HUGO GROTIUS (Huig de Groot), a modern természetjogi felfogás és a modern politikai irodalom egyik megteremtője, aki a természet-jogon alapuló nemzetközi jog alapjait fektette le. »»
WAGNER PÉTER
A kutatók, de főleg a politikusok könnyen aggatják egyes eseményekre a „történelmi” jelzőt. A 2010. november 19–20-án megtartott lisszaboni NATO-csúcs az ott levő NATO-tisztviselők és politikusok szerint kiérdemelte ezt a címet, mert az észak-atlanti szervezet tanácsa jövőjének szempontjából olyan meghatározó kérdésekben születtek döntések, amelyek talán nemcsak az elkövetkező öt-tíz évre határozzák meg a szövetség jövőjét, hanem még hosszabb távon is.
Az elmúlt tíz évben – az utolsó NATO-stratégia elfogadása óta – a NATO számos kérdésben ért el sikert és vallott kudarcot, ám Lisszabonban a hangulat inkább pesszimista volt. Ennek fő oka, hogy az afganisztáni műveletek kudarccal fenyegetnek, és – részben ennek következményeként – a NATO megítélése a tagországok közvéleményében igen kedvezőtlen.
Ma már úgy tűnik, stratégiai hiba volt összekötni a szervezet fennmaradását és működését a közép-ázsiai országban folytatott misszió sikerével. 2005–2006 tájékán, amikor a jelenlét legkomolyabb megerősítése történt létszámban és területi kiterjesztésben, politikusok és NATO-tisztviselők előszeretettel hivatkoztak arra, hogy Afganisztán a NATO tesztje: ha itt működik, működik mindenhol, ha itt kudarcot vall, nincs értelme az egésznek. Utólag érthető, hogy miért volt erre szükség: a szövetségesek (elsősorban az európai országok) csak vonakodva voltak hajlandók osztozni az erőfeszítésekben, ezért a közép-ázsiai ország szerepét túl kellett dramatizálni, hogy minden tagország érezze, az ő hozzájárulására is nagy szükség van. A sikerek elmaradása miatt aztán egyre többen eszméltek rá, hogy „az afganisztáni misszió – a NATO jövője” párosítás túlzottan erőltetett. Konferenciákon és hivatalos fórumokon is mind gyakrabban hangzott el, hogy a kettő között nincs szoros összefüggés: a NATO akkor is lesz, ha Afganisztánból kivonulunk, hiszen az Észak-atlanti Szövetség sokkal több annál, mint hogy egy kudarcot vallott misszió miatt válságba kerüljön a léte.
A lisszaboni NATO-csúcs egyik feladata az önbizalom helyreállítása volt. Annak a tudatosítása a tagállamokban, hogy a szervezet számára más is létezik Afganisztánon kívül, hogy a jövőbe kell nézni és fel kell készülni az új típusú kihívásokra, s ki kell találni, hogy milyen legyen a NATO egy olyan korszakban, amikor az Egyesült Államok (tágabban értelmezve: a Nyugat) hegemóniája talán a végéhez közeledik, és olyan globális szereplők emelkednek fel, mint Kína, India vagy akár Brazília.
A NATO-nak egyszerre volt szüksége arra, hogy saját jövője útját megkeresse, és hogy hozzáigazítsa magát az elképzelt jövő kihívásaihoz. Az előbbi kérdést volt hivatott megválaszolni az új stratégiai koncepció és a globális szereplőkkel kialakítandó partnerség koncepciója, az utóbbi kérdésre reagáltak azok a bejelentések, amelyek a NATO szervezeti reformját érintették.
Az átalakulást érintő kérdések mellett természetszerűleg ott voltak a „futó ügyek” is, amelyekkel a NATO-nak szintén foglalkoznia kellett. Az egyik ilyen, természetesen, az afganisztáni szerepvállalás jövője volt. A 2010. november 20-a délelőtt tartott monstre találkozón az ISAF 48 tagországa vett részt, kiegészülve Afganisztán, a Világbank és az Európai Bizottság vezetőivel. A cél az volt, hogy a szövetség valamilyen módon felzárkózzon az Egyesült Államok politikája mögé, egyszerre tegyen hitet a szerepvállalás jövője mellett, és tisztázza, hogy ez az elkötelezettség meddig fog tartani és milyen formát fog ölteni. Washington bejelentése, hogy 2011 júliusában megkezdődik az amerikai erők kivonása, valamint a 2010 nyarán rendezett kabuli konferencia eredménye – miszerint 2014-re befejeződik a biztonsági feladatok átadása az afgán biztonsági erőknek – az otthoni közvélemény felé „eladható” perspektívát jelentett a tagországok számára. Emellett már csak arra volt szükség, hogy a nemzetközi szereplők megerősítsék Afganisztán és az ország helyreállítása iránti elkötelezettségüket.2A másik „futó ügy” a NATO és Oroszország kapcsolatának normalizálása, illetve a jövőbeni együttműködésük formáinak kialakítása volt.
E tanulmányban a csúcson elhangzott kérdések közül a szervezet jövőjére és a NATO–Oroszország kapcsolatokra vonatkozókra fogok koncentrálni.
(Első közlés: MKI-tanulmányok, 2011/2.)
Letölthető publikációk:
GROTIUS KÖNYVTÁR