publikációk a szerzőtől »

Ez a beszámoló a szerző fél éves Erasmus tanulmányairól szól, amit a belgiumi Katholieke Universiteit Leuven társadalomtudományi karán folytatott. A szerző célja, hogy cáfolja, de legalábbis gyengítse azt az oktatók és hallgatók közt széles körben elterjedt nézetet, miszerint ez a képzés csak a „bulizásról" szól. A szerző a tapasztalatai alapján igyekszik párhuzamba állítani a hazai és a külföldi képzést, s rávilágítson az Európai Unió egyik legsikeresebb közösségépítő programjának szakmai oldalára.

A Katholieke Universiteit Leuven és a Budapesti Corvinus Egyetem már nevében is összecseng. Emellett mindkettő híres, erre bizonyíték, hogy több kinti tanárom előtt sem volt ismeretlen anyaintézményem - természetesen mint a „Közgáz", még jó időbe telik, amíg meggyökerezik az új név használata -, a K.U. Leuvenről pedig ki ne hallott volna? Sajnálatos módon ezzel azonban vége is a hasonlóságoknak, az eltérő történelem, a földrajzi, a nemzeti és a nemzetközi közeg minden területen érezteti a hatását.
A K.U. Leuven a legősibb németalföldi egyetem, 1425-ös alapítása óta egyetlen, csupán néhány évtizedes intermezzót leszámítva folyamatosan működik. Az évszázadok alatt oly mértékben összeforrt környezetével, hogy joggal használják az „egyetemváros" fogalmát. Ha nem is minden az egyetem (és a többi felsőoktatási intézmény) körül forog, azért minden összefügg vele; az egész város tulajdonképpen egy nagy campus. A tanévet a professzorok ünnepélyes felvonulása nyitja meg, a vizsgaidőszak kivételével az utcákon állandó látvány a hömpölygő diáksereg, 8000 alkalmazottjával pedig az egyetem messze a legnagyobb munkaadó. Az arányok érzékeltetése végett: a helyi lakosság körülbelül 90.000 főt számlál, ez minden szeptemberben bő harmadával felduzzad, aminek valamivel több, mint egytizedét teszik ki a külföldi hallgatók. A választható stúdiumok a legkülönbözőbb területeket ölelik át; a teológiától a mérnökségen és a közgazdaságtanon át az alkalmazott biotudományokig rengeteg mindent tanulhatnak itt a diákok. De akit még ez a választék sem elégít ki, az előtt nyitva áll a város többi felsőoktatási intézménye is.
Az egyetem hosszú fennállásának, valamint megújulási képességének jele, hogy Belgiumhoz (a Németalföldhöz) hasonlóan túlélt mindent: reformációt, ellenreformációt, idegen hatalmak megszállását és második világháborús bombázásokat egyaránt. Ezekhez mérhető traumatikus esemény utoljára az 1968-as nyelvi-etnikai indíttatású szakadás volt, minek során a francia és a flamand rész különvált. A tudomány szentélyét mélyen megrázta az eset, mégis 40 évnek kellett eltelnie, hogy bizottságot alakítsanak a két közösség kapcsolatainak újbóli szorossá tételére. Ottjártamkor ez még mindig csupán üdvözlendő kezdeményezés volt, de mutatja, hogy sokan bármennyire is mesterséges államnak tartják Belgiumot, és bármennyire is „beleillene" az ország felbomlása a napjainkban megfigyelhető regionalizációs folyamatokba, ez messze nem a többség véleménye.
A K.U. Leuven tagja a LERU-csoportnak, erősen kutatás-orientált, ám ennek ellenére, vagy épp ezzel szoros összefüggésben, a képzési színvonala kiemelkedő. Ennek számtalan összetevője van, amit most megpróbálok sorra venni. Először is, az anyagi háttér stabil. Az oktatás kiemelt fontosságot élvez Belgiumban, a felelős flamand kormányzat éves GDP-je harmadát erre költi. Ebből meg tudják fizetni a neves oktatókat, meg tudják venni a szükséges felszerelést, a teremhiány pedig egyszerűen ismeretlen jelenség. Ugyanilyen fontos, hogy a K.U. Leuven „útba esik", Brüsszel mindössze 20 perc vonattal, de Párizs, London, vagy épp Amszterdam sincs messzebb 1,5-3 óránál. Az ott székelő nemzetközi intézmények képviselőit, köztük az eurokratákat nem nehéz átcsábítani, és általánosságban elmondható, hogy a vendégelőadók és vendégprofesszorok száma igen magas. S nemcsak olyanok tisztelik meg jelenlétükkel az egyetemet, akik már befejezték aktív pályafutásukat, hanem kisebb számban hivatalban lévő tisztviselők is; kiváló példa erre Pierre Chevalier, az EBESZ jelenlegi belga elnökségének második embere. A kis ország létéből fakadóan pedig legalább három nyelven mindenki ért, ami szintén erősíti a kapcsolatokat.
Most térjünk rá magára a tanulmányi rendszerre! Általánosságban elmondható, hogy kint kevesebb tárgyat vesznek fel a diákok, de ez a tanulásra fordított időben nem feltétlenül mutatkozik meg, sőt. Alapvetően minden héten el kell olvasni néhány tanulmányt, amikre a 90-110 perces órák épülnek, és amelyek így nem a már valahol leírtak egyszerű visszaadásáról szólnak. Emellett még a nagy előadások is örvendetesen interaktívak, bár az utóbbi időben szerencsére a Corvinuson is látok elmozdulást ebbe az irányba. Ezt akár még oly módon is lehet ösztönözni, hogy az óra végén tíz percet hagynak direkt a hallgatói kérdéseknek.
A vizsgarend gyökeresen eltér a hazaitól. Először is, a szorgalmi és a vizsgaidőszak közé beiktattak két hét felkészülési szünetet, amire mondhatnák, hogy az alatt még az is fel tud készülni, aki addig nem tett semmit, de ez így durva leegyszerűsítés lenne! A rengeteg olvasnivaló miatt az is hasznosnak találja ezt a két hetet, aki év közben sem henyélt, igaz, nem ahhoz a rendszerhez szokván elhamarkodottan először én is túlbiztosítás-ízűnek gondoltam a dolgot... Kicsit másképp fogalmazva, a tanárok bőven megadnak minden segítséget. Ennek ellenére az első év végén a tanulók fele kibukik, igaz a bekerülésük előtt nincs különösebb akadály. Az esélyegyenlőség további biztosítéka, hogy első két évben inkább tesztekkel mérik a hallgatók tudását, ami később átadja helyét az esszéknek, illetve a szóbeli számonkérésnek. A vizsgákra beosztják a hallgatókat, aminek előnye, hogy ügyesen megoldja a vizsgajelentkezés körüli tumultust, az oktatóknak pedig egyértelmű könnyebbség. Hátránya viszont, hogy nem lehet tervezni, mivel az időpontokat csak nagyon alapos indokkal lehet megváltoztatni, ezáltal könnyen előfordulhat, hogy sorban egymás után, vagy épp ellenkezőleg, nagyon széthúzva mehetünk vizsgázni. Itt visszatérve a túlbiztosításhoz, s összekapcsolva ezt azzal, hogy a diákok nem egyénileg jelentkeznek; a K.U. Leuvenben nincs ismétlővizsga sem, csak egy, a következő tanév előtti héten! Nem fordulhat elő, hogy valaki egy félévben huszonhétszer fusson neki egy tárgynak; tisztességesen fel kell készülni!
A 3-4 órás írásbeli vizsgának két fajtája van, a „zárt könyv" és a „nyitott könyv". Előbbin semmiféle könyvet, jegyzetet, illetve semmiféle segédeszközt nem szabad használni, a lényeg azon van, hogy mire emlékszik a hallgató. Utóbbinál éppen fordítva, a pontos idézetekhez, referenciákhoz elengedhetetlen a könyv, tehát nem csak azt kell tudni, nagyjából mi a tartalmi mondanivaló, azzal is tisztában kell lenni, hogyan használjuk a szakirodalmat, hogyan keressünk. Egyetlen jogi tárgyamnál találkoztam ezzel a vizsgatípussal, de a nehézségre jellemző, hogy még a jogásznak készülő barátaim döntő többsége is végigkörmölte a három órát. A szóbeli vizsga hasonló a magyarhoz, mégis más! Nem egyszerűen az a feladat, hogy felmondjuk a kihúzott tételt, hanem adott esetben még kritikai észrevételeket kell tenni az olvasmányokkal kapcsolatban, a tárgyalt korra jellemző képzőművészeti vagy egyéb alkotást (pl. festményt, térképet) kell elemezni, illetve mini-szerepjátékra is sor kerülhet, mint egy nyelvvizsgán! Végezetül az osztályzatok diverzifikálása magában foglalja egy házi dolgozat megírását is, amivel mindkét országban hasonló arányban élnek az oktatók.
Szintén fontos különbség, hogy a jegyek 0 és 20 között szóródnak. Ez elvileg négyszer nagyobb finomságú értékelést jelent, a gyakorlat azonban nem ezt támasztja alá. Hivatalosan a 10 alatti pontszám bukást jelent, ám ha a tanuló 8-at vagy 9-et kapott, a többiből pedig magasan átment, méltányossági alapon át szokták engedni. A 16-17 megjelölése nagyon jó, afölött pedig kiváló, természetesen ez utóbbiak hihetetlenül ritkák. Egy tájékoztatón elhangzott magyarázat szerint a rendszer működik, és egyáltalán nem az a céljuk, hogy teletömjék a tanulókat a legmagasabb osztályzatokkal, hanem hogy ők eldöntsék, ki érdemes pl. PhD-re, vagy különböző ösztöndíjakra. Magánbeszélgetésen hangzott el, hogy 20-at elvi okból nem adnak: a tanuló mégse lehet okosabb a tanárnál... Tulajdonképpen a 15 már jeles eredmény, s míg ez Belgiumban köztudott és elismert - egy leuveni 15 egy antwerpeni 17-tel egyenlő -, külföldön sok problémát okoz az átszámítás mikéntje. Paradox módon, mivel némelyik tanár nem kérdez többet ennél a szintnél, Leuvenben a rossz tanuló mellett a jó tanuló is erősködhet, hogy még bent szeretne maradni felelni. Nem egyszerű a diákélet!
A rendszerhez hozzátartozik, és talán az egyik legfurcsább eleme, hogy a jegyeket nem mondják meg azonnal, csak a vizsgaidőszak után. Egyrészt az esetleges rossz eredménnyel nem akarják befolyásolni a hallgatót, másrészt javítási lehetőség híján nincs semmiféle időkényszer. Szóbelinél pedig - így az érvelés - a nap végén a tanár összesíti a felelet eredményét a különmunkával, illetve megnézi és korrigálja, amennyiben a nap valamelyik szakaszában jól megfigyelhetően az átlagtól eltérő eredmények születtek. Felemás érzésem van tehát az objektivitással kapcsolatban; az esszék javításába tudomásom szerint nem lehet belenézni, szóbelin viszont nehéz ennél méltányosabban osztályozni.
Amit még ki szeretnék emelni a leuveni képzéssel kapcsolatban a már elhangzottakon túl, az az esettanulmányok. Ezt a közgazdasági karokon nálunk is előszeretettel használják, társadalomtudományok terén viszont itthon még nem találkoztam vele. Az órai előadásokban időhiányra szoktak hivatkozni, noha véleményem szerint csupán egy más szemléletről van szó - a poroszos stílus jegyében még mindig túl sokat szeretnének leadni, ezért a legjobb szándék ellenére is általánosságokba fullad a téma, noha a világ egyre inkább specializálódik. Természetesen tudom, a magyar szakemberek sokszor pont ezért keresettek, hiszen az interdiszciplináris megközelítés több a különböző tudományok egymás mellé helyezésénél. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy az esettanulmányok gyakoribb alkalmazása mindenképp üdvözlendő lenne, hiszen kellően konkrét és megfogható, azonban általános érvényű következtetéseket is le tudunk belőle vonni. Nevesítve, Belgiumban a Political Problem Solving in Culturally Divided Societies című rendkívül aktuális és gondolatébresztő órán Kína-Tibet és Spanyolország-Katalónia helyzetét vettük górcső alá.
Végül hadd szóljak pár szót az egyetemek Erasmus-programhoz való hozzáállásáról. A K.U. Leuvenben a külföldieknek szóló képzést teljes mértékben integrálták a belgába. Számtalan angolul tartott óra közül választhattunk, és semmiféle előnyünk vagy hátrányunk nem származott abból, hogy máshonnan jöttünk. Régi szívügyünk, hogy itthon is több idegen nyelvű kurzus induljon, és hacsak nem a teremhiány az oka, egyelőre rejtély számomra, miért vannak kifejezetten csak Erasmusoknak meghirdetett órák. Kifejezetten sajnálatosnak tartom viszont, hogy a Corvinus nem támogatja az egy éves kinttartózkodást, valamint hogy túlságosan is ragaszkodik a saját tárgyaihoz. A tanári kar szerencsére messzemenően megértő, és végül három szemeszterből összeválogatva szinte mindegyik Leuvenben tanult tárgyamat el tudtam fogadtatni, de még így is 6+5 vizsgát kellett letennem, ami nemcsak megterhelő, de párhuzamossága szembemegy az Erasmus lényegével is.
Mindent figyelembe véve azonban nem csalódtam, sőt, úgy érzem életem egy csodálatos és a továbbiakban alapvetően meghatározó időszakában volt kint részem. Próbáltam szakmai szemszögből közelíteni a témához, de a sok tanulás és a képzéssel járó adminisztratív teendők ne riasszanak el senkit! Akár csak fél évig is egy másik országban tanulni, járni, kelni, európai és amerikai, ázsiai és afrikai diákokkal együtt bulizni, élni - felejthetetlen élmény.