(ROGER SCRUTON: A nemzetek szükségességéről)

publikációk a szerzőtől » publikációk a recenzenstől »

A brit konzervatív gondolkodás hagyományosan kritikusan viszonyult a nemzetállamok szuverenitását fokozatosan erodáló európai integrációhoz, s e megállapítás különösen érvényes Roger Scrutonra, akit joggal tekinthetünk a kortárs brit konzervatív társadalombölcselet legjelentősebb képviselőjének. Két legújabb tanulmánya, amely a Helikon Kiadó jóvoltából 2005. Karácsonyra immár a hazai olvasóközönség számára magyarul is hozzáférhetővé vált, roppant időszerű kérdésekre keres és ad - a „mainstream" gondolkodással gyökeresen ellenkező - válaszokat. Scruton érvei izgalmas olvasmányt kínálnak a vele egyet nem értőknek és a vele szimpatizálóknak egyaránt.

Mindkét tanulmány (A Nyugat és a többi: a globalizáció és a terrorveszély; A nemzetek szükségességéről) a hagyományos nemzeti szerveződés előnyei és fontossága mellett érvel. E meggyőződés alapjai tulajdonképpen már a neves angol gondolkodó több kiadást megért, számos nyelvre, köztük magyarra is lefordított művében, A konzervativizmus jelentésében (Budapest, 2002, Novissima) is megtalálhatók, új írásaiban azonban a korábbiaknál még árnyaltabban és részletesebben fejti ki őket.
De melyek is a nemzetállam erényei?
Scruton abból indul ki, hogy a demokrácia a nemzeti hűségnek köszönheti létét - ez teszi lehetővé az állampolgári státust, „amely a nemzeti joghatóság legfőbb ajándéka, és amelyből a Nyugaton uralkodó béke, törvényesség és jólét fakad." Az angol gondolkodó elismeri, hogy nem a nemzet a társadalmi tagság egyetlen lehetséges formája, viszont ez az egyetlen tagsági forma szerinte, amely bizonyítani tudta képességét a demokrácia és törvényesség fenntartására. A történelem más formákat is ismert, így például a törzsit és a vallásit, ám a „polgári békét" ezek nem tudták hosszú távra biztosítani. Európa annak köszönheti nagyságát - állapítja meg Scruton - hogy „népei elsődleges hűsége elvált a vallástól, és a földhöz kapcsolódott". Az embereknek szükségük van arra, hogy a többes szám első személy alapján azonosítsák magukat, mert egyébként „nem tudnák elfogadni a társadalom által megkövetelt áldozathozatalt." Emellett a nemzeti „mi" képes türelmet tanúsítani a mássággal szemben, a törzs és a vallás viszont nem. Felettébb sajnálatosnak tartja ezért Scruton, hogy a modern nyugati világban mégis szakadatlanul támadják, („kigúnyolják, sőt ördöginek tüntetik fel") a nemzet eszméjét, amelyben a társadalmi egység atavisztikus formáját látják, vagy pedig a háborúk kiváltó okát. Pedig az elutasítás leggyakoribb érve, a nacionalizmus vádja nem állja meg a helyét, az ugyanis távol áll az igazi nemzeti hűségtől: a nacionalizmus valójában „nem más, mint területi köntösbe öltöztetett vallási hűség." A bírálók ráadásul azt sem tudják megmondani, mivel lehetne felváltani a nemzetállamot, és elfeledkeznek a történelem tanulságairól: „a nemzetfölötti politikai rend kialakítására tett újabb kori kísérletek sorra totalitárius diktatúrákban végződtek".
Az Európai Unió is „azon áll, amit feltett szándéka lerombolni". Az ezredfordulóra az európaiak történelmi fordulóponthoz érkeztek. Nemzeti parlamentjeik és jogrendszereik még rendelkeznek területi szuverenitással, de egyre jobban erősödnek azok a folyamatok, amelyek fel akarják számolni a nemzeti joghatóság maradékát is és Európa nemzeteit „valamely történelmileg semmitmondó kollektivitásban" kívánják feloldani. A tervbe vett uniós alkotmány az emberi természettel kapcsolatos „bűnös vakságról" tanúskodik, hiszen nem ismeri fel, hogy az emberek csak konkrét, partikuláris dolgokhoz tudnak kötődni, s ha megfosztják őket nemzetüktől, „azonosságukat egyéb, agresszív módokon fogják kinyilvánítani." (Scruton ezzel magyarázza, hogy a britek oly gyakran viselkednek mostanában botrányosan idegenben. „Az örökségükből kizárt vadak annak köszönhetik állapotukat, hogy mentoraik és nevelőik megtagadták a nemzeti eszmét.") Az állampolgárok szemében kizárólag azon intézmények tarthatnak számot legitimitásra, amelyek kötődnek a „prepolitikai hűséghez", ez utóbbit viszont nélkülözi az EU. Az európai integráció során „viharos gyorsasággal" verik szét a nemzeti hűséget és a területi joghatóságot, vagyis mindazt, ami a felvilágosodás óta a legitimációt biztosította a Nyugaton - és a társadalmi tagság semmilyen új formáját nem állítják a helyükbe. A „multikulturalizmus" csak az apartheid egy új formáját hozta létre és táptalajt ad az olyan jelenségeknek, hogy a beilleszkedni nem kívánó bevándorlók dzsihádot folytatnak a britek ellen.
A megoldás Scruton szerint ezért csak az lehet, ha az európaiak megerősítik a nemzetállamot, „amelynek köszönhető mindaz az előny, amely a Nyugatot a többitől megkülönbözteti", s ennek érdekében a nemzeti parlamentek visszaszerzik szuverenitásukat a szupranacionális brüsszeli testületektől. Ha erre nem kerül sor, „a Kant rettegte despotizmust és anarchiát idézzük elő" - fogalmazódik meg a komor következtetés. A bölcs magatartás tehát az, ha ragaszkodunk a nemzeti léthez, és biztosítjuk, hogy „a területi joghatóságok túléljék a válságot".