Hugo Grotius
Biztonságpolitika
Civilizációk
Diplomáciatörténet
Egyetemes történet
Európa
Geopolitika
Magyar külpolitika
Nemzetközi jog
Nemzetközi
  politikaelmélet
Nemzetközi politika
Világgazdaság

Könyvtár
E-könyvtár

Tanulmányok
Közlemények
Dosszié
Vita
Kommentárok
Beszámolók
Krónika
Könyvekről
Lexikon
Dokumentum-tár
Térképek
Mondások

Szerzőink
Legfrissebb

e-mail:
jelszó:

HUGO GROTIUS (Huig de Groot), a modern természetjogi felfogás és a modern politikai irodalom egyik megteremtője, aki a természet-jogon alapuló nemzetközi jog alapjait fektette le. »»

Keresés:
HONLAP SZERKESZTŐSÉG IMPRESSZUM BEKÖSZÖNTŐ LEVÉL NEKÜNK
 KOMMENTÁR

RÁCZ ANDRÁS

„Már a spájzban vannak”? – avagy a magyarországi „kémbotrány” margójára

Annak kapcsán, hogy jelenleg több, a magyar nemzetbiztonság területén korábban vezető beosztást betöltő tisztségviselő ellen büntetőeljárás folyik, célszerű nagyon röviden áttekinteni az Orosz Föderáció hírszerzési érdekeit a tágabban vett közép- és kelet-európai térségben. Elöljáróban fontos leszögezni, hogy e gyorselemzésnek sem konkrétan, sem áttételesen nem célja, hogy állást foglaljon a jelenleg zajló, több napilap szóhasználatát idézve „kémbotrányban”, mindössze egyfajta kontextust kíván vázolni, leginkább figyelemfelkeltő célzattal.

A hatékony állami működéshez, különösképpen a kül- és biztonságpolitikai döntéshozatalhoz elengedhetetlen az adott állam szűkebb és tágabb környezetéről, a számára geopolitikai, stratégiai, külgazdasági stb. szempontból fontos régiókról, illetve a vele szemben esetleg ellenséges országokról, szervezetekről szóló, minél több és pontosabb információ megszerzése. E tevékenységből – számos egyéb szereplő mellett – kiveszik részüket a különféle nemzetbiztonsági szolgálatok, ezen belül a hírszerző szervezetek is.

Ez alól természetesen az Orosz Föderáció sem kivétel. Az Orosz Föderáció külföldre irányuló polgári hírszerző szervezete az SzVR (Szluzsba Vnyesnyej Razvedki), szó szerint magyarra fordítva a Külföldi Hírszerzési Szolgálat. A katonai hírszerzés a vezérkar hírszerzési főigazgatósága a GRU (Glavnoje Razvedivatyelnoje Upravlenyije). Az SzVR saját honlapján így határozza meg a szervezet legfontosabb céljait:

-  biztosítani az Orosz Föderáció elnöke, a szövetségi gyűlés és a kormány számára mindazokat az információkat, amelyek szükségesek a politikai, gazdasági, katonai-stratégiai, tudományos-technikai és környezetvédelmi területeken a döntéshozatalhoz;

-  biztosítani mindazon feltételeket, amelyek szükségesek az Orosz Föderáció biztonsági érdekeinek érvényesítéséhez;

-  közreműködni az ország gazdasági fejlődésében, tudományos-technikai előrehaladásában és az Orosz Föderáció haditechnikai biztonságában.

 Mindkét szervezet létszámadatai titkosak, ám több orosz forrás szerint a GRU személyi állománya többszöröse a polgári hírszerző szolgálatnak. A GRU-nak saját honlapja nincs, így tevékenységéről sokkal kevesebbet lehet csak tudni.

Ami a katonai biztonság területét illeti, a közép-európai térség országai annak a NATO-nak a tagjai, amelyre az Orosz Föderáció a mai napig ha nem is ellenséges, de legalábbis fenyegetést jelentő tényezőként tekint. A 2010. február 5-én elfogadott orosz katonai doktrína szerint a globális szerepre törekvő NATO „katonai infrastruktúráját közelíti az Orosz Föderáció határához, többek között a szövetség bővítése útján.” Így nem meglepő, hogy a szövetség első helyen szerepel az Orosz Föderációra leselkedő katonai veszélyforrások között. Érdemes azonban figyelembe venni, hogy a doktrína elkülöníti a katonai veszély és a katonai fenyegetés fogalmát: veszélyt (opasznoszty) olyan „potenciálok” jelentenek, amelyek bizonyos körülmények között közvetlen katonai fenyegetéssé (ugroza) válhatnak. Azaz a NATO, bár Oroszország veszélyforrásként érzékeli, a doktrína szerint közvetlen katonai fenyegetést nem jelent Moszkva számára.

Ezzel együtt fontos látni, hogy orosz szempontból nemcsak teljesen érthető, hanem egyenesen szükséges, hogy Oroszország a NATO-val és nyilván annak tagállamaival kapcsolatban hatékony hírszerzési tevékenységre törekedjen – csakúgy, mint tette azt a Szovjetunió.

Ami az Egyesült Államokat és Nyugat-Európát illeti, több szovjet-orosz hírszerzési sikertörténet is ismert a nagy nyilvánosság számára. Elég csak a „cambridge-i ötökre” gondolni, vagy éppen arra az Aldrich Amesre, aki a CIA vezető elemzőjeként számos amerikai ügynököt juttatott szovjet kézre 1994-es lebukásáig. Nála is nagyobb kárt okozott Robert Hanssen, aki az FBI soraiban huszonkét évig, egészen 2001-ig (!) kémkedett az USA ellen, először a KGB-nek, majd az SzVR-nek. Életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték. Hasonlóan hosszú „karriert” futott be az amerikai katonai hírszerzésnél az orosz származású, de amerikai állampolgár George Trofimoff, aki a hatvanas évek végétől több mint húsz évig kémkedett: először a szovjet KGB-nek, majd a „jogutód” SzVR-nek, egészen 1991-ig. Trofimoffot 1997-ben tartóztatták le, és 2001-ben őt is életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték.

Ezzel együtt azonban elmondható, hogy Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban a hidegháború vége óta nem volt – legalábbis nem került nyilvánosságra – olyan ügy, amelyben az orosz hírszerzés sikerrel kísérelt volna meg a politikai döntéshozatal legfelsőbb szintjeibe beépülni. Az orosz diplomaták többé-kevésbé rendszeres kiutasításai a különböző országokból ilyen szempontból nem számítanak rendkívülinek, ez nem „lóg ki” jelentősen az orosz–nyugati diplomáciai kapcsolatok rutinjából. Annál is inkább, mert Oroszországból is gyakran utasítanak ki külföldi diplomatákat, szintén kémkedés vádjával. Nagyobb port csak ritkán ver fel egy ilyen ügy, bár erre is volt példa: a NATO belgiumi főparancsnokságáról 2009-ben utasították ki kémkedés vádjával azt a Vaszilij Csizovot, aki Vlagyimir Csizov, az EU-hoz akkreditált orosz nagykövet fia volt.

Próbálkozások természetesen továbbra is vannak: a közelmúltból felidézhető például Jekatyerina Zatuliveter ügye, akit 2010 decemberében utasítottak ki Nagy-Britanniából kémkedés vádjával. A huszonöt éves Zatuliveter a brit alsóházban a hatvannégy éves Mike Hancock liberális demokrata párti képviselő asszisztense volt. Hancock 1999-től a mai napig a parlament védelmi bizottságának tagja – feltehetően ez a pozíció tette őt értékessé az orosz hírszerzés számára. Ezzel együtt, Moszkva azóta sem jutott Amesnél és Hanssennél magasabbra, nyugati politikai vezetőt nem sikerült behálóznia.

Közép-európai vonatkozások

A közép- és kelet-európai térség viszont Moszkva számára hírszerzési szempontból jelentősen különbözik a Nyugattól. Egyrészt a szovjet titkosszolgálatoknak értelemszerűen rendkívül erős pozícióik (helyismeret, infrastruktúra, személyes kapcsolatok stb.) épültek ki a keleti blokk minden országában. Másrészt – és jelen elemzés szempontjából ez a fontosabb –, ami az 1989 utáni időszakot illeti, az orosz szolgálatoknak komoly előnyük származhat abból is, hogy az egykori Varsói Szerződés tagállamainak rendszerváltás előtti politikai és főképp az erőszakszervezeti elitjének (utóbbi alatt a katonai, rendőri és titkosszolgálati vezetőket egyaránt értve) jelentős része évekig tanult a Szovjetunió különféle egyetemein és főiskoláin, polgári és a fegyveres erőkhöz tartozó intézményekben egyaránt. Orosz szempontból teljesen magától értetődő és ésszerű törekvés ezt a szovjet időkből származó kapcsolatrendszert a hidegháború után is megpróbálni működtetni, hiszen, mint fentebb láttuk, a NATO továbbra is kiemelt fontosságú kérdés az orosz nemzetbiztonság számára, nem is beszélve Oroszország külgazdasági érdekeinek érvényesítéséről.

A közép- és kelet-európai térségben az orosz hírszerzés talán leglátványosabb, nagy nyilvánosságot kapott sikere az észt Hermann Simm beszervezése volt. Az észt védelmi minisztériumban dolgozó, 2008 szeptemberében „lebukott” Simm évekig éppen azt a biztonsági főosztályt vezette, amely a NATO-s és EU-s minősített dokumentumok kezelésével foglalkozott, de korábban a védelempolitikai főosztály élén is állt. Rajta keresztül az SzVR vélhetően éveken át hozzáfért az EU és a NATO legbizalmasabb információihoz. Az ügyet számos nyugati szaklap egyenesen katasztrófának minősítette. Maga Simm is a Szovjetunióban tanult: 1978-ban diplomázott a szovjet belügyi akadémián, és a rendszerváltásig belügyi területen dolgozott az Észt SzSzK-ban, így az orosz hírszerzésnek feltehetően nem kellett őt újra felfedeznie Észtország függetlenné válása után.

De akadt az orosz hírszerzés sikerei között Simmnél „nagyobb hal” is, mégpedig Józef Oleksy, aki a Lengyel Köztársaság miniszterelnöke volt 1995 és 1996 között. Oleksy azért kényszerült lemondásra, mert megvádolták, hogy éveken át, egészen miniszterelnökké válásáig közeli kapcsolatot tartott fenn egy Vlagyimir Alganov nevű orosz hírszerzővel, és dokumentumokat adott át neki. Az ügy érdekessége volt, hogy Oleksy elismerte a kapcsolat tényét, de tagadta, hogy tudott volna Alganov kötődéséről az orosz hírszerző szolgálatokhoz. Bár végül az Oleksy elleni vádat nem sikerült bizonyítani, a volt miniszterelnök által adott magyarázat hitelét jelentősen csorbítja, hogy a lengyel átvilágító bizottság 2004-es jelentése szerint Oleksy 1970 és 1978 között a közvetlen moszkvai befolyás alatt álló kommunista lengyel katonai hírszerzés informátora volt. Láthatóan tehát az ő esetében is átívelt a kapcsolat a rendszerváltáson.

Magyar vonatkozások

Ami a magyar szempontokat illeti, hazánk korlátozott katonai képességei okán egyesek azt gondolhatják, hogy Magyarország katonai értelemben közel sem olyan fontos célpontja a külföldi hírszerző szolgálatoknak, mint például a jelentősebb fegyveres erőkkel rendelkező Lengyelország vagy éppen Románia. Ez a megközelítés azonban figyelmen kívül hagyja hazánk NATO-tagságát. A magyar Katonai Biztonsági Hivatal ( KBH) honlapján nyíltan szerepel: „A csatlakozást követően a KBH regisztrálta a NATO tagsággal összefüggő információk illegális megszerzésére irányuló titkosszolgálati törekvések erősödését”. A Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH) 2005-ös Évkönyve is leírja a külföldi hírszerző szolgálatokról, hogy „a kül- és biztonságpolitika hagyományosan fontos szegmensein túl információgyűjtési profiljuk meghatározó eleme a szövetségi, illetve uniós irányultságú ismeretek gyűjtése.” Az észt Hermann Simm esete pedig konkrétan is rávilágít arra, hogy egy minimális katonai erővel rendelkező NATO-tagországon keresztül is értékes információkhoz lehet jutni, ha a megfelelő helyeken sikerül hírszerzési kapcsolatokat kiépíteni. Nem szabad emellett figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy Magyarországon is állomásoznak NATO-erők, mégpedig a Pápán működő Nehéz Légiszállító Ezred (Heavy Airlift Wing, HAW.)

Mindehhez hozzávehető még Magyarország igen jelentős függése az Oroszországból importált energiahordozóktól. Utóbbiak kapcsán érdemes felidézni, mit ír a külgazdaság szerepéről „Az Orosz Föderáció Nemzetbiztonsági stratégiája 2020-ig” című dokumentum. A 2009-ben megjelent stratégia 19. pontja lakonikus egyszerűséggel szögezi le: „A nemzetközi biztonság területén Oroszország fenntartja a jogot, hogy az állami szuverenitás védelme és a nemzeti érdekek érvényesítése érdekében politikai, jogi, külgazdasági, katonai és egyéb eszközöket használjon.” Más megfogalmazásban: Moszkva a külgazdaságot is a nemzeti érdek érvényesítésének integráns eszközei között tartja számon. Figyelembe véve, hogy az orosz export legnagyobb részét a mai napig az energiahordozók teszik ki, a fentiek nyilván az energiaexport területére is érvényesek. Az pedig mára közhelyszinten ismert, hogy az orosz állam igen hatékonyan támogatja a Gazprom közép- és kelet-európai terjeszkedését, lényegében nemzeti érdeknek tekintve a vállalat pozícióinak erősítését. Ha pedig nemzeti érdek, akkor a fentiek értelmében nem volna szabad meglepődni az „egyéb eszközök” felbukkanásán sem.

Már a 2006-os NBH-évkönyv is meglepően konkrétan fogalmazott ebben a kérdésben: „az elmúlt időszakban vált egyértelművé a Magyar Köztársaság és az Európai Unió energiabiztonságát érintő ellenérdekelt hírszerző tevékenység. Kimutatható, hogy egyes, szénhidrogénforrások birtokában levő országok gazdasági vállalkozásai következetes üzleti tevékenységet fejtenek ki a piaci szegmens több elemének birtoklása, ellenőrzése érdekében. A szénhidrogénforrásokra tett utalást meglehetősen nehéz volt félreérteni.

A 2007-es évre vonatkozóan pedig már az szerepelt az évkönyvben, hogy „a klasszikus politikai-gazdasági információgyűjtésen túl 2007-ben megfigyelhető volt a döntéshozó és döntés-előkészítő rendszer kulcspozícióiban, vagy perspektivikus pozícióiban lévő személyek felé irányuló kapcsolatépítési törekvés.”

Az egy évvel későbbi NBH-évkönyv vonatkozó fejezetéből is érdemes idézni: „a külföldi speciális szolgálatok érdeklődése fokozódik Magyarország iránt.”

A jelenleg folyó magyarországi botrány kapcsán teljességgel érthetetlenek egyes közszereplők rácsodálkozó, hitetlenkedő megnyilvánulásai, amikor szóba kerül az orosz titkosszolgálati szál lehetősége. Annál is inkább, mert a fentebb felsorolt esetek, példák mind nyilvánosan elérhető, hozzáférhető hírekből származnak, a KBH és a ma már Alkotmányvédelmi Hivatalnak nevezett egykori NBH pedig éppenséggel a magyar kormányzat saját szervei.

Ismét hangsúlyozzuk: nem célunk és nem feladatunk sem pro, sem kontra állást foglalni a most folyó ügyekben. Azt azonban fontos lenne tudatosítani a magyar politikai és gazdasági elitben, hogy bár a hidegháború elmúlt, Magyarország – részben EU- és NATO-tagságából adódóan, részben saját jogán – továbbra is célpontot jelent a külföldi titkosszolgálatok számára, melyek között az orosz hírszerzés is jelen van. Orosz oldalról teljesen ésszerű, és az állam hatékony működése szempontjából szükséges a NATO-tagországokban hírszerzési tevékenységet folytatni, és ez alól Magyarország sem kivétel. Az pedig kifejezetten hiba volna részükről, ha Közép- és Kelet-Európában nem próbálnának meg a helyi elit körében a szovjet időkből származó kapcsolatrendszerre építeni. A hazánk iránt megnyilvánuló külföldi hírszerzési érdeklődéssel együtt kell élni, ezen változtatni nem lehet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne volna helye fokozott körültekintésnek és óvatosságnak.

Mindezek alapján tehát a címben feltett kérdésre a válasz a következő lehet. Azt nem tudjuk, hogy az oroszok már a spájzban vannak-e – de azt igen, hogy nyilvánvalóan törekednek rá, hogy ott legyenek. Az egyes konkrét esetekkel az illetékes magyar szervek feladata foglalkozni és szükség esetén fellépni ellenük. Az általános tendenciákat viszont érdemes minél szélesebb körben tudatosítani.

Készítette: Czina Veronika (az MKI gyakornoka) és Rácz András

(Első közlés: MKIGyorselemzések,2011/13)

GROTIUS KÖNYVTÁR


Studies on Political Islam and Islamic Political Thought

Európa és a világ

Az európai történelem eszméje

Az iszlám Európában

Európa és Ázsia. Modernizáció és globalizáció

Iszlám és modernizáció a Közel-Keleten

Nemzetközi
kapcsolatok
története
1941-1991

Új világrend? Nemzetközi kapcsolatok a hidegháború utáni világban

© 2017 Grotius