A jelentős történelmi eseményekhez általában három jellemző adat társul emlékezetünkben: az időpont, a helyszín és a résztvevők. A helyszín általában egy város, vagy valami könnyen megjegyezhető, beazonosítható földrajzi egység vagy épület. Csupán a helyszín említése is felidézhet jelentős eseményeket. Például Camp-David vagy az Elysée palota nevének hallatán a történelmet ismerők fejében ugyanazok az események jelenek meg. A helyszíneknek azonban nemcsak e tulajdonságuk miatt lehet jelentősége, gyakran előfordul, hogy igen csak fontos szerepet játszanak az események alakulásában. A hadtörténetben, a nagy csatáknál ez akár döntő is lehet, de a diplomáciában sem elhanyagolható körülmény például egy találkozó vagy konferencia helyszíne. Kétségtelen, hogy a második világháború diplomáciatörténetének egyik meghatározó eseményé volt az 1943. november 28-tól december 1-ig tartó teheráni konferencia. A „három nagy” (Churchill, Roosevelt és Sztálin) első találkozójának helyszínéül (konzultációk után) az 1941 nyara óta brit és szovjet katonai és politikai ellenőrzés alatt álló Irán fővárosát szemelték ki. A választásban nagy szerepet játszott Sztálin kérése, hogy a konferencia helyszíne ne legyen túlságosan távol a fronttól, mert nem kíván sokáig távol lenni a hadszíntértől. Az eredetileg az amerikaiak által javasolt alaszkai helyszínt így elvetették, különben is Irán klímája novemberben jóval kellemesebb, mint Alaszkáé. Churchill visszaemlékezése szerint a megérkezést elég rosszul szervezték meg. A brit követségre tartó delegáció útja végig lovasrendőrök sorfalával volt ugyan „kikövezve”, de az útvonal két oldalán tolongó tömegből könnyen „lecsaphatott” volna egy elszánt merénylő. Végül is a delegáció sértetlenül eljutott a brit nagykövetség épületéhez, amelyet már megfelelően biztosítottak. Az amerikaiak sokkal óvatosabbak voltak, Roosevelt elnök minden felhajtás nélkül, teljes titokban érkezett meg a követségre, egy jelöletlen autóban. A tárgyalások szempontjából Teheránban a három követség elhelyezkedése nem volt éppen ideális. A brit és a szovjet követség egymáshoz való közelsége jó adottság volt, az amerikai képviselet épülete ellenben egy kilométernyi távolságra volt tőlük. Így a három vezető közül legalább egynek naponta többször is ingáznia kellett volna a városon keresztül, s ez vállalhatatlan biztonsági kockázatot jelentett akkoriban. Mindenki – különösen Sztálin – úgy sejtette, hogy a nagy esemény hírére a város megtelt ellenséges ügynökökkel, így rendkívül veszélyes lenne a delegációk rendszeres utazása. 
A megfelelő megoldást végül úgy találták meg, hogy a hatalmas területen elhelyezkedő szovjet követség egyik villájában alakították ki az Egyesült Államok elnökének és a teljes – mintegy 70 főt kitevő – delegációjának szállását. A biztonsági követelményeket ez a helyszín már maximálisan teljesítette, ráadásul a szovjet fél „figyelmességének” köszönhetően az elnököt kiszolgáló személyzet minden egyes tagja NKVD-tiszt volt. 
Immár jól védhető helyszínen, nyugodt körülmények között kezdhették meg a konferenciát november 28-án. Az üléseknek a szovjet követség főépülete adott otthont, amely ezzel erre a néhány napra valóban a világ közepévé vált. 
Az első ülést délután 4 órakor, egy nagy, tágas teremben kezdték meg – stílusosan – egy kerek asztal mellett. Ez volt az első alkalom a történelemben, hogy az oroszok, a britek és az amerikaiak azzal a céllal ültek egy asztalnál, hogy közösen megnyerjenek egy háborút. A helyszín azonban kissé itt is beleszólt a dolgok menetébe. Két amerikai vezérkari tábornok, Marshall és Arnold, ugyanis nem vettek részt az első ülésen, mivel félreértették annak időpontját, így kíváncsi turistákként városnézésre indultak. Ezt a kis malőrt leszámítva azonban a találkozó fennakadás nélkül zajlott le. Az első találkozó este hét óra húsz perckor ért véget. Ezt követően Roosevelt látta vendégül a tárgyaló feleket. A vacsora fél kilenckor kezdődött, és hála az ügyes fülöp-szigeteki szakácsoknak nyoma sem látszott a hevenyészettségnek. (A szakácsok képesek voltak hibátlanul elkészített ételeket prezentálni a sebbel-lobbal lakhatóvá tett épületben, amelynek konyhája nélkülözte az alapvető konyhai felszerelések jelentős részét.) November 29-én délelőtt az amerikai és a szovjet katonai vezetők „házon belüli” megbeszélései zajlottak, természetesen a szovjet követségen. Ezen a napon a délutáni, ismételten négy órára kitűzött, közös plenáris ülés előtt történt a konferencia egyik nevezetes eseménye: Churchill átadta VI. György személyes ajándékát Sztálinnak, Sztálingrád dicsőséges védelméért. Az esemény a szovjet követség hatalmas konferenciatermében történt, amit szovjet katonatisztek sokasága töltött meg. A kardot orosz díszőrség kíséretében vitték ki a teremből. A megindító esemény után a tárgyalóteremben, a kerek asztal mellett folytatódott Churchill, Roosevelt és Sztálin eszmecseréje, ezúttal a vezérkari főnökök társaságában, akik délelőtti munkájukról számoltak be. 
Másnap, november 30-án Churchill kérésére a brit nagykövetség látta vendégül vacsorára a három nagyhatalom vezetőit. Az apropót a miniszterelnök születésnapja adta, ez pedig visszautasíthatatlan érv volt a helyszín kiváltoztatáshoz. Nagy feladat várt a brit nagykövetre, csaknem 40 személyes vacsorát kellett készíttetnie. A helyszín nem okozott gondot, a brit követségen volt megfelelő terem. A szovjetek azonban ragaszkodtak hozzá, hogy az NKVD a pincétől a padlásig átfésülje az épületet. Miután minden apró zugot átvizsgáltak elkezdődhetett a vacsorát. (Természetesen igen nagy létszámú testőrség részvételével.) Az ünnepelt, Churchill ezen a napon töltötte be 69. életévét. A „három nagy” közül ő volt legidősebb. Roosevelttől e jeles alkalomra egy Kashan-tálat kapott ajándékba. (A tál a hazafelé úton eltörött, de Londonban csodálatosan helyrehozták.) A konferencia utolsó napja december elseje volt, amikor a két nyilatkozat (egy a háborúban való együttműködésről, egy pedig Iránról) elfogadása volt a fő napirendi pont. A nyilatkozatok elfogadásával véget ért a csúcstalálkozó. Sztálin hazautazott, Roosevelt még ellátogatott a Perzsa-öbölben szolgálatot teljesítő amerikai csapatokhoz, Amirabadba. Másnap Churchill-lel továbbrepültek Kairóba. A mai Teheránalig emlékeztet a régire, a világháború után Mohamed Reza sah uralma alatt jelentős átalakuláson ment keresztül. A sah modern metropolisszá akarta varázsolni a várost. Terve megvalósítását a régi, patinás épületek lerombolásával kezdte. Az átalakítás hatalmas kulturális károkat okozott, a bontások során pótolhatatlan értékek is elpusztultak. A város új jelképe a figyelemre méltó, különleges és jellegzetes épület, 
az 1971-ben épített Azadi (szabadság) torony lett, amely magán viseli szasszanida és az iszlám építészet jegyeit. Tervezője a kanadai-iráni származású Husszein Amanat, akinek nevéhez a perzsa főváros egy másik építészeti remek is fűződik, a torony közelében található Sharif Műszaki Egyetem (Sharif University of Technology) épülete. Ma Teheránban a felhőkarcolók és a nyugati városokra jellemző épületek ugyanúgy megtalálhatók, mint bárhol másutt a fejlett világ nagyobb metropoliszaiban. Teherán építészetileg kétség kívül modern nagyváros. Források:- Winston S. Churchill: A második világháború. Budapest, 1999. Európa Könyvkiadó.
- Robert E. Sherwood: Roosevelt és Hopkins. Budapest, 1989. Magvető Kiadó.
- http://en.wikipedia.org/wiki/Tehran
|
