pályakép » publikációk a szerzőtől »

Az alábbiakban olvasható írásban először is áttekintést adok arról – igyekezve túllépni a kérdés gyakran erősen közhelyesült tárgyalásmódján – hogy az új típusú, nagyfokú interdependencia jellemezte, globális biztonsági környezet milyen kihívásokkal szembesíti a magyar külpolitikai stratégiaalkotást, és ennek nyomán körvonalazom a külpolitikára ennek következményeként háruló lehetséges feladatokat az államépítés, a non-proliferáció – többek között a konvencionális, illetve azon belül a könnyűfegyverek proliferációja elleni együttműködés –, vagy például akár a nemzetközi kereskedelmi rezsim megújításához történő hozzájárulás terén. Vállalva, hogy ez a konvencionális bölcsességnek ellentmondhat, és bizonyos értelemben „forradalminak” és a lehetőségek józanul többé-kevésbé felismerhető határait meghaladónak tűnhet, a fejlesztéspolitikát a biztonságpolitikával konvergáló területnek nyilvánítom. Végezetül szót ejtek arról, hogy az a „globális szomszédságpolitika”, melyet a cikk első részében felvázoltam, természetszerűleg csak multilaterális keretek között működhet és következésképp a visegrádi országcsoport keretei között is gyakorolható – márpedig emellett egyéb érdekeink is szólnak, logikus tehát az interdependens biztonsági környezet kihívásai kapcsán minél gyakrabban ezen a szinten is keresni az intézkedések lehetőségét. A visegrádi országcsoport nemzetközi fellépését nagyban támogatná továbbá a „Visegrád márkanév” jelentette „puha hatalom” (soft power) megerősítése, olyan kérdések gyakoribb közös felvállalásán keresztül, amelyekkel összefüggésben a térség országai a múltjukból adódóan hitelesebben, egyfajta erkölcsi tekintéllyel szólalhatnak meg.

Interdependens biztonság

Magyarország készülő külpolitikai stratégiájának a rendeltetése szerint hozzá kell járulnia az ország biztonságának fenntartásához is. Mára közhelynek mondható a megállapítás, miszerint e cél elérése a jelentős mértékben globalizálódott világban új típusú kihívásokkal jár. Az utóbbi kihívásokról szokás összegzésképpen az „új biztonságpolitikai napirendként” említést tenni. Mivel azonban ennek az emlegetése napjainkban kissé gépiesnek nevezhető, mielőtt a magyar külpolitika számára általános ajánlásokat fogalmaznék meg a végbement változásokra hivatkozva, érdemes dióhéjban, néhány megjegyzéssel kitérni azok hátterére. Az új típusú biztonságpolitikai napirendnek a kifejezés közhelyességében is tükröződő általános elfogadása ugyanis a közkeletű hiedelemmel ellentétben nem csupán következménye, hanem egyben oka is az említett változásoknak.

A világ fejlett államai mára magas szinten integrálódtak, nemcsak gazdasági, hanem politikai értelemben is. E fejlett állami blokk teljes mértékű konvergencia felé küszködő új tagjainak lett egyike Magyarország is, a „keleti blokk” felbomlását követően lezajlott átalakulás eredményeként. A fejlett, avagy gyakorta „posztmodernként” leírt államok sajátossága, hogy lehetővé vált számukra egymás közel teljes „biztonságiatlanítása” (de-securitisation), azaz biztonságpolitikájukat már nem a külvilággal, illetve a szomszédságukkal megvívandó zéróösszegű játszma keretei között értelmezik, lépéseik során maximalizálni igyekezve saját relatív hasznukat minden, a lépéseik által érintett országhoz viszonyítva (még az alkalmi partnerekkel szemben is). A részint egymásnak – az imént vázolt, hagyományos megközelítést felülíró – biztonságiatlanítása által lehetővé tett, részint ahhoz nagyban hozzájáruló magas szintű integrálódás nem csupán gazdasági értelemben teremtett a fejlett államok között interdependenciát, hanem biztonsági értelemben is. A kialakult biztonsági interdependencia pedig az érintett országokat egymás biztonságának közös megvédésében tette/teszi érdekeltté. Végletesen leegyszerűsítve a végeredményként előállt állapot lényegét: ahogy Nyíregyháza biztonságát nem Szeged rovására kívánjuk garantálni, úgy például Párizs biztonságát sem Stockholm veszélyeztetésével kívánjuk megőrizni, dacára az utóbbi két város között húzódó államhatároknak.

A Nyugat magas szintű integrációja, és a nyugati tőke és politikai befolyás által megnyitott, vagy nyitva tartott „fejlődő” világ, vagyis főként az egykori gyarmatok közös, poszt-koloniális terében is – de persze ezen a szűkebb körön túl is – jelentkezik hasonló, a személyek (köztük bűnözők és szélsőségesek), az áruk (köztük fegyverek vagy például konfliktusgyémántok), a szolgáltatások (köztük a szervezett bűnözés és a terrorizmus által is igénybe vett pénzügyi szolgáltatások), az információ és a tőke akadálytalanabb, nagyobb volumenű áramlásában megnyilvánuló, illetve abból eredő kölcsönös függés. Lényegében e közös tér létrejöttének is megfeleltethetjük a „globalizációt”. Jelölhetnénk ezt az „interdependencia globális diffúziójaként” is. Az ecsetelt hatások valóban globálisak abban az értelemben, hogy a bolygó lakott felszínén mindenhová elérnek, még ha eltérő mértékben is. A fogyasztói kapitalizmus a Föld minden pontján, persze csakis vásárlóerőtől függően, elérhetővé és hétköznapivá tett olyan csúcstechnológiákat, mint amilyenek például a mobil kommunikációs eszközökkel jelentek meg az életünkben, Kína pedig a „világ gyárává” lépett elő, amit kimondani mára ugyancsak meglehetősen triviálisnak hat.

A globalizálódott világ egyik kerékagyaként funkcionáló Nyugathoz tartozás Magyarországot is kiteszi az ebben a világban jelentkező, a végbement folyamatok árnyoldalaként jellemezhető tendenciáknak. A terrorizmus jelentette biztonsági kockázat az új biztonsági napirend egyfajta „slágertémájaként” mindenképpen említésre kínálkozik, ám a szervezett bűnözés és a globális egészségügyi fenyegetések legalább ennyi, ha nem éppen több figyelmet érdemelnek.

Az új típusú biztonságpolitikai napirend által diktált új típusú biztonságpolitika, miközben egyébként egyre kevésbé választható szét az állam más szervei által ellátott, például rendőri, közegészségügyi stb. funkcióktól, a maga klasszikus (katonai és diplomáciai) eszköztárával inkább közvetett módon képes jelentős hozzájárulást tenni az ország biztonsági igényeinek teljesítéséhez. Mindaz, ami e tárgyban felsorolható, lényegében a „kooperatív fenyegetéscsökkentés” programjaként írható le. A kifejezést a példaadó Nunn-Lugar Kooperatív Fenyegetéscsökkentési Programtól (Nunn-Lugar Cooperative Threat Reduction Programme) kölcsönzöm, amelynek keretében zajlik – a G-7 és Oroszország, illetve más posztszovjet államok együttműködésében – az ex-szovjet stratégiai nukleáris arzenál biztonságos őrzése és leszerelése (többek között). A Nunn-Lugar-program hátterében már indulásakor, közvetlenül a hidegháború véget értekor az a felismerés állt amerikai részről, hogy az egykori ellenfél drasztikus meggyengülése is fenyegetést jelenthet az amerikai érdekek szempontjából. A többi G-7-állam bekapcsolódása, illetve nem utolsósorban Oroszországnak az együttműködési készsége pedig már egyenesen a fenyegetés mindenkit érintő voltának, vagyis a biztonsági interdependenciának a korai felismeréseként értékelhető.

Kooperatív fenyegetéscsökkentés

A kooperatív fenyegetéscsökkentés kívánta újszerű felfogás a hagyományosan „Nemzetközi Fejlesztési Együttműködésnek” (NFE) nevezett segélyezés gyakorlatához is biztonságpolitikai célokat rendel. Az állami kapacitások támogatása, a világ államainak stabilizálása, megfelelő működésük elősegítése nem kizárólag humanitárius, hanem egyben biztonsági okokból is fontos tehát (vagyis az NFE keretében nem csupán „értük”, hanem „magunkért” is cselekszünk). Távolról sem közömbös Magyarország szempontjából példának okáért, hogy a világ fejlődő államai az elkövetkező évtizedekben mennyire lesznek képesek ellenőrzés alatt tartani a fokozottan antibiotikum-rezisztens TBC vagy a HIV/AIDS terjedését, hogy egyéb, potenciálisan világméretű járványt előidézni képes kórokozók terjedéséről ne is beszéljünk. Mindez a segélyezésben a jó kormányzásnak a stabilitásra is figyelmet fordító elvárását követeli meg.

Szükséges továbbá részt vállalni a polgárháború sújtotta államok talpra állításában a mediációs szolgálattól a közvetlen beavatkozásokig bezárólag. Bár a két esetben ez eltérő okokra vezethető vissza, Irak és Afganisztán például egyaránt fontosak e tekintetben a magyar külpolitika számára, mivel a fent nevezett területek már jelenleg is produkálnak számos ún. negatív kicsordulási hatást – leegyszerűsítve a kábítószer és a terrorizmus közvetett és közvetlen exportját –, melyek a jövőben súlyosbodhatnak is, ha a nemzetközi erőfeszítés elégtelennek vagy hatástalannak bizonyul. És különösen fontos, az EU tagországainak például Bosznia ügyében tapasztalható visszavonulása közepette, hogy ha állandó jelleggel nem is, de Magyarország kész legyen szükség esetén komolyabb erők bevetésére a délkelet-európai térség, a „Nyugat-Balkán” stabilizálása érdekében.

Magyarországnak támogatnia kell továbbá egy sor olyan nemzetközi megállapodás vagy rezsim létrejöttét, illetve fejlődését, amelyek egyfelől az államok stabilitását általában segíthetnek megőrizni, illetve amelyek a már diszfunkcionálisan működő államok felől érkező negatív kicsordulási hatásokat enyhíthetik. Ezeknek a rezsimeknek a jelentős része még komoly megerősítésre szorul. Alapvető érdekünk tehát a non-proliferáció a tömegpusztító és a konvencionális fegyverek tekintetében egyaránt, és az utóbbi kategóriában az eddiginél jóval nagyobb figyelmet érdemel a könnyűfegyverek kérdése, amellyel kapcsolatban az aktuális ENSZ-erőfeszítések maximális támogatása szükséges, például a végfelhasználók ellenőrzésének hatékonyabbá tételében, de általában a kereskedelemnek, a legális kereskedelemnek a korlátozásán keresztül is. És ugyanígy figyelmet érdemel a polgárháborús konfliktusokat számos esetben fűtő természeti erőforrások kiaknázásából keletkező kereskedelem kiszűrése is.

A „fejlesztési együttműködésben” nem lehet megelégedni például a kondicionalitáshoz kötött segélyezéssel, hanem egyben törekedni kell a világgazdaságnak egy kedvezőbb rendjét is elérni. Például a világkereskedelemben a fejlődő országok komparatív előnyeinek kiaknázását akadályozó törekvések – miközben egy szűk belpolitikai, illetve gazdasági értelemben célracionálisak lehetnek – hosszú távon a biztonsági interdependencián keresztül visszaüthetnek, és a destabilizálódó globális szomszédság felől érkező negatív hatásoknak tehetnek ki minket.

Az államok közötti együttműködés továbbá általában is minden formában előmozdítandó. Az együttműködésnek az emberiséget megosztó ideológiai és kulturális ellentétek közepette jelentkező akadályai felszámolásában ugyanakkor az általunk fontosnak tartott értékeket nem feladó politizálással érdemes közreműködni. Ez egyben az egyik terület, amely az együttműködésre leginkább teret kínál közvetlen szomszédságunkkal, a (hagyományosnál bővebbnek értett) visegrádi országcsoporttal is.

A visegrádiak az interdependens biztonsági környezetben

Az interdependens biztonsági környezetben jelentkező kihívásokra csakis multilaterális keretek között lehet választ adni, és következésképp a visegrádi keretek között is foglalkozni kell ezekkel a kérdésekkel. A visegrádiak érdeklődését elsősorban az Európai Szomszédságpolitika (European Neighbourhood Policy – ENP) kötheti le e tekintetben. Az ENP-t gyakorta egy Twix-szelethez (az ismert iker csokiszelethez) szokták hasonlítani, lévén egyfajta kompromisszum az EU inkább délre, illetve inkább keletre tekintő tagállamai között. A visegrádiak között is jelen van hasonló megosztottság: Magyarország például a múltban több érdeklődést mutatott déli irányban, míg Lengyelország inkább kelet felé volt aktív. Éppen a biztonságpolitikai interdependenciára és a negatív kicsordulási hatásokra gondolva látszhat egyértelműnek, hogy a jövőben e megosztottságnak mindinkább a háttérbe kell szorulnia. A visegrádiak közös érdeke a teljes közös szomszédság minél magasabb szintű integrálása, a demokratizáció beindítása vagy beteljesítése és a stabilitás elősegítése.

Különösen a stabilizáció jelentősége mellett aligha szükséges a már elmondottak nyomán érveket felhozni. A jelen kihívásaira koncentrálva annyit érdemes lehet megjegyezni, hogy a boszniai EU-erőknek a már említett, közelmúltban megkezdett részleges kivonása annak szükségét jelezheti, hogy szükséges lehet közösen is készülnünk a nem feltétlenül megfelelően időzített csapatkivonás nyomán esetleg kedvezőtlenül alakuló helyzetre. A V4-keretek között felállítható békefenntartó zászlóaljak lehetősége már korábban is felmerült – Boszniában is fontolóra vehetünk tehát egy ilyen lehetőséget, kalkulálni ezzel mindenképpen érdemes lehet.

Visegrádi soft power

A visegrádi országcsoport fellépésének megítélését a nemzetközi színtéren az új típusú kihívások hatékony kezelése csakis javíthatja, javítva tehát egyben a „Visegrád” címke mint márkanév jelentette „puha hatalmi” (soft power) tényező kiaknázhatóságát is.

Erre egyéb lehetőséget a külvilág irányában nem a térség múltjának tündérmesébe ágyazott tálalása, hanem éppen a közös történelemmel való szembenézés kínálhat. A legnyilvánvalóbb példát erre a jelenlegi iráni vezetés olykor részleges, olykor teljes körű holokauszt-tagadásával való szembeszállás jelentheti. A mai V4-országoknak megfeleltethető korabeli államok/entitások a második világháború idején több mint három és fél millió zsidó polgárukat vesztették el, és ezen felül nagyon sok nem-zsidó állampolgárukat is. Ezek az országok tehát hitelesebben szólalhatnak meg az ügyben, és bizonyos értelemben érdekük is, hogy ezt megtegyék, megragadva az adódó alkalmakat a kérdés felvállalására.

Egyéb példát az ilyen típusú együttműködés lehetőségére a keleti blokkhoz tartozás közös múltjára gondolva találhatunk. A térség országai – miközben Oroszországgal kapcsolatban nem feltétlenül kell, hogy teljes mértékben közös platformra helyezkedjenek minden kérdésben (az érdekek eltérése miatt ez felesleges feszültségekhez vezethetne) – meg kell, hogy szólaljanak az olyan esetekben, amikor Oroszország Európa megosztására törekszik. A leggyakrabban ez persze az energiakérdésekben figyelhető meg, de nem kizárólag ezen a területen mutatkoznak orosz részről ilyen törekvések. 2006 őszén a lengyel hús- és tejtermékekre vonatkozóan bevezetett orosz importtilalom is hasonló célokat szolgált, és majdnem célt is ért, mikor az érdekei védelmében közös, uniós fellépést váró Lengyelországra eleinte nehezedett némi nyomás, mely lényegében arra irányult, hogy a lengyeleket az érdekeik érvényesítésétől való tartózkodásra bírja. Európa megosztottsága, túl azon, hogy az EU egésze szempontjából nem szerencsés, elsősorban a keleti tagállamok helyzetét ronthatja hosszú távon. A szovjetizáció közös múltjából fakadó másik együttműködési lehetőség a politikai szabadságjogok védelmében való egyeztetett fellépés legalább bizonyos országok esetében konkrétan, általánosságban pedig minden lehetséges alkalommal, minden lehetséges fórumon. Az utóbbi kérdéssel összefüggésben persze megállapítható, hogy erkölcsi tekintélyünket alááshatják a térség országaiban mutatkozó belpolitikai válságtünetek. Ennek negatív nyugati megítélése nyomán a nyugati sajtóban a térség egésze árnyalatlanul kedvezőtlen megítélést kap, és nyugat-európai lapok hajlamosak például általánosságban „kelet-európai felfordulásról” írni, ami a visegrádiaknak a már említett közös márkanév összehangolt ápolását diktálhatja, összehangolt közdiplomáciai kampányok keretében.

A visegrádi együttműködésről elmondottakat összegezve: a múlttal való hiteles és nem mítoszokat tápláló szembenézés, illetve az interdependens biztonsági környezetben jelentkező új típusú kihívások elleni közös fellépés szolgálhat tehát a visegrádiak külpolitikáján belül egyfajta „globális szomszédságpolitika” valódi olvasztótégelyeként, legalább a már említett kérdésekben, miközben más területeken, például az EU-ban folytatott érdekérvényesítés terén, az együttműködés lehetőségei sokkal korlátozottabbak. És minden – jelentéktelenségnek nem vélendő – korlátozottsága ellenére éppen ez az együttműködés teremthet megfelelő légkört a kölcsönösen előnyös kompromisszumok iránti érzékenység kialakulásához is a szomszédokkal olykor felmerülő vitás kérdések ügyében. A visegrádi vagy Visegrád-plusz együttműködés így válhat állami szinten is tartalmassá – nem kell szükségképpen a térségbeli társadalmaknak csak egy viszonylag szűk rétegét megmozgató civil társadalmi szereplők nem-állami külpolitikáinak, avagy regionális összefonódásának kizárólag egyfajta passzív segítőjeként/infrastruktúrájaként szolgálnia.