(PERISSICH, RICCARDO: L’Unione Europea, una storia non ufficiale)

publikációk a szerzőtől » publikációk a recenzenstől »

Gyakran halljuk, hogy az Európai Unió az átlagember számára távoli, átláthatatlan valami, amiről csak a politikusok és a szakértők tudják, hogy miként is működik, még az EU-kifejezéseket sem lehet érteni. Az újságírók is panaszkodnak, hogy milyen nehéz írni az EU-ról, az olvasók rendszerint el sem olvassák a cikkeiket. Az EU-ról szóló könyveknek sem sokkal jobb a sorsa, a legtöbbjüket az olvasó kézbe sem veszi, mert már a fedőlapjuk is unalmas. Igaz, Riccardo könyvének borítója is ilyen, az obligát kék szín mellett legfeljebb az szól a tervező mentségére, hogy az elmaradhatatlan aranycsillagokból kérdőjelet formált. A cím azonban – szabadon fordítva – Egy nem hivatalos EU-történet reménykeltő.

Amint belekóstolunk a könyve, rögtön magával ragad bennünket az elbeszélésmód rendkívüli élénksége, a szöveg olvasmányossága. Pedig a szerző szemlátomást nem törekszik mindenáron népszerűségre, biztos ízléssel kerüli például az ismeretterjesztő könyvekre oly gyakran jellemző „jópofizást”. A mű lényegében nem is népszerűsítő munka: egy szakmailag kiválóan képzett, nagyon tapasztalt, okos ember mondja el az európai integráció történetét a kezdetektől (a második világháború utántól) napjainkig; iróniával, humorral, gondolatébresztő reflexiókkal.

Riccardo Peressich (Milánó, 1942) egy magáncégnél kezdte a pályafutását (1962), néhány év elteltével „átment az akadémiai világba”: az Európai Közösségekkel foglalkozó tudományos kutató a római Istituto Affari Internazionali-ban (1966), hamarosan az intézet igazgatóhelyettese. 1970-ben megint fordult a pályája: Brüsszelben az Európai Bizottság tisztviselője. Szabályosan kapaszkodott fölfelé az eurobürokrácia „szamárlétráján”, 1986-tól a gazdasági integráció akkori legfontosabb területének, a belső piac megteremtésével és az ipari ügyekkel foglalkozó főigazgatóságnak (DG) a helyettes igazgatója, 1990-ben előrelépett a főigazgatóság igazgatójává. A Brüsszelben töltött 25 év után hazatért Olaszországba, előbb a Pirelli, 2001-től a Telecom Italia egyik vezető menedzsere. Fő munkája mellett részt vesz több nagy cég és nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó tudományos intézet (a római ISPI, az Istituto Affari Internazionali és a londoni International Institute for Strategic Studies) irányításában is.

Peressich a szóban fogó könyvében a kronologikus és tematikus tárgyalási mód vegyítésével írja le az európai integráció történetét. A szó szoros értelmében vett kronologikus rendben elmondott történetet intézménytörténeti fejezetek szakítják meg. Az integráció első negyedszázadának története kétségtelen, hogy nagyszerű sikertörténet, amikor a luxemburgi kompromisszumig (1966) lényegében a funkcionalista föderalista eszmeiség és politika jegyében a hat alapító ország megteremtette a mai Európai Unió alapjait. Majd az 1980-as évek közepéig a kormányköziség hívei kerültek előtérbe, ez a szakasz Peressich interpretációjában a bővítések ellenére a megtorpanás időszaka. Majd ismét nekilendülés következett, Jacques Delors bizottsági elnökségének két ciklusában, amit megint lassulás követett. Így ér el a szerző a könyv utolsó részében a mai, általa egyátalán nem optimistán megítélt korszak tárgyalásához. Talán a periodizálásból is kitűnik, hogy Peressich az európai integráció föderalista funkcionalista eszmei irányzatának a híve. Altiero Spinelli közvetlen tanítványának tekinti magát, bár nem mindenben értett egyet mesterével; számos tekintetben inkább Jean Monnet felfogását és politikáját tekinti célravezetőbbnek. Interpretációjában a nyolcvanas évek második fele és a kilencvenes évek első fele egyebek mellett azért is lehetett újabb csúcspont az integráció történetében, mert akkor meghatározó szerepet játszott a szintén föderalista és funkcionalista felfogás, amelyet Delors testesített meg. Az EU intézményeit bemutató fejezetek közül a szerző alapállásának, közvetlen tapasztalatinak megfelelően az Európai Bizottság történetét tárgyalja legrészletesebben, mellette kiemelt súllyal szerepel még az Európai Parlament és az Európai Bíróság bemutatása is.

Perissich nem kincstári „euró-optimista”: az Alkotmányszerződés megszületésének hosszadalmassága, majd elbukása a ratifikáció folyamatában, ezután a lisszaboni szerződés ratifikációjának elakadása láttán végső soron eljut arra a következtetésre, hogy egyáltalán nem biztos, hogy több évtizedes küzdelem és az oly sok eredmény után Európa egyesítésének, az európai integrációnak a sorsa immár biztos, hogy elrendeződött, sőt, könyvének az az egyik fő mondandója, hogy az európai egyesülés csak a politikai unió megteremtésével válik visszafordíthatatlanná. És még azt is hozzáteszi, hogy a politika unió nem érhető el csupán a gazdasági integráció útján való újabb és újabb lépésekkel. Éppen az utóbbi évek története – amikor, mint írja, „a közös vízió hiánya nagyon is nyilvánvaló” – mutatja, nemcsak az együttműködés kormányközi irányzatának, de még a föderalizmus nélküli funkcionalizmusnak is a korlátait és elégtelenségét. Ma – Perissich szerint – a politikai unió megteremtéséhez „radikális fordulatra” lenne szükség, mert ha nem lesz ilyen, akkor a szó szoros értelmében vett, az unió szintjéig eljutó integráció, a valódi Európai Unió megteremtése – mint írja – lehet, hogy csak „álom marad”. A szerző szerint az EU története hasonlítható az olasz reneszánsz korszakához, amely csodálatos eredményeket produkált, de nem tudott kiteljesedni, így befejezetlen maradt. A reneszánsz Firenze, Milánó, Róma, Velence és a többi virágzó városállam nem egyesült nemzetállammá, úgy, ahogy Macchiavelli megálmodta és javasolta, így ezután Itáliában a hanyatlás időszaka következett. Peressichfigyelmeztet, hogy ez lehet az európai integráció sorsa is.

Miközben a szerző végigköveti az európai integráció történetét, a nagy eszmék, tettek és eredményeknek sorozatát, folytonosan arra figyelmeztet, hogy még mennyi a teendő. Természetesen kissé elfogult az Európai Bizottság iránt, de szakadatlanul bírálja is azt. Nem kegyelmez a bizottság bürokratizmusának, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy brüsszeli bürokraták mikrokozmosza milyen nagymértékben hozzájárult az európai „corpus” kialakulásához, hogy milyen sokat tett a bizottság, mint „kvázi kormány”– igen sokszor a nemzeti kormányokkal és apparátusaikkal szemben – az integrációért.

A nemzeti önzés, a szűklátókörűség, a kisstílűség példájaként igen gyakran emelgeti Olaszországot, a könyv legpesszimistább oldalai éppen az utóbbi évtized Itáliájának, európai szerepének hanyatlásáról szólnak. (Giorgio Napolitano az Olasz Köztársaság elnöke, aki elvállalta, hogy előszót ír Peressich könyvéhez, egyáltalán nem protokolláris soraiban mellesleg szóvá is teszi, hogy a szerző túlságosan kritikus honfitársai és hazája irányában.)

Perissich, Riccardo: L’Unione Europea, una storia non ufficiale. Milano, 2008. Longanesi Editore. 327 p. ISBN: 8830425303, ISBN-13: 9788830425309