publikációk a közreadótól »

A német újraegyesülési folyamatának kibontakozásával 1990. január végén Moszkva megpróbált négyhatalmi találkozót összehívni, hogy a megszálló hatalmak jogán rendezzék a német kérdést. A javaslat jogi alapja az volt, hogy mivel Németországgal a második világháború után nem kötöttek békét, ezért a szövetséges előjogokat lefektető berlini nyilatkozatot (1945. június 5.) sem vonták soha teljesen vissza. Kohl kancellár a Szovjetunió e régi időket idéző lépése ellen a német önrendelkezési jogra hivatkozva azonnal és eredményesen tiltakozott. (Londonban és Párizsban titkon szimpatizáltak a szovjet elképzeléssel, Washington azonban nem osztotta azt.)

A tárgyalási keretekkel kapcsolatos problémákat a State Department Dennis Ross vezette előkészítő csoportja által januárban kidolgozott tervezett oldotta meg. Ebben fektették le a később megvalósuló „kettő plusz négy” elvet, miszerint előbb az NSZK-nak és az NDK-nak kell megállapodnia a belső egységesítés, gazdasági, politikai és jogi aspektusaiban, majd a négy nagyhatalom (Egyesült Államok, Szovjetunió, Nagy-Britannia, Franciaország) a két német állammal közösen az egyesítés külpolitikai körülményit rendeznék. Ide tartoznának többek közt a határok garanciája, a német hadsereg mérete, az újraegyesített Németország szövetségei rendszerekben való részvétele és az európai szomszédok megnyugtatását szolgáló biztonsági intézkedések.

Voltak olyan elképzelések is, amelyek az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet mind a 35 tagállamát be akarták vonni az egyeztetésbe, de azt Genscher külügyminiszter a tárgyalások elhúzódásától tartva egyértelműen elutasította, és azzal a – később megvalósuló – kompromisszumos javaslattal állt elő, amelyben a tárgyalási szakaszt fenntartotta a „kettő plusz négy”-es körnek, míg a döntés elfogadásába bevonta az EBEÉ minden résztvevőjét. A külügyminiszter visszaemlékezésében megjegyzi, hogy a 2+4 jobb mint a 4+2. Elgondolásában nagy igazság van, különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a márciusi NDK választások óta inkább az 1+4 képlet a helytálló.

A Szovjetunió kezdetben elutasította a „kettő plusz négy” megoldást, de más lehetősége nem lévén Sevardnadze külügyminiszter a Varsói Szerződés és a NATO országok külügyminisztereinek február 13-i ottawai találkozóján elfogadta azt.

A tárgyalásokat a hat állam külügyminisztériumi szinten kezdte, és így tartottak két tanácskozást Bonnban és Berlinben március 14-én és április 6-án. Ezeken négy tárgyalási témát állapítottak meg:

·         az újraegyesített Németország katonai szövetségekhez tartozása; a Bundeswehr létszáma; a Németország szomszédinak nyújtandó biztonsági garanciák

·         Lengyelország nyugati határainak végleges rögzítése

·         szövetséges fegyveres erők kivonulása

·         szövetséges rendelkezési jogok érvénytelenítése és Németország teljes nemzetközi jogi szuverenitásának helyreállítása.

A tárgyalások első fordulóját Bonnban tartották május 5-én. Ezután júniusban újra találkoztak a külügyminiszterek Berlinben, júliusban a lengyel külügyminiszter részvételével Párizsban, végül szeptember elején Moszkvában zárták a tárgyalásokat. Ott írta alá a négy külügyminiszter szeptember 12-én a Németországra vonatkozó végleges rrendezésről szóló szerződést, amely egyfajta utólagos békeszerződésként tisztázta az 1945 óta nyitott német kérdést.

A szerződés tíz cikkelyben szabályozta a német egyesítés külpolitikai feltételeit, így felért egy Németország és a második világháború győztes hatalmai közötti békeszerződéssel, még akkor is, ha magát a kifejezést kerülték az érintettek.

A szerződés rögzítette Közép-Európa 1945 utáni területi állapotát és szorgalmazta Németország és a Lengyel Köztársaság közötti határok nemzetközi jogi szerződéses megerősítését. (I./2.; Erre november 14-én sor is került.) A Szovjetunió ismét garantálta, hogy haderejét 1994 végéig kivonja Németországból. (IV./1.)

Mivel a szerződés csak az utolsó ratifikációs okirat letétbe helyezése után vált érvényessé (ezt utoljára a Szovjetunió tette meg 1991. március 3-án), ezért a négy nagyhatalom külügyminisztere szeptember 12-én olyan nyilatkozatot adott ki, amely szerint felfüggesztik németországi előjogaikat Németország egyesítése napjától (október 3.) a szerződés tényleges érvénybe lépéséig. Így Németország már születése napján, 1990. október 3-án újra korlátozások nélküli szuverén álammá vált.

Genscher korábbi javaslatának megfelelően az EBEÉ 35 tagállama New York-i konferenciájukon elismerte a német egyesítést, így az nem csak a négy nagyhatalom egyetértésén nyugodott.

(A dokumentumot újraközli Vági Attila)

Az újraközlés forrásai

Németh István (szerk.): A német kérdés. Budapest, 1993. Nemzeti Tankönyvkiadó, 244–249. p.

A szerződés eredeti, német nyelvű változatának forrása: http://www.dhm.de/lemo/html/dokumente/DieDeutscheEinheit_vertragZweiplusVierVertrag/index.html

A szerződés eredeti, angol nyelvű változatának forrása: American Foreign Policy Current Documents 1990. Department of State, Washington, 1991. http://usa.usembassy.de/etexts/2plusfour8994e.htm

Letölthető publikációk:

	A Németországra vonatkozó végleges szabályozásról szóló szerződés	83 KB	PDF dokumentum	2009.11.22.
	Treaty on the Final Settlement with Respect to Germany	18 KB	PDF dokumentum	2009.11.22.
	Vertrag über die abschließende Regelung in bezug auf Deutschland	97 KB	PDF dokumentum	2009.11.22.