(NÉMETH ISTVÁN: Németország története - Egységtől az egységig (1871-1990))

publikációk a szerzőtől » publikációk a recenzenstől »

Németh István (az ELTE BTK Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti tanszékének docense, a történettudomány kandidátusa), akinek oktatási területe Németország XX. századi története és a XX. századi Európa-tervek, az utóbbi években két nagyobb lélegzetvételű könyvet is írt. 2001-ben jelent meg az Európa-tervek 1300-1945 című munkája, ezt követte 2002-ben a jelen recenzióban bemutatandó Németország története - Egységtől az egységig (1871-1990) című mű.

A könyv címlapján Friedrich August von Kaulbach Germania című olajfestményét láthatjuk. A kép jól illusztrálja, hogy a vizsgált időszak mennyire küzdelmes volt Németország történelmében. Szokásos módon „hosszú XIX. századnak" nevezzük a francia forradalom és az első világháború közti korszakot. Németország történelmének ismeretében - és a megközelítés relevanciáját az egyetemes európai történelem is alátámasztja - egyetérthetünk a szerző témaválasztásával, amennyiben az 1862 és 1990 közti időszakot egységként kezeli. Ez Németország „hosszú XX. százada".

Németh István 1862-től, Bismarck porosz miniszterelnöki kinevezésétől indítja a 120 év történelmének elemzését, hiszen - ahogy a bevezetőben is írja - „Németország XX. századi történetének megértéséhez az 1860-1870-es évekig kell visszanyúlnunk" (7. p.).

A könyv kilenc fejezetre oszlik: az első négy fejezet kronologikus rendben halad a német egység kialakításától az 1949-es esztendőig. Az első fejezetben (1862-1918) a szerző a német egyesítés főbb állomásait mutatja be. Ismerteti a német iparvállalatok gyors fejlődésének hátterében álló találmányokat és kitér a társadalmi szerkezet elavultságára is. A főként Poroszországban megmaradt agrárius és rendi jelenségek jelentettek akadályt a demokrácia németországi kibontakozása előtt. Nyomon követhetjük a második császárság külpolitikáját: Bismarck egyensúlyra törekvő, Németországot nagyhatalmi státuszba emelő reálpolitikájától az ország elszigetelődéséhez vezető, II. Vilmos alatti irányváltásig. Részletesen olvashatunk - mivel ez a szerző másik kutatási területébe vág - a németek első világháború előtti Közép-Európára vonatkozó birodalmi elképzeléseiről (Mitteleuropa-tervek). Ezen a ponton Németh István számos új, érdekes adattal gazdagította könyvét a korábbi kiadásokhoz képest. A fejezet Németország első világháborús kapitulációjával és az 1918. novemberi eseményekkel zárul (a forradalom, a császár lemondása).

A második fejezet (1919-1933) a weimari köztársaság időszakát dolgozza fel. A szerző rámutat a rendszer számos gyengeségére: a német vezetőségből is sokan ellenszenvvel viseltettek a felülről létrehozott demokráciával szemben, a birodalmi elnök szerepe túl nagy volt, nem volt megnyugtatóan tisztázva a tartományok és a szövetség viszonya. Németh István elemzi a szociáldemokraták és a kommunisták, valamint a konzervatív-tradicionális és a szélsőséges nemzetiszocialista jobboldal utcai és pártpolitikai csatározásait.

Felvázolja a weimari demokrácia megdöntésére irányuló két sikertelen kísérlet, a Kapp-puccs (1920) és a hitleri sörpuccs (1923) eseményeit. Szintén áttekinti a húszas években Németországot érintő számos diplomáciai eseményt: a megalázónak érzett versailles-i békét és a Ruhr-vidék 1923-as francia-belga megszállását; majd a rapallói és locarnói konferencia eseményeit, a Dawes-tervet (1924) és az ország Népszövetségbe történő felvételét (1926), amelyek során Németország kitörhetett háború utáni politikai elszigeteltségéből.

A harmadik fejezet (1933-1945) a nemzetiszocialista diktatúra korszakáról szól. Németh meglehetősen nagy részletességgel írja le, hogyan építette ki Adolf Hitler és az NSDAP a totális hatalmat Németországban, s elemzi az ezt kísérő gazdasági, társadalmi folyamatokat. Az NSDAP, miután az egyedüli legális politikai párt maradt Németországban, behatolt minden gazdasági-társadalmi szervezetbe („egységesítés"). Hitler a „hosszú kések éjszakáján" (1934. június 30.) leszámolt belső ellenzékével is, és Hindenburg tábornagy halála után magához ragadta az államfői hatalmat is. A német külpolitika fő mozgatójaként az ideológiát (Drang nach Osten, fajelmélet) jelöli meg, mely kezdetben vér nélküli területgyarapodáshoz segítette a Harmadik Birodalmat (Saar-vidék, Rajna-vidék, München, Ausztria bekebelezése); majd világháborúba sodorta, és végül teljes összeomlásba és a holocaust tragédiájába torkollott. A második világháború eseményeit mindössze 20 oldalban foglalja össze a szerző, a fejezetnek mégis érdekes részét képezi a náci és nem náci német Európa-tervek bemutatása.

A negyedik fejezet (1945-1949) a szövetségesek megszállási és felosztási terveiről, a potsdami egyezményről, a Marshall-segélyről, a Szövetséges Ellenőrző Tanács tevékenységéről, majd a győztes hatalmak egyre fokozódó konfliktusáról és a hidegháború eszkalálódásáról (berlini válság), végül a két német állam megalakulásáról szól. Ezt követően a könyvben három szálra bomlik Németország története: a szerző külön-külön fejezetben (5-7.) fejti ki az NSZK, a kettéválasztott Berlin illetve az NDK 1949 és 1990 közti történelmét. A különbontást indokolja, hogy a két német állam és a megosztott Berlin történelme valóban rendelkezik sajátosságokkal az időszakban. Ugyanakkor elkülönített tárgyalásuknak az a nem szerencsés következménye van, hogy egyes eseményeket mindhárom résznél elemezni kell.

Az ötödik fejezet az NSZK történetét mutatja be 1949 és 1990 között. A könyv nagy figyelmet szentel az alkotmányos rendszer kialakulásának, az alfejezetek a kormányok egymásutánja alapján különülnek el. NATO-tagság, aktív részvétel az európai integráció folyamatában és a német gazdasági csoda jellemzi a kereszténydemokrata Konrad Adenauer kancellárságát (1949-1963). Az 1966-os gazdasági válság következtében előbb ingatag CDU-SPD nagykoalíció jött létre, majd a szociáldemokraták vették át a nyugati német állam kormányzását. Az általános hidegháborús enyhülés következtében Willy Brandt kancellárnak (1969-1974) sikerült rendeznie az NSZK-nak a Szovjetunióval és Lengyelországgal való viszonyát. 1971-ben négyhatalmi megállapodás született Nyugat-Berlin státuszára vonatkozóan. Brandt alapszerződést kötött a keleti német állammal (1972), s 1973-ban mindkét állam felvételt nyert az ENSZ-be. Brandt kancellár sikeres keleti politikájának (Ostpolitik) elismeréseként 1971-ben béke Nobel-díjat vehetett át. A fejezet Helmut Kohl kancellárságával és a CDU-FDP koalíció éveivel végződik.

A hatodik fejezet Berlin rendkívül speciális jogi helyzetét taglalja a megszállási zónák kialakításától a berlini fal leomlásáig. Berlin röviden összefoglalt története (27 oldal) minden ponton kötődik a két német államról más fejezetekben leírtakhoz, így feleslegesnek tűnhet önálló fejezetként szerepeltetése.

A hetedik fejezetben az NDK történelmét olvashatjuk, melyet a szerző három részre bont. Az első szakaszt a szocializmus szigorúan doktriner, sztálini eszközökkel megkísérelt felépítése jelenti (1949-1961). Itt (is) szó esik a fordulópontnak számító 1949-es berlini válságról, az időszakot a berlini fal felépítése zárja. Walter Ulbricht főtitkársága alatt a rendszer stabilizálódott (1962-1970), Erich Honecker kancellársága alatt már nyugodtabb nemzetközi viszonyok és a jóléti szocializmus évei köszöntöttek a Német Demokratikus Köztársaságra (1971-1989).

A három szál a nyolcadik fejezetben újra összefut, itt a német újraegyesítés folyamatáról van szó (1989-1990). Németh tényszerűen foglalja össze a megegyezés menetét, az egyesítés belpolitikai illetve a külpolitikai tárgyalásokon felmerült problémáit. A kilencedik fejezet az újraegyesült Németország belpolitikai, gazdasági és nemzetközi politikai helyzetéről ad pár oldalas összefoglaló képet, hangsúlyozva az országnak az Európai Unióban és a NATO-ban betöltött jelentős szerepét. Ezzel zárul a Németország „hosszú XX. századát" elemző alkotás.

Németh István történettudományi összefoglaló munkát írt, melynek értéke, hogy nem korlátozódik csupán az eseménytörténet elbeszélésére, a politikatörténet gazdaság-, eszme- és társadalomtörténettel párosul, színes. komplex képet kapunk így Németországról. Színvonalasan megírt, könnyen olvasható, tárgyilagos összefoglaló munka Németh István könnyve. Diplomáciatörténet iránt érdeklődők számára is érdekes olvasmány, hiszen

Németország történelmének eme szakaszában a világpolitika egyik főszereplője, nemzetközi interakciók állandó alanya volt. Újdonság a magyar szakirodalomban, hogy Németh részletesen ír az Európára vonatkozó német elképzelésekről. A szerző által felhasznált irodalom túlnyomó részét német források teszik ki, köztük a legújabb kutatási eredményekre is támaszkodik a szerző.

Szerkezeti szempontból kritikusnak látszik az 1949 és 1990 közötti három fejezet, melyeket nem sikerült - nem is lehetett volna - mereven elhatárolni egymástól. Hiányosságként megemlíthetjük, hogy érdemes lett volna ábrákkal, táblázatokkal, grafikonokkal illusztrálni a világválság és a német gazdasági felemelkedés folyamatát, valamint a weimari köztársaság és az NSZK pártküzdelmeinek alakulását. Ezek a kisebb hiányosságok azonban nem vesznek el semmit a mű értékéből.

A függelékben szerepeltetett három térkép segítségével szemléletesen nyomon követhetjük Németország területének változásait a bismarcki birodalomtól a második világháború utáni megosztottságon keresztül a mai szövetségi állam felépítéséig. A szerző összefoglaló táblázatot közöl Németország kancellárairól (Bismarcktól Gerhardt Schröderig), szövetségi elnökeiről és az NDK vezető politikusairól; illetve megtaláljuk a függelékben a könyvben előforduló német és magyar rövidítések magyarázatait. A műben szerepeltetett fontosabb személyek életrajzi ismertetését és az időszak kronológiai kivonatát Kiss Henrietta készítette el. Mindezek hozzájárulnak ahhoz, hogy Németh István alkotása mind kézikönyvként, mind tankönyvként kiválóan használható legyen.

Németh István: Németország története. Egységtől az egységig (1871-1990). 4., javított kiadás. Budapest, 2002, Aula, 679. p.