publikációk a szerzőtől »

Bár a médiában nehéz észrevenni, de a magyar külpolitika sok tekintetben konszenzusos. A Fidesz támogatja az EU-reformszerződést, az afganisztáni PRT-missziót, a pápai repülőtér NATO-bázissá alakítását és a koszovói békefenntartásban való részvételt. Az MSZP és a legnagyobb ellenzéki párt között rendszeres az egyeztetés Szlovákia és Koszovó ügyében, s ígéretes tárgyalások kezdődtek a 2011-es EU-elnökségre történő közös felkészülésről.

Azonban van egy terület, ahol a viták köztünk folyamatossá váltak: mennyire kell Magyarországnak szorosra fűznie kapcsolatait a putyini Oroszországgal? A kérdésnek ismét aktualitást ad a nemrég lezajlott orosz parlamenti választás és a magyar–orosz miniszterelnöki csúcs.

Újra és újra egyértelműen le kell szögezni: a kiegyensúlyozott kétoldalú viszony mind biztonságpolitikailag, mind gazdaságilag Magyarország nemzeti érdeke. A piacgazdaság elvein alapuló és világos hátterű kölcsönös befektetésekkel Magyarország csakis jól járhat. Van erre példa mind Magyarországon, mind Oroszországban. Ha a mindenkori magyar miniszterelnök találkozik az orosz elnökkel vagy miniszterelnökkel, azt felelős ellenzéki politikus is csak üdvözölni tudja. Vita a következőkben van köztünk: amennyiben az Európai Unió és a NATO-tagállamainak többségében aggodalmak vannak az orosz jogállami fejlődéssel kapcsolatban, s észlelik a gazdaságban az orosz terjeszkedéssel párhuzamosan a piacgazdaság elveinek sérelmét, tehet-e Magyarország úgy, mint aki ezekről nem akar tudomást szerezni? Igazolhatja-e a pragmatizmus az opportunizmust? A válaszom egyértelműen az, hogy nem.

Oroszország stabilizálódott. De ez a stabilizáció két tényezőnek köszönhető: egyrészt Vlagyimir Putyin olyan hatalmi koncentrációt alakított ki, melynek elemei ellentmondanak a demokráciának. Az ellenzék gyengeségét megfélemlítéssel, a médiából való kizárással biztosítják, a gazdasági és politikai ellenfelekkel szemben ismét bevett eszköz a koncepciós jellegű bírósági eljárás. Mindehhez társul a putyini rendszer második legfontosabb alapeleme, a magas olajár, melyből valamennyi jut az életszínvonal javítására is. Vagyis egyes elemzésekkel szemben Putyin ereje a jelcini érához képest nem abból ered, hogy véget vetett „az Oroszországot emésztő külföldi és hazai karvaly-tőke uralmának”, hanem az energiahordozók magas árából, amivel igazolni lehet az antidemokratikus és piacellenes folyamatokat is.

A megerősödött Oroszország külpolitikai doktrínájában a gazdasági terjeszkedés immár nyíltan a külpolitikai befolyásolás eszköze. Nem lehetünk naivak, amióta a világ világ, ez mindenkivel megesik. A kérdés pusztán az, hogy ezt a potenciált Moszkva mire akarja használni. És itt viszont gondok vannak. Moszkva szemérmetlenül próbálja megosztani a Nyugatot, nem utolsósorban azért, hogy gazdasági előnyökhöz jusson. Ennek legeklatánsabb példája a koszovói státus rendezésének a kérdése. Talán nem véletlen, hogy az egyetlen megoldást jelentő Ahtisaari-terv vétózásával, vagyis a Balkán stabilitásának a kockáztatásával párhuzamosan a szerbiai Nis kőolaj-finomítója, a belgrádi repülőtér és ki tudja még mi orosz kézbe került. Vagyis Oroszországgal nem az a gond, hogy gazdaságilag terjeszkedik, hanem az, hogy ezt a megnövekedett potenciált destabilizációra használja fel, mert ezáltal látja elérhetőnek gazdasági és külpolitikai céljait.

Ebben a helyzetben fogalmazódott meg mind a NATO-ban, mind az EU-ban a közös fellépés ígénye. Az EU elsősorban a gazdasági reciprocitás területén akar eredményeket elérni. Ennek legfontosabb jele a Bizottság COM 2007 0528-0532-es javaslatcsomagja, mely meggátolná az energiahordozók szállításának és elosztásának monopóliumát, másrészt csak azon országoknak engedne tulajdonszerzést az unióban, melyek a piacgazdaság elveit magukra nézve is kötelezőnek tartják. Vagyis, ha a Gazprom piaci alapon tart igényt tulajdonszerzésre, az európai szereplők se ütközzenek folyamatos adminisztratív akadályokba Oroszországban. Ami pedig a demokrácia kérdését illeti: ha például szemet hunyunk az orosz választások rendellenességei előtt, akkor nem teszünk mást, mint az orosz lakosság előtt nemzetközileg legitimáljuk az antidemokratikus eszközöket.

Gyurcsány Ferenc Oroszország-politikáját annyira meghatározza az opportunista elvtelenség, hogy az már veszélyezteti a közös európai fellépést. Néhány nappal az orosz választások után olyan magyar-orosz miniszterelnöki tárgyalást tartani, melyen az EU soros elnökségét adó Portugália aggodalmát kifejező nyilatkozatával ellentétben nem emelünk szót az antidemokratikus tendenciákkal szemben, elvtelenség. (Ebből a szempontból üdvözlendő az SZDSZ és Demszky Gábor idevágó nyilatkozata, igaz, ez utóbbi talán hitelesebb lenne, ha nem tüntette volna ki azt a főrendőrt, aki a putyini módszereket megszégyenítve lépett fel 2006. október 23-án a Fidesz megemlékezésével szemben). Ugyanúgy elvtelenség mást mondani az amerikai rakétavédelmi rendszerről Moszkvában és Washingtonban, mint ahogy elvtelenség Alekszander Litvinyenko brit állampolgár meggyilkolása ügyében mást kommunikálni Londonban és Moszkvában, vagy szerepet vállalni egy olyan finnugor csúcson, melyre nem hívták meg Észtország vezetőit.

A magyar kormány képviselői azzal vádolják a Fideszt, hogy ebben a kérdésben külföldön alaptalanul próbálja meg lejáratni őket. Ez a felvetés már önmagában sem fogadható el, hiszen egy ellenzéki párt köteles kritikát megfogalmazni abban az esetben, ha meggyőződése szerint hibás kormányzati politikát észlel. Amikor Göncz Kinga külügyminiszter ilyen jellegű kritikát fogalmazott meg az Országgyűlés külügyi bizottságának ülésén, akkor gyakorlatilag azt mondta ki, hogy a kormány külpolitikája kritizálhatatlan. Ez nem demokratikus felfogás. De ettől függetlenül le szeretném szögezni: a magyar ellenzék soha nem tudna annyit ártani a magyar kormánynak, amennyit ártott Gyurcsány Ferencnek az International Herald Tribune-nek adott és az EU közös energetikai politikájával szembehelyezkedő nyilatkozata. Arról nem is beszélve, hogy az ellenzék soha nem fog tudni annyit ártani, amennyit a Gyurcsány-kormány árt Laborc Sándor kinevezésének erőltetésével a Nemzetbiztonsági Hivatal élére. Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni: a Fidesz nem a Moszkvában végzettek közigazgatási alkalmazását teszi szóvá, hanem azt, hogy konkrétan egy olyan személyt szándékoznak kinevezni a magyar elhárítás élére, aki a KGB felügyelete alatt a Dzerzsinszkij Akadémián hat évet tanult. Vagyis Laborc Sándor – minden nyilatkozat ellenére – nemzetbiztonságilag átvilágíthatatlan, és a kinevezésére akkor kerül sor, amikor észlelhető a nemzetközileg megnövekedett orosz titkosszolgálati aktivitás, s amikor az Egyesült Államok NATO-ban tapasztalható visszafogottsága többek között arra vezethető vissza, hogy szakértői szerint a volt szocialista országok szolgálatainál még mindig jelentős az orosz befolyás. Ez akkor is köztudott, ha tudjuk: konkrét titkosszolgálati vitákba Washington kerüli a nyílt beavatkozást. A magyar kormány jobban tenné, ha vádaskodás helyett önvizsgálatot tartana és önkorrekciót hajtana végre.

Mert milyen eredményt hozott eddig Magyarországnak Gyurcsány Ferenc különutas, elvtelen Oroszország-politikája? A legutóbbi miniszterelnöki csúcs után egy újabb Áramlat, a Kék áramlat után ezúttal a Déli áramlat gázvezeték Magyarországra hozatalát jelentették be, ígéretként (!). Miközben lassan minden Áramlat idejön, a gyurcsányi politikának egyetlen konkrét eredményét tapasztalhattuk meg igazán: az OMV meg akarja vásárolni a Molt. Ismerve az orosz tőke és az orosz titkosszolgálatok befolyását az osztrák vállalatokra, ne zárjuk ki annak lehetőségét, hogy emögött a Gazprom húzódik meg. Mintha Moszkvában sem vennék túl komolyan a belpolitikailag megroggyant magyar miniszterelnököt. Nem lehetséges, hogy egy kevésbé pragmatikus, elvibb, ám kiszámíthatóbb külpolitikával Moszkvában is eredményesebben lehet képviselni a magyar érdeket mindkét fél megelégedésére?

(Első közlésként megjelent a Népszabadságban, 2007. december 27-én.)