(GRAUBARD, STEPHEN: Az elnökök – Az amerikai elnöki hivatal Theodore Roosevelttől George W. Bushig)

publikációk a szerzőtől » publikációk a recenzenstől »

Stephen Graubard Az elnökök című munkája valóban csak egy az amerikai elnökökkel és az elnöki hivatallal foglalkozó sok könyv közül, mégis magában hordoz egy olyan karaktert, ami nem csak az amerikai, de a magyar olvasók számára is kifejezetten érdekessé és értékessé teheti: ez pedig az összefoglaló jelleg. Hazánkban az ilyen típusú kötetnek egyfajta hiánypótló szerepe van, hiszen Hahner Péter lexikon jellegű könyvén kívül (Az Egyesült Államok elnökei; Maecenas Kiadó, Budapest; 2006) nem találkozhatunk hasonlóval. Természetesen Magyarics Tamás külpolitikával foglalkozó munkája (Az Egyesült Államok külpolitikájának története; Eötvös J. Kiadó, Budapest, 2000), vagy Andor László erősen gazdaság-, és kultúrtörténeti jellegű (Amerika évszázada; Aula Kiadó, Budapest, 2002), de mindenképpen olvasmányos írása éppúgy nyújt némi betekintést az Egyesült Államok elnöki hivatalába, mint a klasszikus Sellers-May-McMillen könyv (Az Egyesült Államok története; Maecenas Kiadó, Budapest, 1995). Ez a – kifejezetten a XX. századi elnököket egy csokorban tálaló – kötet azonban mindenképpen hasznos és érdekes darabja lehet az Egyesült Államokkal kapcsolatos könyvtárunknak.

Amit mégis negatívumként róhatunk fel rögtön e recenzió elején, az , hogy az olvasónak van némi hiányérzete: jó volna az előzményekkel is megismerkedni. Egy első kötet, amely a XVIII–XIX. századi elnököket mutatná be, sokkal kézzelfoghatóbbá tudná tenni a könyvben tálalt eseményeket és összefüggéseket; nagyobb rálátásunk lehetne arra, honnan hová fejlődött az Egyesült Államok elnöki hivatala (nem állítva ezzel, hogy semmilyen elmozdulás nem figyelhető meg Theodore Roosevelttől George W. Bushig). Természetes, hogy az Egyesült Államokban könyvtárnyi irodalma van az egyes amerikai elnököknek, mégis egy ilyen horderejű összefoglaló kötet könnyedén találna piacot, és polcot magának, nem csak hazai környezetben. Elismerés illeti a szerzőt, mert kevesen vállalkoznak ilyen jellegű munka megírására, hiszen a kutatók szeretnek kifejezetten egyetlen elnök adminisztrációjában elmélyülni. Abból adódóan, hogy a XX. század átfogó amerikai történetével kerülünk szembe, ne várjunk részletes eseményleírásokat, pikáns részleteket, mert csalódni fogunk, erre még a 618 oldalnyi törzsszöveg sem képes. A kötetnek nem is ez a célja, emiatt ezt semmiképpen nem állíthatjuk be a könyv hibájaként.

A vaskos kötet felépítése logikusnak tűnik, bár a bevezető fejezet után, amely áttekintést ad arról, mire is számíthatunk, rögtön egy olyan rész szerepel (alkalom szülte elnökök áttekintése), amely nyugodtan kihagyható volna, hiszen annak tárgyalása a későbbi fejezetekben, ha nem is olyan részletességgel, de nyomon követhető. Ha már mindenképpen valamilyen plusz információt kívánt megosztani a szerző, érdemesebb lett volna talán inkább az elnök-alelnök, vagy elnök-kabinet viszonyról elmélkedni, még ha az nehezen kivitelezhető is lett volna a korlátozott terjedelmi keretek miatt.

Ami különös figyelmet igényel a bevezető részből, az a harmadik fejezet, amelyben az amerikai elnökválasztási procedúra két fontos eleméről olvashatunk: az előválasztások történetéről, illetve a választások finanszírozásáról. Ezen témák különös érdeklődésre adhatnak okot, most a 2008-as elnökválasztások hajrájában. A különböző előválasztási küzdelmek az egyes fejezetekben is visszatérnek, de ott sokkal inkább, mint az adott elnök politikai karrierjének elemeként, nem pedig egy már-már politológiai vizsgálat keretein belül. A finanszírozás kérdése a későbbiekben főként a tehetősebb elnökök (FDR, Kennedy, LBJ), vagy a botrányok (Nixon) kapcsán kerül elő. Ez a rész mindenképpen elgondolkodtató, és a területet kutatók, az iránt érdeklődők számára inspiráló lehet egy tanulmány elkészítéséhez.

A szerző nagy fába vágta a fejszéjét, hiszen minden elnökről könyvtárnyi irodalom áll rendelkezésre, ennek következtében gondot okozhat azon események kiválasztása, amelyeket egy-egy elnökkel kapcsolatban meg kell említeni. Találóak a „becenevek”, amelyekkel Graubard az egyes elnököket a fejezetcímekben jelöli, és egyben ítéletet is mond felettük (Clinton mint kéjenc); az egyetlen kivételt Warren Gamaliel Harding jelenti, akinél a nickname hiánya nem véletlen: „elnöksége rövid volt, eseménytelen és középszerű”(189. o.).

Miután az ember elolvassa a kötetet, több szempont szerint vizsgálhatja a leírtakat. Szeretnék ezek közül néhányat kiválasztani, és azok könyvben található megoldásairól véleményt alkotni. Lesz szó az iskolázottságról, a politikai tapasztalatokról, a kül-, és belpolitika arányairól, a végrehajtó hatalom mozgásteréről. Ezek mellett természetesen még rengeteg tényezőt fel lehetne sorolni, amelyek mentén a könyv végigvezethető volna.

Az Egyesült Államokban az egyes egyetemek rivalizálnak a legjobb, legtehetségesebb hallgatókért. Ebből adódóan fontos kérdés, melyik elnök hol is szerezte diplomáját? A hatások egyértelműek, hiszen mint a szerző fogalmaz: „Hoover számára a Stanford ugyanaz volt, mint Rooseveltnek a Harvard, Taftnek a Yale és Wilsonnak a Princeton, tehát meghatározta későbbi életét” (212. o.). Természetesen voltak, akik kevésbé neves egyetemek köreiből kerültek ki, és akadt közöttük olyan, akinek ez egész életében egyfajta kisebbségi érzést okozott (Nixon). Meghatározó és – az amerikai elnökök szempontjából – fontos intézmény lehetett még a katonai akadémia (Eisenhower, Carter), hozzátéve, hogy annak jelentősége a XIX. századi elnökök kapcsán jóval meghatározóbb volt. A végzettségüket tekintve többségükben jogászok, de akadt közöttük történész, tanár, sőt még bányamérnök is. Ez a sokszínűség jól érzékelteti, hogy a poszt betöltésének legfontosabb kritériuma a politikai rátermettség, illetve a politikai háttér megteremtése. Sokat élcelődnek az Egyesült Államok elnökeinek szellemi képességeivel, de fontos kihangsúlyozni, hogy a magas IQ nem feltétlenül jelent sikeres elnökséget, sikeres politikát, hiszen egy doktori fokozat (Wilson) sem utalt feltétlenül arra, hogy az illető remekül képes volt átlátni pl. az európai politikai folyamatokat egy kritikus helyzetben.

A politikai tapasztalat kérdését több irányból közelíthetjük, mint teszi ezt a szerző is az egyes elnökök tárgyalásakor. A politika színpadán való megjelenés az Egyesült Államok sajátos politikai berendezkedésének köszönhetően több szinten mehet végbe: állami, szövetségi, kormányzati, egyéb megbízatások sora áll rendelkezésre. Ne felejtsük el, hogy Abraham Lincoln anno mindössze négy ciklust töltött az állami törvényhozásban Illinoisban, és két – felejthető – évet az Egyesült Államok Képviselőházában, majd évekig szinte csak jogi hivatásának élt; a választásokon, melyeken elindult, sorra vereséget szenvedett legnagyobb riválisától, Stephen A. Douglastől. De mint ahogy Lincoln 1860-as megválasztásakor fontos volt a pártok megosztottsága, úgy pl. Wilson 1912-es, vagy Carter 1976-os győzelme bizonyos szinten Roosevelt és Reagan kampányának volt köszönhető a másik oldalon. Visszatérve a politikai tapasztalatra, itt is színes képet villant fel előttünk Graubard: kormányzók, szenátorok, miniszterek, diplomáciai megbízottak egész sorával találjuk szembe magunkat. Fontosabb azonban annak megállapítása, hogy a szerző több esetben is kiemeli a politikusok azon dilemmáját, hogy vajon melyik poszt hajt számukra több hasznot a későbbiekben? A két Roosevelt szinte azonos utat jár be a tengerészeti minisztériumtól a kormányzóságon át az elnöki székig, és közben folyamatosan elemzik helyzetüket; Taft, aki valójában a Legfelsőbb Bíróságra készült, még a fülöp-szigeteki kormányzóságot is elfogadta, csak hogy hírnevet szerezzen magának; Wilson szintén a kormányzóságot választotta ugródeszkának, csakúgy, mint pl. Reagan, vagy éppen az ifjabb Bush. A könyvben jól nyomon követhető, miként fogadtak el minisztériumi tárcákat (pl. Hoover), vagy éppen az alelnöki posztot (pl. Nixon) a feljebbjutás reményében. Érdekes azon esetekről is olvasni, ahol a szereplők korábbról köszönnek vissza (pl. Alexander Haig Nixon és Reagan-adminisztráció, vagy éppen Donald Rumsfeld Reagan és ifjabb Bush esetében), jól mutatva ezzel az egyes kormányok irányvonalát, illetve azt, miként halad felfelé (vagy lefelé) valaki a politika ranglétráján.

Az egyik legérdekesebb „kivétel”, melyet a szerző is kiemel, és ami relevanciával bír a mostani elnökválasztásokat tekintve is: John Fitzgerald Kennedy és Harding esete, akik közvetlenül a Szenátusból kerültek a Fehér Házba. Jó összefoglalásnak tűnik a könyvben a következő mondat: „[Kennedy] ugyanolyan tapasztalatlan volt a kormányzás terén, mint talán az egyetlen Warren Harding kivételével az összes többi XX. századi elnök” (375. o.). Remek, és az egyes elnökök bemutatása szempontjából releváns azon eseteknek megemlítése is, ahol az adott szereplő valamilyen bizottsági munkát látott el (pl. Kennedy, Nixon), amely országosan népszerűvé (népszerűtlenné?) tette őket. A kongresszusi tapasztalatról szólva leginkább Johnson elnököt emeli ki a szerző, akiről azt írja: „kevés olyan politikus volt a generációjában, aki nála jobban ismerte volna a kongresszus működését” (406-407. o.).

Az egyes elnökök esetében fontos azt is figyelembe venni, hogy milyen jellegű kihívásokkal (ha egyáltalán) kellett szembenézniük? Ez az a pont, ahol áttérhetünk a következő téma taglalására, vagyis a kül-, és belpolitika arányainak kérdéseire.

Több elnökkel kapcsolatban is elhangzik az a megjegyzés, hogy úgy gondolták, jobban ismerik a külpolitikát, mint képességeik ezt lehetővé teszik (pl. Eisenhower, Kennedy). Ezzel szemben azért találkozunk ellenpéldával is: „Roosevelt (Theodore – Cs. R.) is a külpolitika világában talált menedéket, ott, ahol kivételes tudással és szakértelemmel rendelkezett” (111–112. o.), vagy egy szélesebb politikai spektrumot vizsgálva: „1947-ben és 1948-ban Truman figyelemre méltó módon volt képes megújítani az amerikai külpolitikát...gyümölcsöző kapcsolat alakult ki közte és külügyminisztere között” (300. o.). Teljesen nyilvánvaló, hogy azon elnökök esetében, akik inkább belpolitikai kihívásokkal szembesültek, sokkal inkább koncentráltak arra, semmint a külpolitikára. Ebből a szempontból érdekes, hogy sokak szemében az Egyesült Államok valójában csak az 1898-as spanyol–amerikai háborúval lépett ki a nemzetközi színtérre. Ez alapvetően determinálja, hogy a kötet valahol egy diplomáciatörténeti írás, amely azonban semmi esetre sem hasonlítható pl. Kissinger Diplomáciájához (amelyből egyébként több helyütt idéz a szerző), hiszen jelen esetben inkább deskriptív, leíró munkával van dolgunk. Az egyes fejezeteket olvasva azonban feltűnővé válik, hogy azokat valójában a külpolitikai megközelítés dominálja.

A bel-, és külpolitika valódi összefonódását leginkább FDR, Johnson és Nixon esetében érzékelhetjük, hozzátéve, hogy a könyvben Woodrow Wilson kapcsán figyelhetjük meg először a két terület erőteljes egymásra hatását. A nagy gazdasági világválságból való kilábalás és a második világháború kezelése; a Nagy Társadalom programja (melyet FDR programjának befejezéseként értékeli Graubard is) a vietnami háború elfajulásának árnyékában; a Kínai Népköztársaság felé való nyitás a Watergate botrány hátterében: mind remek alkalmat adott a szerzőnek arra, hogy a kül-, és belpolitika területeit összekapcsolva átfogó képet nyújtson az elnökök előtt álló kihívásokról, és arról, miként befolyásolja személyiségük az egyes problémák orvoslását. Ugyanakkor néhány esetében szigorú elhatárolást tesz a szerző: „Reagan, legalábbis első elnöki ciklusát illetően, elsősorban a belpolitikai gondokkal foglalkozott és semmi egyedülálló vagy eredeti ötletet nem fogalmazott meg a külpolitikát illetően” (504. o.), amely az események tükrében nem mindig állja meg a helyét. 

Gondot okoz néhány esetben az, hogy nem esik szó olyan dolgokról, amelyek az események megértésében segítséget nyújthatnának: Kennedy esetén pl. az Új Határ (New Frontier) program még csak említésre sem kerül; Nixonnál az Új Föderalizmus megjelenik ugyan, de annak kibontása, hatása a politikai rendszerre homályban marad; az egyes külpolitikai doktrínák kifejtésére, a Truman nevéhez köthetőétől eltekintve, szintén nem kerül sor. Érthető volna a terjedelmi korlátok miatt ez a fajta hiányosság, ha nem tűnne igenis célzottnak a választás, mellyel a szerző egyszersmind ítéletet kíván mondani az egyes elnökök felett. Hasonló probléma az egyes események nem túl szerencsés arányú tárgyalása: pl. a Theodore Roosevelt hírnevét meghozó kubai szerepvállalás jóval kisebb arányban szerepel az oroszok és japánok közti közvetítő szerephez mérten.

Érdemes megállni egy pillanatra, és azt is szemügyre venni, milyen hatással voltak az egyes tanácsadók az elnökök bel-, és külpolitikai teljesítményére. Wilson, aki nem szívlelte külügyminiszterét, sokkal inkább támaszkodott House ezredesre; Nixon hasonlóképpen előnyben részesítette nemzetbiztonsági tanácsadóját külügyminiszterével szemben; akadtak persze olyanok is, akik egészen egyszerűen háttérbe szorították a munkájukat segítőket, és minden jóért maguk aratták le a babérokat (pl. FDR, Nixon, Reagan).

Az egyik legérdekesebb elem, mely végighúzódik a könyvön, a végrehajtó hatalom törvényhozóhoz való viszonya. Teddy Roosevelt kapcsán olvashatjuk, hogy „egyértelmű, hogy a szenátus nem sok hatalommal rendelkezik már, ami a szerződések megkötését illeti” (118. o.), mellyel azt kívánta demonstrálni a szerző, miként tett jelentősebb hatalomra szert az elnök a hatalmi ágak megosztásos rendszerében. William Howard Taft kapcsán ugyanakkor szinte semmit nem tudunk meg a hatalmi ágak egyensúlyáról. Alapvető kérdés, hogy milyen többségű törvényhozással találja szemben magát az éppen hivatalban lévő elnök, illetve milyen történelmi szituációban: „[a] háború által teremtett „vészhelyzet” példátlan hatalmat adott Wilson kezébe, mellyel az amerikai szándékok jogosságáról meggyőzött szolgálatkész kongresszus ruházta fel az elnököt” (175. o.). Teddy trösztök felett aratott győzelme mellett, Graubard úgy látja: „[b]ár Wilson, Roosevelt és Truman nagyszerű teljesítményt nyújtott, és bebizonyította, hogy képes együttműködni a kongresszussal annak érdekében, hogy az elfogadja az általuk fontosnak vélt belpolitikai törvényeket, egyikük sem volt akkora mestere a meggyőzésnek, mint Johnson 1964–1965 folyamán” (414. o.). Akadtak persze olyanok is, akik a kongresszusi többséggel nem tudtak hatékonyan élni, mint pl. Carter, akiről súlyos ítéletet is mond a szerző (493. o.). Néhány esetben jól érezhető, milyen hatásai vannak az éppen aktuális adminisztrációra, ha a kongresszusi többség párthovatartozása megváltozik (pl. Wilson, Truman, Eisenhower).

Az egyik legérdekesebb, de külön, részleteiben nem tárgyalt elem az egyes adminisztrációk gazdasági kérdésekhez való viszonya. Calvin Coolidge kapcsán említi a szerző, hogy „[a]z összes őt megelőző XX. századi elnökhöz hasonlóan ő sem ismerte a gazdaságot” (210. o.). Sajátos történeti vonulata van ennek Theodore Roosevelt monopólium ellenes hadjáratától a FED (kvázi amerikai jegybank) megalapításán és a nagy gazdasági világválságon át, a stagflációval sújtott korszakig. Carter kapcsán a kritika ugyanarra utal vissza, mint amit a külpolitika csinálás esetén más elnökök vonatkozásában már említettünk: „[a]zt gondolta, hogy mindenben tájékozott...ráadásul meg volt győződve róla, hogy egyedülálló módon ért a belpolitikai kérdésekhez, különös tekintettel a gazdaságra” (485. o.). 

Azt mondhatjuk, hogy a könyv elolvasása után sokkal inkább arról kapunk képet, miként működtették az egyes elnökök a hivatalt, semmint arról, hogy az miként változott az évek során. A bevezetőben jelzett hatalmi ágak egyensúlyeltolódásainak vizsgálata a legtöbb esetben háttérbe szorul, a szerző csak néhány gondolat erejéig foglalkozik vele (FDR kapcsán a legérezhetőbb talán az elnöki hatalom megváltozása, melyre többször is utal Graubard). Ha azonban erről szeretnénk többet megtudni, vegyük kezünkbe Edward Corwin: The President, Office and Powers 1787-1984 (New York University Press, 1984) című klasszikus munkáját.

A könyv szerkezeti, tartalmi csúcspontja mindenképpen a Truman-adminisztrációhoz köthető. Graubard érezhetően nem titkolja, hogy a Missouri államból származó elnököt tartja a vízválasztónak, mind a bel-, mind a külpolitikai teljesítményét tekintve. Ettől kezdve az Egyesült Államok fejlődését lejtmenetben láttatja. Ezzel lehet, és talán kell is vitatkozni, hiszen részletes érvrendszert nem sorakoztat fel a szerző ezen állítása mellett.

A kötet egyik, olykor szembetűnő problémája a fordítás maga. Rögtön a bevezetőben pl. a stagfláció értelmezése siklik félre (amely a Ford elnököt tárgyaló részben már megfelelően szerepel), de találkozunk egyes hivatalok, és politikai fogalmak helytelen fordításával is (pl. Nemzetbiztonsági Tanács helyett Nemzeti Biztonsági Tanács; vagy az Unió helyzetéről szóló beszéd félrefordítása). Emellett, valószínűleg az első kiadásból adódóan, jónéhány elgépeléssel is találkozhatunk (rögtön a borítón Theodore Roosevelt neve hibásan szerepel).

A könyvhöz tartozó jegyzetek közel 170 oldalt tesznek ki, amely érzékelteti jelentőségét, és azt, hogy egy széleskörű irodalmat használt fel a szerző munkája során. Zavaró azonban, hogy a megjegyzésekért is állandóan a könyv végére kell lapozni, ami azonban a hivatkozási stílusnak köszönhető, és semmiképpen nem von le a könyv értékéből. A tárgymutatóval kapcsolatban röviden annyi mondható el, hogy az ilyen kaliberű munkához illő, könnyen és jól használható.

Összességében 18 önálló történetet olvashatunk, melyek mindegyikének más a főszereplője, ha azonban egymás után rendezzük őket, kapunk egy szép kerek egészet. 18 különböző karakter, más elképzelésekkel, más háttérrel, más képességekkel, egy hatalmas nyomással a vállukon, mert ahogy Spring Rice, az USA volt londoni nagykövete mondta: „elnöknek lenni átmeneti állapot. Dicsősége tündöklő, de igen rövid. Így hát óriási kísértés, hogy valami nagyot cselekedjék e rövid idő alatt”. Ki ki döntse el, hogy sikerült-e nekik? Talán ez a könyv egy lépéssel közelebb vihet mindannyiunkat a válaszhoz.

Graubard, Stephen: Az elnökök. Az amerikai elnöki hivatal Theodore Roosevelttől George W. Bushig. Budapest, 2007, Alexandra Könyvkiadó. 839 old.