Az európai közös kül- és biztonságpolitika folyamatosan fejlődött a második világháború lezárulása óta. A megfelelő intézményi keretek megtalálására a gazdasági integráció felgyorsulása közben számos kísérelt történt. Az Európai Unió Szerződése nevesítette azt az együttműködési formát, amely már a hetvenes évek elejétől laza kapcsolatrendszert alakított ki a tagállamok külpolitikai döntéshozói között. Az igazi intézményesülés és az Unió jogi személyiségének hiánya azonban megakadályozta a valódi közös kül- és biztonságpolitika kialakulását a kilencvenes években. A hidegháború megszűnése azonban olyan új biztonsági rendszer kialakulását hozta el, amelyben alapvetően átértékelődött a biztonságpolitikai együttműködés szerepe, a világgazdasági folyamatok pedig megkövetelték az egyre erősebb politikai integrációt. 1999-től az Európai Unió a biztonságpolitikai komponens fejlesztésén keresztül kíséreli meg a nemzetközi szerepvállalás elmélyítését, miközben a védelempolitika alapja a transzatlanti együttműködés keretében a NATO maradt. Az Unió Közös Biztonság és Védelempolitikája ebben az értelemben nem tartalmazhatna a „kemény” biztonsággal kapcsolatos tevékenységeket, mégis 1999-től folyamatosan nyomon követhetjük az önálló védelempolitika irányába tett lépéseket. A hatékony fellépést meghiúsulását a katonai, védelmi képességek hiánya okozta a kilencvenes években is. A képességek kiépítése az ezredforduló követően egyértelműen elkezdődött részben a NATO-val kialakított együttműködési megállapodásokon, részben az önálló képességfejlesztésen keresztül. A helyes irányba tett lépések bizonyítéka, hogy az Unió 2003-tól kezdve egyre fokozottabban tud hozzájárulni a nemzetközi békét és biztonságot célzó akciókban. A Lisszaboni Szerződés által megteremtendő összetett kül- és biztonságpolitika keretrendszer pedig jogilag is megalapozhatja a valódi hatékony szerepvállalást. |