Hugo Grotius
Biztonságpolitika
Civilizációk
Diplomáciatörténet
Egyetemes történet
Európa
Geopolitika
Magyar külpolitika
Nemzetközi jog
Nemzetközi
  politikaelmélet
Nemzetközi politika
Világgazdaság

Könyvtár
E-könyvtár

Tanulmányok
Közlemények
Dosszié
Vita
Kommentárok
Beszámolók
Krónika
Könyvekről
Lexikon
Dokumentum-tár
Térképek
Mondások

Szerzőink
Legfrissebb

e-mail:
jelszó:

HUGO GROTIUS (Huig de Groot), a modern természetjogi felfogás és a modern politikai irodalom egyik megteremtője, aki a természet-jogon alapuló nemzetközi jog alapjait fektette le. »»

Keresés:
HONLAP SZERKESZTŐSÉG IMPRESSZUM BEKÖSZÖNTŐ LEVÉL NEKÜNK
 TANULMÁNY

PÉCZELI ANNA

Afganisztán az amerikai stratégiai koncepciók és tervek tükrében

Ebben a rövid elemzésben alapvetően az Afganisztánra és a terror elleni háborúra vonatkozó hivatalos amerikai védelmi stratégiákat és legfontosabb elnöki beszédeket gyűjtöttem össze, azzal az elsődleges céllal, hogy bemutassam azok evolúciós folyamatát és Afganisztán mint külpolitikai kihívás jelentőségének változását.

A Bush-adminisztráció tekintetében először is azt kell látni, hogy nem született külön stratégiai dokumentum sem az afganisztáni, sem pedig az iraki háborúra. Mindez azzal magyarázható, hogy a republikánus vezetés igyekezett ugyanabba a keretbe – nevezetesen a globális terror elleni háborúba – beilleszteni mindkét akciót. Éppen ezért a stratégiai koncepciók tekintetében a korszak két nemzetbiztonsági stratégiáját és két terror ellenes stratégiáját érdemes megnézni.

A 2002. szeptember 17-i dátummal keltezett nemzetbiztonsági stratégia lényegében arra volt hivatva, hogy lefektesse a terror elleni háború alapjait. Érdemes megemlíteni azonban, hogy a nemzetbiztonsági stratégiák jellegükből adódóan általánosan fogalmaznak, és inkább csak irányelveket szabnak meg. Jelen esetben három fő célt nevez meg a dokumentum: politikai és gazdasági szabadság, békés kapcsolat más nemzetekkel és az emberi méltóság tiszteletben tartása. Ami azonban mégis jelentőssé teszi ezt a stratégiát, az az, hogy itt jelentek meg először azok az elemek, melyek később teljesen összefonódtak a Bush-adminisztráció külpolitikájával, rendkívül éles kritikákat kiváltva. Ezek között szerepelt az unilateralizmus, az erőszak-alkalmazás vagy a megelőző csapásmérés doktrínája.

Az 2003 februárjában megjelent terror elleni stratégia ennél már egy fokkal konkrétabban fogalmaz, az imént említett stratégiai elemek ugyanakkor egytől egyig visszaköszönnek benne. A dokumentum legfőbb célként a következőket nevezi meg: meggátolni a terroristákat abban, hogy az Egyesült Államok, annak polgárai, érdekei, barátai és szövetségesei ellen támadásokat intézzenek; továbbá egy olyan nemzetközi környezetet teremteni, ami nem tűri meg a terroristákat és az őket támogató országokat. Mindezek megvalósítására pedig az úgynevezett 4D stratégiát dolgozták ki: legyőzni (defeat) a terroristákat; megtagadni (deny) a támogatást és a menedéket a terroristáktól; csökkenteni (diminish) azokat a körülményeket és lehetőségeket, melyekből a terroristák profitálhatnak, és végül megvédeni (defend) az amerikai polgárokat és érdekeket belföldön illetve külföldön egyaránt. A stratégia egészére elmondható, hogy mind eszköztárát, mind megfogalmazását tekintve alapvetően az erőszak-alkalmazás és katonai lépések szerepelnek benne túlsúlyban.

Ezzel szemben a 2006-ban megszületett új nemzetbiztonsági és terror elleni stratégiák retorikailag már éles váltást jelentenek. 2006-ra ugyanis bebizonyosodott, hogy a korábbi eszközökkel nem sikerül tartós eredményeket elérni, hiszen mind Afganisztánban, mind pedig Irakban tartottak még a háborúk, ráadásul mindkét színtéren nagyjából a 2006-os év jelentette azt a fordulatot, amikor a harcok újra felerősödtek, az ellenfelek újraszerveződtek, ennek köszönhetően pedig a halálos áldozatok száma is rendkívül megugrott. A realitásokhoz igazodva tehát új stratégiára volt szükség. Ennek szellemében a stratégiai tervezők a rövid távú célok mellé már hosszú távú feladatokat is megfogalmaztak, és igyekeztek ezekhez igazítani az eszközöket. 2006-ban a legfőbb rövid távú célok alapvetően maradtak: a terrorista támadások megelőzése; a tömegpusztító fegyverek terroristákhoz való jutásának megakadályozása; a „lator államok” meggátolása abban, hogy segítséget és menedéket nyújtsanak a terroristáknak; végül pedig megakadályozni azt, hogy terroristák irányításuk alá vonjanak egy-egy területet azzal a céllal, hogy kiképzőbázisnak és a támadások kiindulópontjának használják azt. Ami azonban nagy újítás volt a korábbi stratégiákhoz képest, az a működőképes demokráciák építésének megjelenése mint legfőbb (és egyetlen) hosszú távú stratégiai cél. Mindezt pedig egy stabil intézményrendszer alá kívánták vonni, melyben garantált a jog uralma és az alapvető emberi jogok. Az új elem megjelenésének hátterében látni kell egyfajta demokratikus küldetéstudatot, amely alapvetően jellemző volt a Bush-adminisztráció világszemléletére. Emellett ugyanakkor fontos volt annak a realitásnak a felismerése is, hogy a harcok után nem lehet magukra hagyni a legyőzött államokat, hiszen a mögöttük keletkező hatalmi vákuumban minden bizonnyal újraszerveződnének a radikális és terrorista csoportok.

Összességében tehát a rövid távú eszközök és célok nagyrészt maradtak 2006-ban is, de mindkét kör új, hosszú távú elemekkel bővült, amelynek köszönhetően a 2002-es és 2003-as dokumentumok kapcsán inkább a „fegyverek harcáról” (battle of arms), míg 2006 már inkább az „eszmék harcáról” (battle of ideas) beszélhetünk.

Ahogy arra már az elemzés legelején is utaltam a Bush-adminisztráció által megfogalmazott hivatalos stratégiák között nem igazán találunk kimondottan Afganisztánnal foglalkozó dokumentumot. És habár Afganisztán illetve Irak neve számos alkalommal szerepel a dokumentumok szövegében, általában nehéz megkülönböztetni, hogy az egyes bekezdések éppen melyik hadszíntérre vonatkoznak. Mindez pedig – ahogy már említettem – alapvetően annak köszönhető, hogy igyekeztek mindent azonos keretbe foglalni, és a globális terror elleni háború stratégiáján belül általános érvényű célokat és eszközöket megfogalmazni. Ráadásul a Bush-kormányzat és Afganisztán kapcsán az is feltétlen szót érdemel, hogy ez a háború alapvetően jóval kisebb prioritással bírt, és lényegesen háttérbe szorult Irakkal szemben. Mindez számos okkal magyarázható, amik közül csak párat kiemelve megemlítendők az iraki kőolajtartalékok, amelyek rendkívül fontos szerepet játszottak a neokonok hosszú távú energiaipari terveiben; továbbá kiemelendő az is, hogy a republikánus washingtoni vezetés központi elhelyezkedése miatt Irakot kulcsfontosságúnak ítélte a régió egészének stabilitása szempontjából. Erre utal az a híres neokon frázis is miszerint „Jeruzsálembe az út Bagdadon át vezet”, azaz a palesztin-kérdés alapvetően akkor fog megoldódni, ha egy stabil, Amerika-barát Irak van a térségben. Emellett pedig szintén a központi helyzetéből fakadóan úgy gondoltál, hogy a „demokrácia-dominó” Irakból kiindulva esetleg a régió többi államát is nagyobb sikerrel alakítaná át politikailag. Mindezekkel szemben Afganisztán számukra elsősorban „csak” a biztonsági kockázatok kapcsán kerülhetett a napirend élére.

Mielőtt azonban konkrétan áttérnék az Obama-kormányzat stratégiájára, tennék még egy rövid kitérőt, ami már bizonyos tekintetben előkészíti azt a fordulatot, melyet a demokrata kormány hozott. Még ha kicsit későn is, de 2007 decemberében a republikánus kormány arra jutott, hogy Afganisztánban fontos változtatásokra van szükség. Ennek jegyében több területen munkába lendültek a stratégiai tervezők. A változás első igazi kézzel fogható jele azonban csak a következő év nyarán mutatkozott. 2008 júniusában ugyanis David D. McKiernan tábornokot nevezték ki az Afganisztánban harcoló NATO csapatok (ISAF) élére. A tábornok kérésére pedig jelentős csapatnövelések indultak meg az afganisztáni hadszíntérre. A Bush elnök által már korábban jóváhagyott 8000 fős csapatnövelés mellé a tábornok újabb 15.000 főt kért a Pentagontól. Ezzel párhuzamosan pedig olyan célkitűzések kerültek bele a Robert Gates védelmi miniszter által is „nem létező”-nek titulált afganisztáni stratégiába, mint: az afgán hadsereg számának megduplázása, az amerikai katonai jelenlét és irányítás teljes átstrukturálása és a hírszerzők – különösen az elemzők – számának növelése, azzal a céllal, hogy hatékonyabban tudjanak fellépni a felkelőkkel és terroristákkal szemben. Mindemellett pedig talán először kapott komoly figyelmet az a felvetés is, hogy közös Afganisztán–Pakisztán-stratégiára lenne szükség, hiszen a két ország határának biztosítása nélkül a jelek szerint az afganisztáni háború megnyerhetetlennek látszott.  

Az újonnan kinevezett demokrata kormánnyal kapcsolatban mindenekelőtt azt kell látni, hogy Afganisztán kérdésének jóval nagyobb figyelmet szentelt, mint elődje, és ez a stratégiai tervezésben is meglátszódott. Az új adminisztráció ugyanis a Richard N. Haass-tól származó terminológiával élve, szükséges háborúként (war of necessity) azonosította az afganisztáni küldetést, míg választott háborúvá (war of choice) minősítette vissza az iraki eseményeket. A koncepció lényege az, hogy a szükséges háború olyan hadviselést takar, amelynek során alapvető nemzetbiztonsági érdekek forognak kockán, és egy jól kidolgozott stratégiai koncepció fogja össze az eseményeket. Haass erre az 1990. évi Öböl-háborút hozta példának, és az Obama-adminisztráció értelmezése szerint Afganisztán is ebbe a kategóriába tartozott. Ezzel szemben a választott háborúk – úgymint a 2003-as iraki – homályos ideológiai célokért folynak, nincsenek rendesen előkészítve és kidolgozva, hiányzik az exit-stratégia és erősen megkérdőjelezhető, hogy valós nemzetbiztonsági érdekek forognak-e kockán.

Ennek szellemében tehát az új elnök fő célja az volt, hogy az iraki háborút mihamarabb befejezze, és a számára nagyobb jelentőséggel bíró afganisztáni háborút megnyerje. Éppen ezért nem kellett sokat várni az első igazi Afganisztán-stratégia bejelentésére sem, amelyre végül 2009. március 27-én került sor. Az elnöki beszédben több olyan elem is visszaköszönt, melyeket még McKiernan tábornok javasolt. Érdemes itt kiemelni – többek között – az afgán erők kiképzésének fontosságát, melyre Barack Obama azonnali jelleggel plusz 4000 főt küldött; míg a harcoló alakulatok számát 17.000 fővel emelték meg. Ami pedig talán a legfontosabb visszaköszönő elem volt a 2008-as felvetésekből, az Pakisztán közvetlen bevonása a háború lezárásába. Ennek jegyében magát a stratégiát is AFPAK (Afganisztán–Pakisztán) névre keresztelték, továbbá létrehozták az afganisztáni–pakisztáni különmegbízott posztját is, amelyet a rutinos Richard Holbrooke kapott meg. Pakisztánnak pedig a hatékonyabb együttműködés érdekében öt éven át évi 1,5 milliárd dollár segélyt szántak – iskolák, utak és kórházak újjáépítésére, és nem utolsó sorban az al-Kaida kiűzésére. Ami a személycseréket illeti, a CENTCOM élére kinevezték David Petraeus tábornokot, akinek nem kis szerepe volt abban, hogy 2009 májusában McKiernan tábornoktól végül Stanley McChrystal vette át az afganisztáni ISAF-csapatok irányítását.  

Többek között McChrystalnak köszönhető az is, hogy még 2009-ben a márciusi stratégia némiképp újragondolásra került. A tábornok ugyanis 2009 nyarán elkészített egy jelentést (McChrystal plan), amely megvalósíthatónak ítélte Amerika afganisztáni céljait, amennyiben egy éven belül komolyan megnövelik a harcoló alakulatok számát, és nagyobb prioritást biztosítanak olyan kérdéseknek, mint az afgán lakosság védelme.

Ezt az újragondolt stratégiai koncepciót Obama elnök a West Pointi Akadémián jelentette be, 2009. december 1-jén. A beszéd legfontosabb elem az volt, hogy 2010 folyamán újabb 30.000 fővel fogják megnövelni az akkor nagyjából 100.000 főt kitevő harcoló alakulatok számát (habár az igazsághoz hozzátartozik, hogy maga McChrystal legalább 44.000 főt szeretett volna kapni). A McChrystal-féle új stratégiai elgondolás lényege az volt, hogy 12-18 hónapon belül a tálibokat visszaszorítsák a kulcsfontosságú területekről és visszaszerezzék a kezdeményezés lehetőségét, továbbá javítsák a civil lakosság biztonságát. Az érintett területek alapvetően 3 régiót takartak: 1. Helmand tartomány, 2. Kandahar város és környéke, 3. Paktika, Paktia és Khost tartományok. A tervek szerint ugyanis amennyiben mindez realizálódna, belátható időn belül sikerülne átadni az afgán erőknek az ország védelmét és katonai irányítását. Ezzel pedig megvalósíthatóvá válna az elnök által bejelentett, 2011 nyarától esedékes fokozatos kivonulás megkezdése – amelynek tekintetében szintén megjegyzendő, hogy a tábornok egy ennél lényegesen későbbi időpontot szeretett volna. Ami azonban pozitívuma a beszédnek az az, hogy az elnök nem jelölte meg a teljes kivonulás konkrét dátumát, hanem azt a biztonsági helyzet függvényévé tette.

Az azóta eltelt időszakot tekintve, szót érdemel még, hogy 2010 júniusában Stanley McChrystalt is leváltották. Ennek köszönhetően a stratégia megvalósítása az ISAF új parancsnokára, Petraeus tábornokra hárult, aki már személyesen felügyelhette a 2010 szeptemberében Kandahar ellen indított offenzíva előrehaladtát. A tervek szerint szintén az ő feladata lesz, hogy idén decemberben egy újabb nagy áttekintést tartson az Obama-adminisztráció Afganisztán-stratégiájáról.

 

Elsődleges források: 

 

(A dokumentumok keletkezésük sorrendjében megtalálhatók a Grotius online-folyóirat –  www.grotius.hu – „Dokumentum-tár” rovatában.)

GROTIUS KÖNYVTÁR


Studies on Political Islam and Islamic Political Thought

Európa és a világ

Az európai történelem eszméje

Az iszlám Európában

Európa és Ázsia. Modernizáció és globalizáció

Iszlám és modernizáció a Közel-Keleten

Nemzetközi
kapcsolatok
története
1941-1991

Új világrend? Nemzetközi kapcsolatok a hidegháború utáni világban

© 2017 Grotius