt tartott sajtókonferencián megemlítette, Chicagóban minden politikusnak egy kicsit lengyelnek is kell lennie az ottani nagyszámú lengyel közösség miatt; a több millió lengyel-amerikai viszont nemcsak Illinois-ban, hanem más ún. billegő államban is jelenős szerepet kaphat a jövő évi elnökválasztáson.

A lengyel útnak egy másik indokát az amerikai rakétavédelmi elképzelések jelentették. Igaz, az amerikai és az orosz elnök Deauville-ben arról beszélt, hogy csak az Egyesült Államok és Oroszország érdekeivel egybevágó rakétavédelmi rendszer szolgálja a két állam közötti kiegyensúlyozott kapcsolatot, de Varsóban Obama elnök két vendéglátója, Bronisław Komorowski elnök és Donald Tusk miniszterelnök egyaránt hangsúlyosan szólt a lengyel biztonsági érdekekről. Barack Obama a megválasztása óta aggódó közép- és kelet-európaiakat megpróbálta megnyugtatni, hogy a reset Oroszországgal nem jelent valamilyen, a fejük fölött nyélbe ütött megegyezést Washington és Moszkva között. Az amerikai elnök leszögezte, hogy: „fontos, hogy a NATO rendelkezzen a továbbiakban is a NATO-képességek fölött” – azaz nem lehet szó orosz vétóról. Továbbá, az amerikai elnök kiállt az EU és a NATO további bővítése mellett, és kiemelte Lengyelország szerepét a keleti partnerségi politikában. Nem világos azonban, hogy Washington milyen aktuális lépéseket kíván tenni a fenti célok érdekében: az Obama-adminisztráció nem erőlteti nagyon Grúzia (Georgia) és Ukrajna NATO-tagságát (utoljára a Bush-kormányzat lobbizott a két állam mellett a bukaresti NATO-csúcson).

Akárcsak az előzőleg felkeresett országokban, itt sem bővelkedett konkrétumokban a találkozó. Jóllehet a lengyelek ismételten garanciát kaptak arra, hogy amerikai katonai egységek fognak állomásozni Lengyelország területén, valamint homályos ígéretek hangzottak el – legalábbis a nyilvánosság előtt – az energetikai együttműködésről (beleértve a nukleáris energiát is), Varsó mégsem kapja meg a vízumliberalizációt. A lengyel fővárosban kellett volna találkoznia az amerikai elnöknek a közép- és kelet-európai térség vezetőivel is, de – akár az Egyesült Államok csökkenő regionális befolyásának jeleként – többen is hiányoztak: így a román és szerb elnök (a koszovói elnök meghívása elleni tiltakozásul), a szlovák elnök feltételekhez kötötte hasonló okokból a jelenlétét, míg Schmitt Pál a vatikáni Liszt-ünnepségen vett részt.

A jelek szerint a washingtoni Közép- és Kelet-Európát még mindig Joseph Biden bukaresti kijelentése határozza meg: az amerikai alelnök akkor John F. Kennedy híres, 1961-es beiktatási beszédének egyik középponti gondolatát felidézve arra kérte a régió országait, hogy „ne azt kérdezzék, mit tud Amerika tenni értük, hanem azt kérdezzék, mit tudnak Amerikával együtt tenni”. Barack Obama a jelek szerint többet vár el ezen országoktól, elsősorban a kelet-európai térség demokratizálásában és – talán – az észak-afrikai politikai átmenet támogatásában. Az amerikai elnök elismeréssel szólt a lengyel politikai átmenetről és azt egyfajta modellként állította az arab államok elé.

 

Értékelés

 Barack Obama európai körútja kevés konkrétumot eredményezett. Európai szempontból a látogatás jelentősége az amerikai elnök európai népszerűségének kihasználása volt egyes – a saját hazájukban meglehetősen népszerűtlen – vezetők számára, valamint néhány állam esetében – így Lengyelországban – a biztonsági garanciák (kétoldalú és multilaterális egyaránt) megerősítése. Obama elnök európai útját részben már a 2012-es elnökválasztás határozta meg (elsősorban Írországban és Lengyelországban), míg a G8-as találkozón feltehetően megpróbált nagyobb tehervállalást kérni európai szövetségeseitől az észak-afrikai és közel-keleti helyzet rendezése érdekében. Végeredményben Barack Obama európai útja messze áll attól, hogy olyan jelentőségű lett volna, mint John F. Kennedyé vagy Ronald Reagané, de még George H. W. Bush 1989. nyári vagy Bill Clinton 1994. januári útjával sem vethető össze. A gesztuspolitika nem győzte meg Európát, s benne Közép-Európát sem; az Obama-adminisztráció valódi európai elkötelezettségét illetően továbbra is maradnak a kérdőjelek.

(Első közlés:  MKI Gyorselemzések, 2011/9. http://www.hiia.hu/index.php?menu=26&gyors=2069 )

GROTIUS KÖNYVTÁR

ERASMUS & Co.

Studies on Political Islam and Islamic Political Thought

Európa és a világ

Az európai történelem eszméje

Az iszlám Európában

Európa és Ázsia. Modernizáció és globalizáció

Iszlám és modernizáció a Közel-Keleten

Nemzetközi
kapcsolatok
története
1941-1991

Új világrend? Nemzetközi kapcsolatok a hidegháború utáni világban

© 2022 Grotius