ius ad bellum: a háborúhoz való jog, háborúindítás joga, A háborúindítást évszázadokon át az állam természetes jogának tekintették: semmiféle nemzetközi jogi tilalom nem korlátozta az államot, hogy törekvéseit háború útján érvényesítse, az első világháború előtt a nemzetközi jog nem ismerte a háború tilalmát. A jogtudósok ugyan különbséget tettek az igazságos és igazságtalan háború között, és a jus ad bellumot csak az igazságos háború esetében ismerték el, ezek a tanítások azonban nem nagyon befolyásolták az államok magatartását. A XX. század elejére a technika fejlődésével, a fegyverek pusztító erejének megsokszorozódásával megnőtt ugyan a háborúindítás kockázata, de még mindig csak a hadviselés szabályozása ( → ius in bello), a háborús szenvedések csökkentésére irányuló törekvések vezettek nemzetközi jogi szabályozáshoz. - Majd a második világháború utáni világban, a nemzetközi jogi rendszer (amely az ENSZ Alapokmányára támaszkodik) két kivétellel megtiltotta a nemzetközi kapcsolatokban a fegyveres erő alkalmazását. Fegyveres erő bevetését csak az önvédelem és az ENSZ BT által elrendelt fegyveres kényszerintézkedés indokolhatja. (Az Egyesült Államok által az utóbbi években szorgalmazott „humanitárius intervenció" és „egyoldalú fellépés" doktrínái a társadalomtudósok és a nemzetközi jogászok körében erősen vitatottak, még nem épültek be a nemzetközi jogba.) - A mai világban a háború jogszerűségének eldöntését megnehezíti, hogy sokszor nem két állam részese a konfliktusnak, hanem egyik oldalon állam, a másik oldalon nem állami szereplő áll, márpedig a nemzetközi jog általában két állam között értelmezi a háború, a katonai erőszak és az önvédelem fogalmát. (HJ)