|
A Kádár-rendszer ellen 1956-ot követõen felállított „cordon sanitaire” lebontása után, a szovjet birodalom nyugati peremvidékén elterülõ kisállam Magyarország a nyugati szövetségi rendszer államaival fenntartott kapcsolataiban jóval túllépett saját, objektív körülmények által szabta helyi értékén. A csehszlovákiai „bevonulás”-tól a leváltásáig terjedõ két évtizedben – mely két évtizedet a hidegháború és az enyhülés egymást váltó szakaszai jellemeztek - Kádár János nyolc, két miniszterelnöke tizenhárom és három külügyminisztere több mint félszáz alkalommal tárgyalt NATO országban. Figyelembe véve, hogy e látogatások budapesti viszont-vizitekkel jártak, a NATO országok külpolitikáért is felelõs felsõ-vezetõi magyar partnereikkel e húsz év alatt több mint száz találkozót bonyolítottak le (nem számítjuk a szakpolitikák vezetõi közötti találkozókat). Az a tény, hogy e hivatalos megbeszélések napirendjén a kétoldalú politikai, gazdasági-pénzügyi és kulturális kapcsolatok mellett a két, egymással szembenálló világrendszer globálstratégiai kérdései is szerepeltek arra mutat, hogy a kelet-nyugati kapcsolatok legfeszültebb pillanataiban a NATO számolt a magyar diplomáciával, azzal, hogy az Egyesült Államok szándékának megfelelõen bizonyos, szerény közvetítõszerepet adott Kádárnak. A nyugati szövetségi rendszer Budapest iránt tanúsított kiemelt figyelmét kétség kívül az is motiválta, hogy eladósodottsága folytán Magyarország volt a Varsó szerzõdés „leggyengébb láncszeme” és Kádár olyan engedményekre kényszerült rendszere túlélését biztosítandó, amely engedmények mindenképpen lazították a szovjet birodalom monolit berendezkedését. Azzal együtt azonban, hogy a fõleg a hetvenes évek közepétõl a nyolcvanas évek közepéig terjedõ évek a magyar diplomácia történet egyik legmozgalmasabb periódusát jelentik látni kell, hogy a magyar külpolitika a szovjet külpolitika globális rendszerének az egyik alrendszere volt, és a szovjet globális rendszeren belüli, viszonylag szabad mozgása nem jöhetett létre a Moszkvával történt szoros egyeztetés, a Moszkvából kapott engedély nélkül.
Az elsõsorban magyar levéltárakban fellehetõ dokumentumokra (tárgyalási dossziék, jelentések, szószerinti jegyzõkönyvek, feljegyzések stb.) támaszkodva a kötetben szereplõ dolgozatok arra tesznek kísérletet, hogy hozzájáruljanak a Kádár-korszak diplomáciatörténete feldolgozásához. A kérdés teljes kibontása – legalábbis egyelõre - nem lehetséges vagy azért, mert nem tudható, hogy mi hangzott el Kádár János és az egyes számú szovjet vezetõk között lezajlott négyszemközti, bizalmas megbeszéléseken vagy azért, mert több levéltárban igen hosszú kutatási tilalmak vannak érvényben (a vatikáni „Archivio Segreto” pl. csak hetven, olasz külügyminisztérium levéltára pedig hatvan év elteltével kutatható). Azonban még a részleges kutatási részeredmények is közelebb visznek a korszak történései megértéséhez – sine ira et studio.
|
