pályakép » publikációk a szerzőtől »

De Gasperi fasizmushoz való viszonyát a két évtizeden át megélt valóság tapasztalatai alapvetően befolyásolták, ellenben a baloldali radikalizmus kapcsán kialakított álláspontját elsősorban gyakorlati politikai megfontolások vezették, pontosan azok erőfeszítések, amik arra irányultak, hogy elkerülhető legyen Olaszországban a szovjet típusú társadalmi berendezkedés. De Gasperi pályájának jórészét végigkísérte annak a viszonynak folyamatos vizsgálata, kezelése, ami a kereszténydemokrácia és a baloldali radikalizmus között évtizedeken keresztül változó intenzitással volt jelen. A kérdés szinte állandó tisztázására azért is szükség volt, mivel az olasz háborús erőfeszítések nyilvánvaló csődje, a Mussolini-rezsim bukása kézközelbe hozta annak a lehetőségét, hogy az olasz balodali radikalizmus Nenni szocialistái és Togliatti kommunistái révén kormányzati szerephez jut, annak minden következményével együtt - különös tekintettel arra, hogy akár az egyik, akár a másik tábort kizáró egyszínű kormány megalakítása az akkori politikai közélet szereplőinek meggyőződése szerint elkerülhetetlenül vezetett volna a polgárháborúhoz. (Az SZKP után az OKP volt ekkor a legnagyobb taglétszámmal rendelkező kommunista párt Európában.)

De Gasperinek a kommunista-szocialista baloldalhoz való viszonyát hosszú éveken át terhelte, ahogy ő nevezte «titkos története», vagyis annak az ellentmondásnak a feloldása, ami a gyakorló, egész nemzetéért felelősséggel tartozó politikus tevékenysége és az egyházának engedelmes, hűséges katolikusnak a lelkiismerete között feszült. Munkája, államférfiúi teljesítménye azt mutatta, hogy a politikai célszerűség akarva-akaratlan mindig megerősödve került ki ebből a belső vívódásokkal terhelt konfliktusból. Már az olasz parlamentben töltött alig egy év után igen határozottan kijelentette, hogy eltekintve a nagy és alapvető elvektől, melyekre valamennyi párt felépíti programját, a politikában minden relatív, és abszurd dolog lenne előítéletektől befolyásolva elzárkózni valamely párttal való együttműködés elől, miközben ez az együttműködés valamilyen formában az ország legfőbb érdekeit tudná szolgálni, márpedig pontosan ez a szolgálat a politika legfontosabb célkitűzése. Következésképpen, mindenkinek készen kell állnia az együttműködésre az alkotmány tiszteletben tartása mellett. (De Gasperi e téren vallott gondolataira nyilvánvalóan termékenyítőleg hatott az általa is jól ismert, a kommunizmust és a fasizmust egyaránt elutasító, nagy hatású neotomista francia filozófus, Jacques Maritain, akinek azonban meggyőződése volt, hogy a «jó szándékú emberek» félretehetik ideológiai különbözőségüket, megállapodhatnak az együttműködésben, miközben paradox módon elvetik a másik fél együttműködést motiváló indokait.)

A baloldali radikalizmushoz fűződő kapcsolat meghatározása nem volt egyszerű a politikus De Gasperi számára, hiszen az egyház álláspontja a kérdésben egyértelműen elutasító volt. XIII. Leó a kommunizmust a társadalom velejét támadó «halálos pestisnek», IX. Pius pedig az emberi társadalom teljes pusztulását hozó «végzetes doktrínának» nevezte, majd pedig a Divini Redemptoris kezdetű enciklika «a bolsevik ateista kommunizmus» teljes elutasítását sürgette, rámutatva arra egyebek mellett, hogy még a béke védelméért történő felhívásuk is csapda, mert ha valaki mégis az együttműködést választja, akkor «saját tévedésének első áldozata lesz.» (Arról nem is beszélve, hogy 1949 júliusában az egyház nemcsak a kommunistákat közösítette ki, de azokat is, akik esetleg együttműködnek velük.) De Gasperi azonban úgy érzékelte, hogy a II. Internacionálé szétesésével, a Komintern megjelenésével, a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméjének, az ember ember által való kizsákmányolásától mentes társadalom utópiájának nemcsak a felrajzolásával, hanem Szovjet-Oroszországban létrehozott konkrét kísérletével a kommunista mozgalom olyan tényezővé, társadalmi gyakorlattá vált, amelyet figyelmen kívül hagyni nem lehetett.

A majd húsz évig tartó, a Mussolini-éveken átívelő, a Vatikán könyvtárában töltött két évtized magányában De Gasperi nem szűnő érdeklődést tanúsított a kommunista pártok, a Komintern működése iránt, s véleményének, elemzéseinek a kéthetente megjelenő L'Illustrazione vaticana hasábjain teret is adott. Ezeknek az írásoknak a bizonysága szerint a harmincas évek kommunista mozgalmára kritikusan, de semmiképpen sem dogmatikusan tekintett. A Komintern 1935-ös kongresszusát elemezve ma is érvényes megállapításokat tett. Arról írt, hogy a kommunizmus taktikát változtatott, addigi fő támadási iránya a szociáldemokrácia és a polgári demokrácia volt, s ha ez nincs - fűzte hozzá De Gasperi - Hitler nem juthatott volna hatalomra. Később leszögezte, hogy Németországban a kommunista taktika ásta meg a mérsékelt politikai erők, a kormány sírját, mivel intranzigens politizálásukkal utat nyitottak a «náci forradalomnak», minek eredményeképpen a kommunisták egy sírba kerültek a demokráciával. A taktika változása azonban nem jelenti a szellemiség változását, ami továbbra is «a materializmus és kollektivizmus», és semmi nem menti a radikálisok és szocialisták népfrontos szövetségét a kommunistákkal, amire egyébként a francia egyház részéről az ellenállás a reakció. A Komintern moszkvai kongresszusának irányváltása arra mutat, hogy «Sztálin realizmusa győzött», s egy bolsevik párt részéről hihetetlen megállapítások hangzottak el - fejtegette. Az absztrakt propaganda helyett a tömegek számára is érthető reális célkitűzéseket és doktrínát kell megfogalmazni, s a fasizmussal szemben a polgári demokrácia maradékát kell védeni, biztosítva a mérsékelt pártok támogatását, «az antifasiszta akcióegységet» a nemzeti érzés tiszteletben tartásával együtt - emelte ki a Komintern kongresszusának megállapításaiból. A Komintern vonalának változását De Gasperi azzal indokolta, hogy a «mindent vagy semmit» taktikája katasztrófához vezetett. «A kommunista politika változásait» figyelve azon elmélkedett, hogy ezek a módosulások a «megokosodás vagy az opportunizmus» jelei-e ? Úgy látta, hogy a népfrontos francia kommunisták megnyilatkozásai a születések csökkenésének fékezéséről, a gyermekvédelemről, a szociálpolitikáról, a kollektív szerződésekről, a fizetett szabadságról, a 40 órás munkahétről bizonyos közeledést mutatnak a keresztényszocializmus szociális doktrínája felé. Sőt, «tény, hogy a kommunista pártok taktikai megfontolások miatt a nemzetvédelem vagy a társadalom megőrzésének az érdekében lépésről lépésre revideálják propagandájukat, illetve doktrinális előítéleteiket. Legalábbis ezt jósoljuk". Később azt írta, hogy a francia kommunisták minimálprogramja «kevésbé ijesztő a kispolgári és kismegtakarító» tömegek számára s a kérdés csupán az, hogy a katolikus és konzervatív politikai erők mennyiben lesznek képesek a kommunista ígéretek betartását elérni.

A kommunista mozgalom taktikája változásainak okait tovább elemezve egy másik írásában leszögezte, hogy a mérsékelt vonal nem egyszerű választási manőver, hanem hosszabb távú, mélyebben szántó taktika. A francia kommunisták szerint nem cél a középpártok felszámolása, mert ahol erre sor került, ott a fasizmus jutott hatalomra, s a társadalmi viszonyokat nem akarják megváltoztatni nyilatkozataik szerint, hanem az adott társadalmi keretek között kívánják a dolgozók életkörülményeit megjavítani.

De Gasperi úgy látta, hogy a kommunista pártok taktikaváltását egyrészt a Szovjetunió léte indokolja, másrészt az a meggyőződésük, hogy lehetséges a szovjet társadalmi gyakorlat kiterjesztése más országokra is.

Egyebekben pedig Moszkva arra utasította a Komintern pártjait, hogy munkálkodjanak a Szovjetunió iránt rokonszenv megteremtéséért, a polgárság megnyugtatásáért azért, hogy megszerezzék a Szovjetunió számára a demokratikus nemzetek támogatását és szövetségét egy német támadás esetére, ugyanis Sztálin szilárd meggyőződése, hogy Németország és Japán együttesen támadhat a «proletárállamra». Tovább indok, hogy a kommunista pártok rájöttek a Reichstag-pert követően, hogy szélsőséges politikájukkal mindent elveszíthetnek az európai országokban s ezt magakadályozandó minden szövetséget favorizálnak a «fasiszta veszély» ellen.

Amíg ez a veszély fennáll - fejezte be eszmefuttatását De Gasperi - az új kommunista taktika nem változik.
Bár két évvel később (1938-ban) a L'Osservatore Romano kizárta minden együttműködés lehetőségét a kommunista, vagy kommunista befolyás alatt álló szervezetekkel, De Gasperi továbbra is rendkívül következetesen vallotta, hogy «talán bizonyos szociálpolitikai kérdések megoldásában szükség szerint, ad hoc együttműködés mégis elképzelhető.» Amikor a politikai célszerűség úgy kívánta, az együttműködés szükségességéről vallott meggyőződését igen határozottan képviselte a egyház felé is. A hagyatékából előkerült, a Szentszék számára készített, dátum nélküli (feltehetően 1944-ből származó) feljegyzésében leszögezte, hogy az olaszországi politikai helyzet fejlődése szükségessé teszi az együttműködést a kommunistákkal, lévén, hogy az ország előtt álló feladatok megoldása tekintetében az egyik legrealistább álláspontot képviselik. «El kell ismerni, hogy a kommunista vezetők ezidáig realista magatartást tanusítottak, nem bújtogatják a tömegeket.» ezen túlmenően pedig a «szocialisták és kommunisták támogatásával meg tudjuk fékezni a Partito d'Azione forradalmi szándékait.»

A radikális baloldal egyházhoz fűződő kapcsolatokról vallott elképzelését illetően azt írta, hogy a « kommunisták a velük folytatott privát véleménycserék alkalmával több alkalommal megnyugtató biztosítékokat adtak a vallásszabadságot illetően, megerősítve, hogy a katolikus egyház eltér az orosz ortodoxiától lévén, hogy ez utóbbi olyan mértékben kötődött a cári rezsimhez, hogy lehetetlen volt csapást nem mérni rá. Kijelentették, nem gondolják, hogy Itáliában kommunista rendszer hozható létre, de ha létre is hoznák, tiszteletben tartanák az olasz nép érzéseit (...) Hozzáfűzték, hogy az állam és az egyház szétválasztásának elvét vallják, de ezt a kérdést ezekben a nehéz években, az újjáépítés éveiben nem kívánják felvetni.» Feljegyzését azzal a gondolattal zárta, hogy jobb a baloldali radikálisokat «bent tudni», mert így jobban ellenőrizhetők. Ez utóbbi azért is igen fontos volt De Gasperi felfogása szerint, mert pontosan látta, hogy a hatalmas szervezeti erőt felmutató kommunista párt befolyása alatt tartotta az északi, mintegy 10-12 hadosztályra rúgó partizán erőket, aminek a révén (mint attól a szövetségesek is tartottak) akár hatalomátvételt is végrehajthattak volna Milánóban, Torinóban. «Beszivárgásra alapuló, következetes és gyümölcsöző taktikájuk eddig sikerrel járt» - írta a hajdani néppártot megalapító don Sturzónak 1944 végén - «Az a benyomásom, hogy de facto diktatúrát akarnak megvalósítani demokratikus eszközökkel (...) Az ország nagy része antikommunista, de nem az antikommunizmus alapján kell összegyűjteni az erőinket, mivel így azt a kockázatot kellene vállalnunk, hogy összekeveredjünk a reakciós áramlatokkal.»

A baloldali radikális erőkkel való együttműködés kezelése 1947-ig tartó folyamatában - melyben folyamatosan együtt élt a politikai kényszer és a baloldali radikális ideológiák teljes elutasítása - De Gasperinek minden politikai tapasztalatára, küzdőképességére szüksége volt. Annál is inkább, mert (mint erre a kiváló történész Giuseppe Mammarella is rámutatott) az olasz kommunisták is mélyreható változásokon mentek keresztül, nem voltak azonosak az 1920-as évek szektás, intranzigens mozgalmával. Az 1930-as évek közepén meghirdetett népfrontos politika - amely általában 1947-1948-ig működött a Szovjetunió nagyhatalmi szándékainak megfelelően a megszállt, illetőleg a nagyon erős kommunista pártok országaiban - következtében nyitottabbá váltak a polgári demokratikus erőkkel való együttműködés lehetőségei iránt. Azonban a fasizmus elleni fellépés számukra csak egyike volt egy más szinten zajló konfliktusnak, annak, amit «a Szovjetunió folytatott az imperialista kapitalizmus ellen», és amit a nemzetközi kommunista mozgalom támogatni volt köteles. Ennek a Komintern, és nem a hazai vezetők által meghatározott általános stratégiának a szellemben harcoltak a diadalmenetben masírozó fasizmus ellen, bár az áldozatok ellenére az eredmény szerény volt. A fasizmus megroppanását, vereségét követően is hasonló volt a helyzet. Az OKP helyesen mérte fel a háború utáni Olaszország problémáit, s ezek megoldás érdekében ideig-óráig hajlandó is volt együttműködni a többi antifasiszta demokratikus erővel, akár kormányzati szinten is.

A nemzeti stratégián azonban felülkerekedett az internacionalizmus és annak a tételnek az elfogadása, hogy a kapitalizmus ellen folytatott harc vezető ereje továbbra is a Szovjetunió, így annak érdekei elsőbbséget élveztek az OKP nemzeti érdekeivel szemben. Ebből a kötöttségből az OKP hosszú ideig nem volt képes szabadulni, s így nem tudta kezelni a nemzeti és nemzetközi kötelezettségek dialektikáját.

A másik baloldali radikális mozgalom - az ekkor még egységes szocialistáké - nem került szembe ezzel a dilemmával, esetükben a fasizmus elleni harc nemzeti jelenség volt, s abba a forradalmi mozgalmak maximalizmusát és intranzigens magatartását hozták.

A Komintern vezetéséből hazatért Togliatti irányításával folytatott politika nagy stratégiai vonalait tekintve kezdetben koherens volt. Ez a politika a népfrontos együttműködés gondolatának, illetve a hadviselő szövetségesek közös céljainak megfelelően egyelőre kizárta a hatalom erőszakos megszerzésének a lehetőségét, sőt arra törekedett, hogy fékezze a munkásosztály dinamizmusát, s kifogja a szelet a forradalmi hevület vitorlájából. Ez a politikai vonal nem távolodott el a hagyományos demokratikus értékek tiszteletben tartásától, módszerei is demokratikus módszerek voltak, ugyanakkor a biztonság kedvéért a párt vezetői hagytak egy kis teret a vesztes háborút követő időszak nehézségei miatt radikalizálódott tömegeknek.
A kommunista taktika okai sokoldalúak voltak. Egyrészt lehetségesnek látszott a «békés forradalom», a hatalom alkotmányos keretek között történő megragadása, másrészt teljesen nyilvánvaló volt, hogy a hatalomátvétel radikális formáját kizárta a szövetséges megszálló erők jelenléte (később Togliatti azt mondta, hogy «fejjel mentek volna a falnak, ha megpróbálják»), a szövetséges csapatok azonnal beavatkoztak, és az OKP-t betiltották volna. E tekintetben a szocialisták azonos nézeteket vallottak a kommunista pártvezetéssel.
A mérsékelt politizálást az is indokolta, hogy a Szovjetunió háborús győzelme eredményeinek a konszolidálására törekedett Európában, mely eredmények messze meghaladták a háború előtti várakozásokat.

Ezeknek az eredményeknek a megszilárdítása azonban időt és óvatosságot igényelt - legalábbis Churchill híres fultoni beszédéig és a Truman-doktrína meghirdetéséig -, másképpen alapjaiban rendültek volna meg a jaltai alku hozadékai. A kommunista pártok tehát a demokratikus és Közép-Kelet-Európában a «népi demokratikus», koalíciós politizálás szabályai tiszteletben tartásával biztosított belpolitikai status quóval hozzájárultak a «Szovjetunió és a világszocializmus győzelméhez».

Az alapvető, stratégiai célkitűzés azonban a hatalom teljes vagy részleges megszerzése volt - s ehhez hol több, hol kevesebb intenzitással vették igénybe az utcai politizálás eszközeit az olasz kommunisták is. Általános tapasztalat volt, hogy a kormányzati együttműködés során a baloldali radikális erők a centrum erők kezdeményezéseinek a korlátozására és az állam és a gazdaság strukturájának a módosítására törekedtek azzal a céllal, hogy a hatalom alkalmas pillanatban és alkalmas (parlamenti) úton történő megragadása esetére készen álljanak az alkotmányos keretek. E fokozatosság elvére építő taktikáról volt szó, amelyhez Olaszország esetében a szocialista párt - részben a munkásosztály egységéről vallott felfogásának megfelelően - csatlakozott megfogalmazva, hogy először az ország politikai és társadalmi gondjaira kell megoldást találni, vagyis megszüntetni a monarchiát, alkotmányozó nemzetgyűlés (mely alkotmányozó nemzetgyűlést «a forradalom platformjává» akarták alakítani) révén köztársaságot életre hívni majd ezt követően módosítani az ország társadalmi, gazdasági struktúráit. A párt jelszavai is világosan mutatták a politikai szándékot : «Alkotmányozó nemzetgyűlés vagy káosz!», «A köztársaság vagy szocialista lesz vagy nem lesz egyáltalán!»
Az idő azonban nem a baloldali radikalizmusnak dolgozott. Az alkotmány baloldali értékeket hordozott, a köztársaság jellegét tekintve polgári demokratikus maradt és társadalmi-gazdasági téren sem sikerült a baloldali radikális pártoknak döntő fordulatot elérni. Ennek alapvetően három oka volt: 1. a középosztályok a forradalomtól való félelmükben nem voltak hajlandók szövetségre lépni a baloldali radikális erőkkel azok politikai céljai elérésének az érdekében, 2. az ország újjáépítése a vártnál sokkal gyorsabb ütemben haladt, 3. De Gasperi kivételes taktikai és stratégia érzéke.

A baloldali radikalizmussal történő átmeneti együttműködést De Gasperi számára kétség kívül megkönnyítette, hogy Togliatti politikája szakított a baloldal hagyományos egyházellenességével. Az OKP vezetőjének felfogása elfogása szerint a munkásosztály egységét nem törheti szét és nem sodorhatja válságba néhány ideológiai vagy hitbéli megfontolás: a katolikus mozgalmakkal a népi, főleg paraszti tömegekben gyökerezésük okán múlhatatlanul fontos az együttműködés. Ennek megfelelően az OKP V. kongresszusa határozatot hozott arról, hogy a párttagságnak nem előfeltétele a marxista ideológiához való csatlakozás, csak a párt politikai vonalát, belső fegyelmét kell elfogadni. (Igaz, rendelkezett a marxista-leninista képzés szükségességéről is.) A kommunisták ilyen módon, ha átmenetileg is, váratlan szövetségesei lehettek De Gasperinek: készségük a kereszténydemokráciával való együttműködésre fontos volt számára egyebek mellett azért is, mert így meg tudta törni a többi demokratikus erő hagyományos antiklerikális előítéleteit.

Ezen túlmenően De Gasperi a konszenzusos demokrácia feltétlen híveként széleskörű, a szélsőjobb, a retrográd erők felé mindig zárt együttműködést tételezett fel a munkások, parasztok és középosztály között. Ennek következtében joggal számított arra, hogy a demokratikus katolikus erők és a munkásság pártjai közötti - ide értve a kommunista pártot is - együttműködés hasznos az olasz demokrácia újjászületésének a pillanatában, fel nem adva azonban a kereszténydemokrácia alapelvei iránti elkötelezettségét. Rögtön Róma felszabadulását, a német megszállás megszűntét követően 1944. július 23-án, Togliatti jelenlétében tartott beszédében tisztázta az együttműködés lehetőségeit és határait. „A kommunizmus elmúlt 25 évben megtett útja, a bekövetkezett változások igen nehézzé teszik a számunkra annak meghatározását, hogy mi valósult meg mára a kísérletből. Lett légyen az a magántulajdon, és mely pontig ért el a kollektivista kisajátítás: s azért, hogy nem időzzünk ezeknél a problémáknál mondjuk, hogy amennyiben a szó eredeti értelmében felfogott kommunizmus azt jelenti, hogy a földkerekség javaiból mindenkinek részesednie kell - ut communicentur mondaná a középkori teológus - vagy pedig azt az amerikai formulát, hogy a tulajdonhoz egyképpen jusson hozzá mindenki - akkor tehát ezt a kommunizmust mi is a magunkénak mondhatjuk. Ami pedig a gyakorlati megvalósítást illeti, reméljük, hogy Togliatti jelenléte Olaszországban mindenképpen segít abban, hogy elkerüljük az orosz rendszer hibáit és hibás kísérleteit. (...) Két okból beszélek minderről, az egyik az, hogy emlékeztessek arra, hogy a kommunista rendszer - gazdaságilag szólva - állandó átalakuláson megy keresztül, s következésképpen nem lehet végső formaként megítélni, hibák vannak benne, átalakítások, rombolások és építések. A másik ok az, hogy mindezekben az átalakulásokban mindig állandó az állam és rendőrségének túlzott együttműködése és túlzott beavatkozása. Amennyiben a diktatúra ellenállással találkozik erőszakossá és vérengzővé válik: és mindezt nem szeszélyből, brutális ösztönből teszi, hanem azért, mert erre kényszeríti természetellenes feladatának belső logikája, amely nem más, mint az hogy ő döntsön minden állampolgár erkölcsi, gazdasági és anyagi sorsáról. A kommunista ideál megvalósításához vagy hatalmasan izzó erkölcs vagy hatalmas kényszer szükséges. És a régi idealisták által végrehajtott szabotázsok ténye igazolja, hogy az erkölcs, amennyiben a történelem materialista felfogásából eredeztetik nem elégséges a lelkiismeret irányítására. Végül is mi az, amit a társadalmi kísérletek útjának átléphetetlen határvonalaként látunk ? Először is a szabadság, ami nem egyszerűen szólás és gyülekezései szabadság: a szabadság a nép számára legfőképpen azt jelenti, hogy gazda legyen a saját házában, vagyis tulajdonos, de legalább felesbérlő, bérlő, hogy saját lehetőségei szerint nevelhesse a gyermekét, hogy az övéinek pénzt tehessen félre, hogy megtakarításait szabadon adhassa tovább. De lehet-e szabad az ember, ha az állam komisszárjai révén reggeltől estig az egész életét szabályok közé szorítja? Erőfeszítéseinknek arra kell irányulnia, hogy az ember szabad és tulajdonos legyen. A szabadság ellenfele az allam totalitáriánizmusa. Mindig úgy beszélnek az állam jogairól, mintha azok minden más jogtól függetlenek és afölött állók lennének, holott az az igazság, hogy először jön az ember és utána az állam.»

De Gasperi igen éberen kísérte figyelemmel alkalmi szövetségesének a mozgását. Annál is inkább, mert a felszabadulás, a rendszerváltás eufóriájában megjelent a «katolikus kommunisták» mozgalma is, amely valamiféle szimbiózist igyekezett teremteni a kommunizmus és a katolikus egyház szociális tanításai között - ami egyébként egyáltalán nem volt meglepő - akár a fentebb idézett De Gasperi beszéd tükrében sem.

Fellépésük azonban kérész életűnek bizonyult, mivel a pápa annyira irtózott tőlük, hogy még hallani sem akart róluk, másrészt De Gasperi könyörtelen harcot vívott ellenük. Elsősorban azért, mert úgy vélte, hogyha a kereszténydemokrácia szélsőbalján megjelenik és megerősödik egy ilyen mozgalom, semmi nem akadályozhatja meg, hogy jobboldali peremén ne jelenjen meg az ellentettje. Márpedig ez a De Gasperi meggyőződése szerint a kereszténydemokrácia szétszakadozását, eltűnését jelentette volna.

A híres beszéd elhangzása után néhány héttel már arra figyelmeztette a kommunista párt vezetőit, hogy az együttműködés gyakorlati megvalósítása nem lehetséges a szabadság tiszteletben tartása és az «önfegyelem» nélkül. Ez félreérthetetlen célzás volt egyes kommunista csoportok erőszakos fellépésére katolikus csoportok ellen, illetőleg arra a kísérletre, hogy a «katolikus kommunisták» révén az OKP elkezdje a kereszténydemokrácia «leszeletelését». Ezeknek a csoportoknak a megregulázását kérve ismételten kifejtette, hogy a kereszténydemokrácia nem lép szövetségre azokkal a reakciós erőkkel, amelyek Olaszországot az összeomlás szélére sodorták, azonban ez nem jelenti azt, hogy elfeledkezne a szabadság tiszteletben tartásának az igényéről. De Gasperi számára ekkor is hihetetlenül szűk manőverezési lehetőség állt a rendelkezésére. A kommunista párt részéről óva intették «a reakciós erőket» attól, hogy bizonyos «idegen reakciós csoportok mögé bújva» a Szovjetunió (illetőleg a kommunista párt) ellen fordítsák az olasz közvéleményt. Az alig burkolt célzás természetesen a Vatikánnak szólt, s az «olasz nép vallásos érzelmeinek a tiszteltben tartására» tett ígéret korántsem jelentette azt, hogy az olasz belpolitikában markánsan jelenlévő Vatikánt nem tekintették politikai ellenfélnek a baloldali radikalizmus oldaláról. Az elutasítás kölcsönös volt, miként azt jól tanúsítja egy 1944 végéről származó vatikáni dokumentum, melyet a problémakör jeles kutatója, a hajdani szentszéki olasz nagykövet Pietro Scoppola idéz: «...vatikáni körökben a lényegében teljes mértékben uralkodó érzés nemcsak a doktrínális és gyakorlati ellenségesség a kommunizmus és Oroszországban megvalósított szovjet gyakorlata, minden Olaszországban és másutt jelentkező kommunistának nevezhető tendencia vagy az ezekkel való kapcsolat (vagy ami kapcsolatnak tűnik) ellen, hanem a legradikálisabb bizalmatlanság minden közeledési és kapcsolatteremtési kísérlettel szemben is. Ellenséges érzelmekkel viseltetnek az iránt is, ha bármilyen rokonszenvvel tekintenek a kommunista kísérletre, vagy ha ez utóbbi legújabb fejlődési szakaszában annak a bizonyítékát látják, hogy megváltoztatta régi, mereven marxista és a katolikus tanítás számára elfogadhatatlan állásfoglalásait. Azt pedig, hogy a kommunizmusnak el lehetne, illetve kellene foglalnia egy helyet az új világrendben, vagy hogy képes lenne hozzájárulni az új demokrácia megteremtéséhez, olyan vélemény, amelyet a Vatikánban mindmáig legkevesebb eretneknek tekintenek. Az egyre nyilvánvalóbb politikai realitással szemben csak a sajnálkozást, az aggódást, ha éppen nem a félelmet vonultatják fel.»

A kommunista párt offenzívája és az egyház ellenérzései között a napi politika béklyóiba verten egyensúlyozó De Gasperi történelmi érdeme, hogy a háború utolsó periódusában, illetőleg az olasz rendszerváltás 1948-ig tartó folyamatában a baloldali radikális erőkkel való együttműködést, illetőleg az utóbbiak mozgását kezelni tudta, s nem engedett semmiféle akár balról akár jobbról jövő nyomásnak, mert a középről való elmozdulása elkerülhetetlenül vezetett volna az új olasz demokráciát alapjaiban megrendítő konfliktusok felé. A politikai szükségszerűség ellenére is azonban mindig világossá tette, hogy véleménye nem szűnően az, hogy a marxista megközelítés elkerülhetetlenül vezet a kollektivizmushoz, vagyis az «államigazgatási szervek magánéletbe történő túlzott beavatkozáshoz», és ez a politikában nyílegyenes út a diktatúrához, vagyis a demokrácia Mussolini-fasizmust követő ismételt megtagadásához. Ennek okán soha nem volt hajlandó elfogadni a marxizmust mint társadalomszervező eszmerendszert.

Az Olasz Kommunista Párttal a napi gondok megoldásának az érdekében lehetséges az együttműködés - szögezte le több alkalommal -, de nem bízható erre a pártra (választási együttműködés eredményeképpen) az olasz nép képviselete. Addig hajlandó volt elmenni, hogy kormányában helyet adott kommunista és szocialista minisztereknek is, annak ellenére, hogy a Szentszék nemhogy a kommunistákkal, de az összes «antiklerikális» párttal való együttműködést is ellenezte, de meghatározó, döntő szerepet nem adott időleges szövetségeseinek. Az OKP-vel fenntartott társbérlet lehetővé tette De Gasperi számára, hogy kezelhető keretek között tartsa a háborús vereség és a szörnyű veszteségek után magához térő ország legégetőbb társadalmi problémáit.

A «szociálkommunistákkal» fenntartott együttműködés azonban döntő pillanatához érkezett 1947 elején. Az új helyzet kiaknázását az tette lehetővé számára, hogy a Times meghívta De Gasperit egy Clevelandban szervezendő fórumra, amelyen ismert politikusok, újságírók, közéleti személyiségek szóltak a nemzetközi közvéleményt foglalkoztató témákról. A fórum címe: Mit vár a világ az Egyesült Államoktól? volt. A részvétel melletti döntésben szerepet játszott a washingtoni olasz nagykövet De Gasperinek írt levele, melyben arról tájékoztatta a miniszterelnököt, hogy amerikai részről jelezték, Truman elnök és a külügyminiszter is szívesen találkozik vele. Utazása ezek után nem volt kétséges.

A tárgyalási készség felkínálása amerikai részről világosan mutatta, hogy az Egyesült Államok, eltérően jó néhány európai, a győztesek asztalánál helyet foglaló országtól, helyesen mérte fel Olaszország helyét az alakuló új világrendben. Az egyre hevesebbé váló hidegháborús környezetben zajlott tárgyalások amerikai részről egyértelművé tették, hogy minden segítséget megadnak De Gasperinek a bonyolult gazdasági és politikai feladatok megoldása érdekében, ugyanakkor érzékeltették, hogy nem tartják kívánatosnak baloldali pártok részvételét az olasz kormányban, magyarán semmiképpen nem akarták finanszírozni a baloldali pártok társadalmi befolyásának erősödését. De Gasperi viszont rámutatott arra, hogy az amerikai támogatás kölcsönös érdek, mivel az ő politikájának a bukása azt jelentené, hogy a baloldali radikális pártok - elsősorban az OKP - megújult erővel kísérelnék meg Olaszországot az „oroszok érdekszférájába" vinni.
De Gasperi úgy látta, hogy az amerikai látogatása után nem sokkal meghirdetett Truman-doktrína a mérsékelt olasz politikai erők számára is biztonsági garanciákat jelentett, s megnyitotta az utat a radikális baloldallal folytatott együttműködés felszámolása felé. Kihasználva az új fejlemények kínálta politikai lehetőségeket, a Vatikán és az Egyesült Államok támogatását a kormányfő nagy rádióbeszédben elemezte az ország helyzetét, s azzal vádolta a „szociálkommunistákat", hogy magatartásuk illojális a kormánnyal szemben, annak ellenére, hogy a kormánynak ők is a tagjai. A szakítást később azzal is indokolta, hogy baloldali ellenfelei nem támogatták külpolitikáját, opponálták az Egyesült Államok segélypolitikáját és útjában állottak egy egészséges gazdaságpolitika kialakításának. De Gasperi 1947. május 31-én megalakult új kormánya intézményesen is véget vetett a radikális baloldallal való közös kormányzati tevékenységnek.

A hidegháború egyre messzebb sodorta az együttműködés esetleges helyreállításának a lehetőségeit, s ebben nem kis szerepet játszott, hogy az OKP és a vele szövetséges baloldali szocialisták a nemzetközi politika napirenden lévő kérdéseit tekintve lényegében fenntartás nélkül követték a szovjet álláspontot, amely sokkal inkább nagyhatalmi érdekeket, mintsem a „dolgozó tömegek" érdekeit szolgálta. A Marshall-segély kapcsán De Gasperit azzal vádolták, hogy kiárusította az országot, Itáliát gazdasági katasztrófába vezette, s odalökte martalékul az amerikai tőkének. A vádakkal szemben De Gasperi határozottan védelmezte a Marshall-segély melletti álláspontját, az egész kérdéskört egy sokkal szélesebb, az amerikai-olasz viszonyt meghaladó összefüggésrendszerbe helyezve. Azt állította, hogy Amerikának a béke fenntartása az érdeke, ha másért nem akkor azért, mert az sokkal kevesebbe kerül, mint egy háború megvívása. A terv - hangsúlyozta - annak okait kiiktatva teszi lehetetlenné a háborút, s megteremti az együttműködés alapjait az európai országok között, melyek még nemrég hadban álltak egymással, és egyensúlyt teremt a szabadság és a társadalmi igazságosság között. De Gasperi európai távlatokat látott a Marshall-segély biztosította lehetőségekben, ezt hangsúlyozva átlépett a szorosabban vett ideológiai megfontolásokon, s elsőbbséget adott a nyugat-európai országok érdekeibe tagozódó olasz nemzeti érdekeknek, melyek legfontosabb eleme az újjáépítés volt. Hasonló nézeteket vallott az Atlanti Szerződés kapcsán is, azt emelve ki a szerződés elleni támadásokra reagálva, hogy itt az egyetértésről van szó és arról az egységesülő Európáról, amelyikre Olaszországnak és partnereinek szüksége van, s rámutatott arra, hogy az atlanti politika és az európai politika feltételezi egymást, és így mintegy megelőlegezte az euroatlanti értékközösség koncepcióját.

A kereszténydemokrata és baloldali radikális politikai erők közötti szakadékot tovább mélyítette mindaz, ami a „népi demokráciákban" történt 1948-tól kezdve. A baloldali radikalizmus oldaláról - főként a háború és béke kérdésében - teljes mértékben a sztálinista álláspontokat közvetítették, egyenlőségjelet téve antikommunizmus és fasizmus közé, megvádolva De Gasperit azzal, hogy restaurálta a fasizmust Olaszországban, s az OKP lapja átvette a moszkvai rádió támadásait, miszerint „Trento egy kiváló Führert adott Ausztriának, könyvtárost a Vatikánnak, szolgát Amerikának", helyreállította a monopóliumok diktatúráját, s eladta az olasz fiatalságot Eisenhowernek. De Gasperi még ezekben a nehéz pillanatokban is ellenállt az OKP törvényen kívül helyezését követelő erőknek, és kizárólag a parlamenti utat tartotta járhatónak a baloldali radikalizmussal folytatott küzdelem számára. Nem szűnően szembesítette ellenfeleit a vasfüggönyön túli hírekkel, a perekkel, a nemzeti függetlenség totális felszámolásával, s vitatta azt a koncepciót, hogy „az új társadalomban eltűnnek a pártok, s a legfejlettebb állampolgárok egy pártba tömörülnek." Ez diktatúra - mondta -, nem pedig a demokrácia magasabb formája. Látni kell - mutatott rá többször -, hogy ma a kommunisták mögött Sztálin áll, s ő irányítja a „forradalom hadosztályait" főleg „a mi hazánkban és Franciaországban". De Gasperi felfogása szerint a legradikálisabb, legszélsőségesebb baloldal azokból áll, akik lényegében Hitlert követve a közösségnek az egyén feletti, a tömegnek a személyiség feletti, az államnak a dolgozók feletti elnyomó reakcióját valósítják meg. Ugyan akkor szükségesnek tartotta leszögezni, hogy „amennyiben a baloldaliság egyet jelent azzal, hogy nyitunk a társadalmi haladás és a dolgozóknak szolgáltatott igazság felé, akkor nem igaz az, hogy nem megyünk, vagy nem akarunk a baloldal felé menni: e tekintetben elvileg baloldaliak vagyunk" és „nem azért vagyunk a kommunizmus ellen, hogy a kommunizmus ellen legyünk. Azért vagyunk a kommunizmus ellen, mert a demokrácia és a szabadság pártján állunk."

A néhány rövid évig tartó kormányzati együttműködés azonban akaratlan fejleményekkel is szolgált. A kereszténydemokrácia szakítása a baloldali radikalizmussal nem zárta ki a kommunistákat annak a parlamenti demokráciának a rendszeréből, amelynek a megteremtésében ők is részt vettek, s e parlamenti demokráciának évtizedeken keresztül aktív, olykor nélkülözhetetlen szereplői lettek. Azzal, hogy De Gasperi a baloldali radikalizmust nem kiátkozta, hanem a politika eszközeivel kezelhető, a demokrácia és az alkotmányosság keretei között mozgó ellenfélnek tekintette, hozzájárult ahhoz (építve a harmincas évek történéseinek a tapasztalataira), hogy a hatalmas tömegtámogatást élvező baloldali radikalizmus a rendszert ugyan tagadva, de annak megdöntésére alkotmányellenes eszközöket fel nem használva, csupán a kormánynak lett az ellenzéke, soha nem lépve ki a parlamentarizmus meghatározta keretekből. Ez kétség kívül új, történelmi fejlemény volt a polgári demokratikus erők és a „szociálkommunista" erők viszonyának a történetében. Ugyanakkor a nyugati típusú, képviseleti demokrácia keretei között folyamatosan tevékenykedő OKP részben ennek is betudhatóan lassan elindult azon az úton, ami végül az eurokommunizmushoz, a Moszkvától való függetlenséghez vezetett.
Halála előtt nem sokkal, baráti körben folytatott beszélgetésben De Gasperi politikai pályafutásának e szakaszát ismét nagyon fontosnak és helyesnek ítélte meg, attól függetlenül, hogy „bizonyos Vatikán közeli és kereszténydemokrata körök" soha nem értették a szándékait.

Irodalom

• Andreotti, Giulio: De Gasperi e il suo tempo. Milano, 1964.
• Andreotti, Giulio: De Gasperi da vicino. Milano, 1986, Rizzoli.
• Baget Bonzo, Gianni: Il partito cristiano al potere. La DC di De Gasperi e di Dossetti (1945-1954) Firenze, 1974, Vellechi.
• A. De Gasperi: Discorsi politici. (szerk.: Bozza, T.) Roma, 1969.
• De Gasperi,. Catti, M.R. (szerk.): De Gasperi scrisse: corrispondenza con capi di stato, cardinali, uomini politici, giornalisti, diplomatici. Brescia, 1974, Morcelliana.
• Formigoni, Guido: La Democrazia cristiana e l'alleanza occidentale (1943-1953). Bologna, 1996, Il Mulino.
• Galli, Giorgio: Storia della DC. Bari, 1978, Laterza.
• Galli, Giorgio - Facchi, P.: La sinistra democristiana. Milano, 1962, Feltrinelli.
• Giordani, J.: Alcide De Gasperi il ricostruttore.Roma, 1956, Cinque Lune.
• Rossini, G. (szerk.): De Gasperi e l'eta del centrismo (1947-1953). Roma, 1984, Cinque Lune.
• Scoppola, Pietro: La proposta politica di De Gasperi. Bologna, 1977, Il Mulino.
• Scoppola, Pietro: La Repubblica dei partiti. Evoluzione e crisi di un sistema politico 1945-1996. Bologna, 1997, Il Mulino.
• Vecchio, G.: La democrazia cristiana in Europa, 1891-1963, Milano, 1979, Mursia.
• Zunino, Pier Giorgio (szerk.): Scritti politici di Alcide De Gasperi. Milano, 1979, Feltrinelli.

Letölthető publikációk:

Robert Schuman: Európában egy európai

189 KB

PDF dokumentum

2008.01.31.