Az Ausztria–Magyarország és a Szerbia közötti háború világháborúvá szélesedésekor, 1914. augusztus 2-án, Olaszország „dezertált” a hármasszövetségbõl, deklarálta a semlegességét, és háromnegyed éven át ki is maradt a háborúból. Ez alatt azonban titkos tárgyalásokat folytatott mindkét háborús hatalmi koalícióval a háborúba való belépése „áráról”. Az antant többet ígért, mint amit a központi hatalmaik ajánlhattak. 1915. április 26-án megkötötte a londoni szerzõdést az antant oldalán való hadbelépésérõl és annak feltételeirõl. A szerzõdés aláírása után az olasz diplomácia hozzálátott az Ausztria–Magyarországnak szóló hadüzenethez (1915. május 23.) vezetõ diplomácia lépések megtételéhez. Ezek sorában 1915. május 3-án formálisan felmondta az 1882-ben kötött hármasszövetségi szerzõdést. Ezt tudatta az olasz király a német császárral küldött táviratában. Azt is jelzi, hogy Németországgal nem kíván ellenséges viszonyba kerülni. A dokumentum zárójelben tartalmazza azokat a széljegyzeteket is, amelyeket II. Vilmos olvasás közben írt az olasz király táviratára. (H.J.)

Õfelsége Németország császárának

Éppen most kaptam meg a táviratodat. Mélyen fájlalom, hogy nem koronázta siker nemes erõfeszítéseidet, amelyekhez a mieink is csatlakoztak, annak érdekében, hogy elkerüljük Ausztria–Magyarország kezdeményezésének súlyos nemzetközi következményeit. Kormányom kezdettõl fogva tudtára adta [Vilmos széljegyzete: hazudik] kormányodnak és Ausztria–Magyarország kormányának, hogy – mivel jelenleg nem áll fenn a hármas szövetségi szerzõdésben meghatározott casus foederis – egész diplomáciai tevékenységét szövetségeseink jogos érdekei és a mi érdekeink támogatásának és a béke ügyéért folytatott munkálkodásnak szenteli.

Legszívélyesebb jókívánságaim õszinte kifejezését küldöm neked és Németországnak.

Testvéred és szövetségesed!

Viktor Emánuel

[Gazember! Arcátlanság!

 Vilmos.]

Forrás: Urbán Aladár [szerk.]: Nyugat-Európa és Amerika 1789–1918. Új- és legújabbkori egyetemes történeti szöveggyûjtemény. Tankönyvkiadó, Budapest, 1970. 1/2 köt. 804.