publikációk a szerzőtől »

A külügyminiszter pozitívan értékelte a magyar külpolitikát. Nem csoda, mondhatnánk, ez a dolga. Ez igaz is, meg nem is. Göncz Kinga nm szokott elvtelenül szépíteni. Most sem ezt tette. Amit mondott, igaz. Igaz is, meg nem is. Az igazat mondta, csakis az igazat, de nem a teljes igazat. Valóságos részsikerekről számolt be, de a sikerek felsorolása is mutatja az igazi nagy problémát: nem állnak össze egységes rendszerré, stratégiává. Pedig nem is olyan régen megszületett az ország első külkapcsolati stratégiája. „Vajúdtak a hegyek, szültek egy egeret" – mondják a szkeptikusok. Bár nem voltak sokan. Még az ellenzéki külpolitikusok egyik legjobbika is azt mondta rá: az a legfőbb hibája, hogy elkésett (és hogy elkésett, az igaz is).

Egy stratégia mindig általános megállapításokat tartalmaz, de nem helyes, ha megelégszik az általánosságokkal. A stratégiától nem konkrét feladatszabást kell várni, hanem a feladatszabás alapelveinek és irányainak megszabását, aminek a stratégia eleget is tesz.

Pozitív fejlemény, hogy a legnagyobb ellenzéki párt is – végre – nagyon színvonalas külpolitikai (sajnos nem külkapcsolati) stratégiát dolgozott ki. Még pozitívabb, ha lehántjuk róla az ellenzékiségből adódó – egyébként gyakran jogos – kritikákat, és a lényeget vizsgáljuk. Ez esetben pedig gyakorlatilag ugyanaz a világkép és külpolitika rajzolódik ki belőle, mint a kormányzati stratégiából. Ennek fényében igen sajnálatos, hogy – bár történtek ilyen irányú lépések – a kormányzati stratégia kidolgozásába nem vonták bele sokkal mélyebben az ellenzék szakértőit, és ugyanilyen sajnálatos, hogy az ellenzék sem kísérelte meg, hogy a pártpolitikai kritika helyett a konszenzusos elemekre helyezze a hangsúlyt. Pedig most, hogy a miniszterelnök kormányülésre hívta a „Fidesz-közeli” Oriens szakembereit, hogy megvitassa velük, mit lehetne tenni a magyar gazdaságért, talán a külügyminiszter is meghívhatná a Fidesz szakértőit, hogy vitassák meg, miként lehetne visszatérni a konszenzusos külpolitikához.

A stratégia a magyar külkapcsolatok számára három súlyponti területet jelöl ki: a biztonság, a gazdaság és a demokratikus értékek érvényesülésének elősegítése. Ennek érdekében kiemelt fontosságot tulajdonít annak, hogy külkapcsolatainknak a magyar nemzeti érdekek érvényesítésére kell irányulnia. Azt is kiemeli, hogy a nemzeti érdekek érvényesítése számára új lehetőséget és új kereteket jelent az Európai Unió és a NATO, s hogy a magyar külpolitikának meg kell tanulnia, miként érvényesítheti nemzeti érdekeinket a lehető leghatékonyabban ezek között a keretek között. Kiemelt figyelmet fordít az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatainkra, és hangsúlyozza a regionális együttműködés fontosságát is. Változatlanul súlyponti területként jelöli meg a határokon túl élő magyarok támogatását.

A stratégia - nagyrészt jellegéből adódóan - adós marad annak meghatározásával, hogy ezek a prioritások milyen következményekkel járnak a külpolitika gyakorlatára nézve. Pedig, ha komolyan vesszük őket, akkor nagyon komoly következtetéseket kell levonni.

Először is: kötelező lenne olyan koncepciózus külpolitikát folytatni, amelyben a mi terveink és elképzeléseink határozzák meg az eseményeket, és nem az események a politikánkat. Azaz olyan proaktív külpolitikát kell folytatni, amely a lehető legnagyobb mértékben előre látja az eseményeket, azokra különböző magyar válaszvariációkat készít, és azokat ki is kidolgozza: hogyan hasznosíthatók ezek az események céljaink érdekében – vagy rossz esetben: milyen kármentésre van szükség és lehetőség. Egy ilyen külpolitika mögé kell felsorakoztatni a kormányzat valamennyi elemét, és ehhez kell megnyerni a civil szervezetek támogatását is.

Továbbá: mindenképpen szükség lenne a külpolitika intézményrendszerének átalakítására. Ha a világ valóban olyan globalizált, komplex és veszélyes, mint ahogy a stratégia leírja – és tagadhatatlan, hogy még olyanabb –, akkor meg kell teremteni az ennek kezeléséhez szükséges külpolitikai és hazai hátteret is. Azaz: elengedhetetlen a kormányzaton belüli koordináció erősítése (egyesek azt mondanák, megteremtése), valamint a kormányzat és a civil társadalom együttműködésének erősítése.

Első lépésként a külügyi szervek áttekintése lenne szükséges, például annak alapján, hogy a külkapcsolati prioritások milyen külképviseleti rendszert határoznak meg és milyen szakembergárdát igényelnek.

Ha a három prioritás a biztonság, a gazdaság és a demokratikus értékek terjedésének segítése, akkor a külkapcsolati apparátust is ennek szolgálatába kell állítani. Például egy olyan mátrix megalkotásával lehetne kezdeni, amelyik prioritásonként súlyozza a régiókat és az országokat.

Ebből az egyszerű táblázatból az következik, hogy például az Egyesült Államokban erős nagykövetséget kell fenntartani (ez persze táblázat nélkül is nyilvánvaló), és oda elsősorban biztonsági és demokrácia-szakértőket kell küldeni, hogy Franciaországba elsősorban gazdasági szakembereket, másodsorban biztonságiakat kell küldeni, ellenben demokrácia-szakértőket csak kisebb számban, míg Ecuadorban nem is kell képviseletet fenntartani. Ennek megfelelően szükséges az adott országra vonatkozó éves tervezést is elvégezni, beleértve más minisztériumok aktivitását is. És ebben a keretben kell tervezni az adott országgal kapcsolatban a civil szervezetek működéséhez nyújtandó támogatásokat is.

Hasonlóképpen át kell gondolni a külpolitika itthoni intézményrendszerét is. A Külügyminisztérium még mindig nem tért át arra a modern struktúrára, amelyben a politikai igazgatót nemcsak annak hívják, hanem valóban ő az a köztisztviselő, aki áttekinti és átfogja a külpolitika egészét – végrehajtva és szakmai nyelvre lefordítva a miniszter politikai útmutatásait. Itt is érzékelhetők a közigazgatási államtitkár „kivégzésének” következményei: az államtitkár szenved a feladatok skizofréniájától. A legnagyobb baj azonban nem a magyar közigazgatás tragikus színvonalához képest még mindig kiemelkedően működő minisztériumban van. A legnagyobb gondot az jelenti, hogy nincs egy olyan szervezet, amelyik a kül- és a biztonságpolitikát koordinálná. Az erre irányuló törekvések minden kormány idején felélednek, hogy aztán elhaljanak.

Tekintélyünk és befolyásunk növelése – ha úgy tetszik, helyreállítása – hosszú, nehéz folyamat lesz. És mikor következik ez be? Meg kell szilárdítani az ország iránti bizalmat - és ez nem gondolkodás nélküli alkalmazkodást, hanem kezdeményező és egyben kooperatív külpolitikát jelent. Ehhez persze az is szükséges (lenne), hogy ne süllyedjünk el az önsajnálat mocsarában, s ne vizionáljunk gazdasági és társadalmi válságot akkor, amikor feladatokban és tennivalókban kellene gondolkodnunk.

Együtt és nem egymás ellen. A külpolitikában is. Főleg és legelőször ott.

(Első közlésként megjelent a Népszabadság, 2008. július 2-i számában.)