Az egyes szerződések elfogadását mindig élénk viták előzték meg, és ahogy bővült az Európai Közösség, úgy lett mindig nehezebb a konszenzus megteremtése. Az Európai Közösség tagjainak száma, az eredeti hatról huszonhétre, azaz több mint négyszeresére növekedett az elmúlt 50 év alatt. A fentiek nem csak azt jelentik, hogy sokszorosára nőtt az integrációhoz tartozó államok területe és népessége, hanem azt is, hogy a folyamatos bővítések eredményeképpen többszörösé nőtt a valószínűsége a tagállamok közötti nézeteltérések kialakulásának is. Egyre nehezebbé vált a konszenzus elérése, és ahogy ezt az Európai Parlament elnöke 2006 júniusában, az Alkotmányos Szerződés kapcsán kifejtette: „Európa ma a világ kicsiben. A területek közötti jövedelemkülönbségek egy 1-től 20-ig terjedő skála valamennyi fokát lefedik, és a különböző történelem, különböző világlátást és különböző Európáról alkotott képet eredményezett. Ennek következtében egyre nehezebb egyhangúságon alapuló megállapodásokat kötni, és amikor sikerül, akkor is olyan, legkevésbé rossz megállapodások születnek, amelyek több frusztrációt okoznak, mint amennyi megoldást nyújtanak”. Azt, hogy az integráció története egyben a kényszerű alkuk története is, jól érzékelteti a Közösség szerződéseihez fűzött szép számú jegyzőkönyv és nyilatkozat. A jegyzőkönyvek és nyilatkozatokigen változatos képet mutatnak. Mind céljukat és a jelentőségüket, mind a terjedelműket tekintve igen eltérőek. A jegyzőkönyvek és nyilatkozatok között találhatunk alapokmányokat, mintKözponti Bankok Európai Rendszere és az Európai Központi Bank alapokmányáról szóló jegyzőkönyv vagy értelmező dokumentumokat, mint a szubszidiaritás és arányosság elvét rögzítő jegyzőkönyvek, vagy az Európai Unió keretébe beillesztett schengeni vívmányokról szóló jegyzőkönyvet. Általában jegyzőkönyv vagy nyilatkozat formájába öntik azokat a dokumentumokat is, amelyek szorosan kapcsolódnak a szerződéshez, de kellő konszenzus hiányában, nem kerülhetnek be a szabályok a szerződés lényegi rendelkezései közé. Ilyen kérdés volt például, a közösségi jog elsődlegességének több tagállam által is vitatott elve, amelyet a Luxemburgi Bíróság esetjoga alakított ki – többek között a Costa v. ENEL, Van Gend en Loos, Internationale Handelsgesselschaft ügyekben – és nem szerepelt egyik szerződésben sem. Áttörést az Alkotmányos Szerződés hozott, amely kimondta, hogy „Az Alkotmány, valamint az Unió intézményei által a rájuk ruházott hatáskörök gyakorlása körében alkotott jog, a tagállamok jogával szemben elsőbbséget élvez”.Mivel azonban ez a szerződés nem lépet hatályba, az azt követő – lényegében az Alkotmányos Szerződésre épülő Reformszerződés (aláírása utáni elnevezése Lisszaboni Szerződés) – vitájában megingott a korábbi konszenzus. Ezt a lényeges mondatot pedig már nem sikerült a szerződésbe átemelni. Helyette egy trükkös utalás történt a Lisszaboni Szerződés 17. számú Nyilatkozatában arra, hogyaz Európai Unió Bírósága állandó ítélkezési gyakorlatának megfelelően, a Szerződések (elsődleges jog) és a Szerződések alapján az Unió által elfogadott jogi aktusok (származtatott jog) az említett ítélkezési gyakorlat által megállapított feltételek szerint a tagállamok jogával szemben elsőbbséget élveznek. A tagállamok osztották a Tanács Jogi Szolgálatának az európai uniós jog elsőbbségéről szóló, a dokumentumban foglalt véleményét is, amit csatoltak a záróokmányhoz. „A Bíróság ítélkezési gyakorlatából következik, hogy a közösségi jog elsőbbsége a közösségi jog egyik alapelve. A Bíróság szerint ez az elv az Európai Közösség sajátos természetéből fakad. E megszilárdult ítélkezési gyakorlat első ítélete (a 6/64. sz. Costa kontra ENEL ügyben hozott 1964. július 15-i ítélet) meghozatalának idején a Szerződésben nem volt említés az elsőbbségre vonatkozóan. Ma ugyanez a helyzet. Az a tény, hogy az elsőbbség elvét a jövőbeli szerződés sem fogja tartalmazni, semmiképpen sem változtat az elv meglétén és a Bíróság meglévő ítélkezési gyakorlatán.” Így aztán a közösségi jog elsődlegességének elve, benne is van a Lisszaboni Szerződésben is, meg nem is. |
