A jogvédő szervezetek heves tiltakozása mellett kezdte meg a napokban a francia rendőrség az észak-afrikai országokból tömegesen érkező migránsok elszállítását a párizsi utcákról. Jean-François Cope, a francia UMP párt vezetője kijelentette, hogy mindenképpen szükség van az európai nyitott határok politikájának újragondolására, és ez „nem xenofóbia, csupán »gazdasági érdek«”. De maga Nicolas Sarkozy elnök is sürgette a tradicionális individualista bevándorlási politika módosítását, miután megerősödtek a multikulturális modellt ért bírálatok. Március végén, miközben közel hatezer, többségében tunéziai bevándorló érkezett az ötezres lakosságú, az afrikai partokhoz legközelebb fekvő Lampedusa szigetre az olasz kormány is határozott lépésekre szólította fel az Európai Unió államait a számára egyre égetőbb problémákat okozó migrációs hullámmal kapcsolatban. A migránsok és menekültek nyomása nyilvánvalóan csak erősödni fog a NATO líbiai „humanitárius” intervenciójának elhúzódásával, még több menekültre, illetve illegális migránsra lehet számítani. Az olasz és a többi európai mediterrán ország kormánya az észak-afrikai földindulás előtt úgy-ahogy szabályozta az Afrikából kiinduló migrációt a tenger túlsó partjának autokrata vezetőjével, így a bevándorláspolitika közösségi szintre emelése nem volt nagyon sürgős. Az észak-afrikai rendszerek váratlan összeomlása következtében azonban hirtelen azzá vált. A legnagyobb bajba került Olaszország a terheknek az európai közösségre való áthárítása irányába mozdult: Franco Frattini külügyminiszter úgy nyilatkozott, hogy az olasz földre lépett menekülteket vagy vissza kell küldeni Tunéziába, vagy „szétosztani” az Európai Unió országai között. Franciaország pedig ideiglenesen, biztonsági okokra hivatkozva határzárat vezetett be az Olaszország felől érkezők feltartóztatására. A közép-európai és az északi országok szavát alig hallani – hozzájuk nem ér el a migrációs hullám – dea harmadik európai „gigász”, Németország előbb-utóbb kénytelen színt vallani. A probléma ugyanis számára is adott: egy erősebb menekülthullám felszívását sem az uniós, sem a német munkaerőpiac nem tudja megoldani, ellátásukat a költségvetési deficittel és a hazai szociális feszültségekkel küzdő kormányzat nem szívesen vállalja magára. Ráadásul az újonnan érkezők tovább növelnék az eltérő kultúrájú, a már az országban élő, hasonló vallású tömegek számát, amely megnövekedett politikai szerephez vagy alkupozícióhoz juthat, részben nemzetbiztonsági kockázatnövekedést is jelentve. Azok a tömegek pedig, amelyek az elmaradt beilleszkedés után egyedüli kötelékként saját közösségüket tekintik – lemondva így az integráció lehetőségéről –, csakis romboló hatással lehetnek egy nemzetre. A helyzet kezelésének sürgősségére utalnak az április végén Düsseldorfban és Bochum környékén őrizetbe vett, al-Kaidához kötődő személyek, akiknek feltételezett tevékenysége és helyi csoportokhoz való kötődése megerősítette a német vezetést az ország terrorizmus általi fenyegetettségéről. Angela Merkel kancellár ugyanakkor számos ütőkártyával a zsebében néz elébe az esetleges vitáknak. A multikulturalizmus teljes bukását – Nicolas Sarkozy és David Cameron mellett – elismerve országa, mint a Biztonsági Tanács nem állandó tagja, tartózkodott a március 17-i, Líbiával szembeni intervencióra felhatalmazást adó 1973. számú ENSZ BT-határozat meghozatalakor, így nem alaptalanul vetheti fel a német elutasítást az említett döntés következményeinek vállalása tekintetében. A schengeni határok időszakos visszaállítása ügyében a franciákkal értett egyet a német kormányzat, ugyanakkor elfogadta az esetleges dél-olasz határőrizeti megerősítés finanszírozásában való részvételt. A lehetséges kockázatokat hosszabb távon elemezve Angela Merkel kormányának a legnagyobb előnye a franciákkal szemben az állampolgársági törvény. A vérségi elvű német szabályozás ugyanis főszabály szerint nem ismeri el a kettős állampolgárságot, főként az Európán kívüliek tekintetében. Vagyis, ha hosszabb idő eltelte után sem valósul meg a bevándorlók munkapiaci, szociális és kulturális integrációja, akkor a kormányzat idegenrendészeti beavatkozást sürgethet. Merkel asszony leszögezte, hogy keményen fel fognak lépni azokkal a már Németországban élő, unión kívülről érkezett csoportokkal szemben, akik nem mutatnak hajlandóságot a társadalomba való beilleszkedésre és a német nyelv elsajátítására (ami az integráció egyik legfontosabb eleme). Németország felismerte továbbá, hogy a korábban vendégmunkásként befogadott, azonban hosszú évek óta az országban élő, főként török nemzetiségű népességre már nehezen lehetne a vendégmunkás (Gastarbeiter) kifejezést használni. A jelenlegi állampolgársági törvény, valamint az időszakosan bevezetendő schengeni szigorítás lehetőséget kínál a helyzetet tovább súlyosbító illegális migráció hatékonyabb kezelésére. Kétségtelen, hogy két problémával kell szembenézni napjaink Európájában. Rövidtávon a közösségi értékek közé beemelt schengeni rendszer reformját kell újragondolni, ugyanis a határellenőrzést, mint elsődleges biztonsági szűrőt egyre szélesebb körben követeli meg mind a politikai, mind pedig a lakossági oldal. A határok nyitottságán alapuló kezdeti bilaterális megállapodások önkorlátozó intézkedéseket tartalmaztak az aláíró felek részéről, ugyanakkor különleges helyzetekben ez eddig is korlátozható volt. Kezdeti lépésként Franciaország és Németország között egyetértés mutatkozik a határellenőrzés ideiglenes visszaállítására, Olaszország a külső határszakaszok miatt kiemelten érdekelt ebben, az Egyesült Királyság pedig jelenleg sem tagja a schengeni övezetnek, így neki még megindokolnia sem kell egy megerősített ellenőrzést, vagy éppenséggel egy a határ közelében meghirdetett esetleges mélységi ellenőrzési műveletet. Hosszabb távon viszont a korábban említett lehetőségeket elkerülendő, egy közösségi szintű bevándorlás-politika kidolgozása szükséges, sina ire et studio. A multikulturalizmus nyitottságával nem lehet, és eddig sem lehetett kezelni a társadalmi különbségeket, a nemzeteknek ezután is megmarad a saját többségi kultúrája, és az igényük annak védelmére. Az eddig érkezett migráns családok növekvő létszáma, szignifikánsan alacsony képzettsége, valamint – az egyes elemzések szerint – nyomor és környezet indukálta bűnözési aránya a jövőbeli uniós jogszabályok megalkotásáig is a már bevándorolt lakosság mielőbbi integrációját teszi szükségessé. Ennek elmaradása, illetve halogatása csak további belpolitikai viszályokat szít, az inaktív népesség finanszírozása miatt a többségi társadalom tagjaira rótt terhek növekedése, és ez által a szélsőséges erők politikai befolyásának erősödése mellett. A polgárok többségének jogos haragja, ugyanakkor a migráns csoportok felzárkózási lehetőségeinek biztosítása mellett kell részleteiben kidolgozni a minden tagállamra alkalmazható közösségi szabályozást. Úgy gondolom, hogy ennek egy pontrendszeren alapuló kvótán kellene nyugodnia, ami tagországonként meghatározná, hogy a letelepedési céllal érkező bevándorlók milyen számban érkezhetnek, és mely szükséges végzettségekkel, szakmákkal, nyelvtudással kell bírniuk. Több szakértő egyesült államokbeli, kanadai és ausztrál példákat vet fel, azonban a nyugat-európai nemzeteknek eltérő birodalmi múltja, történelme és társadalmi szerkezete miatt ez a jogalkotás csakis az európai sajátosságokat veheti figyelembe. A jelenlegi gazdasági helyzetben az európai államoknak kétség kívül ösztönözniük kell a tehetséges, unión kívülről érkező munkaerő beáramlását, az illegális migráció visszaszorítása ugyanakkor elemi érdek minden nemzet számára, hiszen akármennyire is mélyül a szupranacionális Európai Unió, az állam továbbra is kizárólag saját állampolgáraiért és szuverenitásáért lesz felelős. Az európaiság eszméje igen, európai állampolgárság azonban – egyelőre – nem létezik. (2011. április 30.) |
