(BORISZ JELCIN: Éjszakai naplójegyzetek)

publikációk a szerzőtől » publikációk a recenzenstől »

Az ember azt gondolná, hogy Borisz Jelcin már nem nyújthat újat. Elnöksége alatt láttuk, hogy szükség esetén kezébe veszi a karmesteri pálcát és hatáskörét túllépve is irányit (mint tette azt 1994-ben a berlini katonazenekar nagy meglepetésére), vagy akár a protokoll szabályait felrúgva figyelmen kívül hagyja a fogadóküldöttségét (lásd amikor Dublinban ittasan bóbiskolt a tranzitváróban, miközben az ír küldöttség feszülten várakozott rá a repülőtéren) - hogy csak leghíresebb botrányait említsem. Azt is elfogadtuk, hogy 1999 legvégén, fél évvel az újabb választási megpróbáltatások előtt vette a kalapját, és olyan emberre hagyta az országot, akinek múltja és módszerei is igencsak ellentmondásosak. Borisz Jelcin úgy vonult vissza, hogy elmondhatja magáról: lövette a törvényhozást, elfogyasztott több mint fél tucat miniszterelnököt, eladta fél Oroszországot, politikai Családot alapított és részben visszaállította Moszkva hidegháború után megtépázott nemzetközi tekintélyét.

A nagyrészt a személyes élményein alapuló könyv azonban még több meglepetést tartogat, és meglehetősen őszintének hangzik. Ez nagy szó, hiszen a jelcini Oroszország a gyakori hazugságok és a Kremlbeli intrikák országa volt. A 26 fejezetre tagolt könyvben a szerző sok mindenről ír: botrányokról, háborúról, diplomáciáról, magánéletről, politikáról és találkozókról. Azonban ha szakaszoljuk a 90-es évek Oroszországának történetét, könnyen rájöhetünk, hogy az elnökválasztásról, a csecsenföldi háborúról, vadkapitalizmust megteremtő privatizációról és az ingujjas nemzetközi összejövetelekről szóló elmélkedések különös jelentőséggel bírnak.
Jelcin 1999. december 31-én úgy köszönt le hivataláról, hogy egyrészt rá jellemző módon még feleségének sem szólt előtte, másrészt szavaival - miszerint „az új évszázadnak új politikai korszakot kell jelentenie" - egyértelműen bizonyította, hogy nyugdíjba vonulásával véget ért a fájdalmas tanulókorszak az orosz demokráciában.

A szókimondó, az alkoholt sem megvető („A hagyományos orosz életformával egyszerűen nem fér össze, hogy ne igyunk (...) már elég korán arra a következtetésre jutottam, hogy az alkohol az egyetlen eszköz az idegfeszültség gyors feloldására"), a humort és a nagypolitika által megkövetelt komolyságot egyaránt kedvelő Borisz Jelcin olyan emberekről beszél részletesen, akik a moszkvai elit krémjét alkották és ezáltal uralták az orosz közéletet.

A szerző bemutatja Anatolij Csubajszt, a nyugati típusú liberális gazdaságpolitika megteremtőjét, számtalan kulcsfontosságú poszt betöltőjét és a hírhedt privatizáció atyját, aki döntéseivel elmélyítette a társadalmi szakadékot. Megismerkedhetünk Borisz Berezovszkijjal, az oligarcha nemzedék első nagykutyájával, aki kétes úton szerzett milliói révén kerülhetett közel Jelcinhez és irányíthatta az orosz politika üzleti hátországát (nota bene: tevékenységéről részletesebben lásd Paul Klebnyikov: Keresztapa a Kremlben). Berezovszkij volt az első ember, aki összemosta a politikát a pénzzel és kiterjedt befolyására jellemző, hogy egykoron a Nemzetbiztonsági Tanács fejeként szerepet játszott az első csecsen háború lezárásában. Olvashatunk Viktor Csernomirgyinről, a tehetséges miniszterelnökről, Jelcin jó barátjáról, aki 1992 és 1998 között hat évig szolgálta az elnököt, de a rubel összeomlása utáni válság látványosan véget vetett politikai pályafutásának.
De természetesen a szerző nem hagyja ki az ún. erőminisztériumok vezetőit, Lebegy tábornokot, Csecsenföld híres generálisát, Korzsakov tábornokot, az elnöki testőrség ellentmondásos vezetőjét, valamint a későbbi miniszterelnököket (Kirijenko, Primakov, Sztyepasin, Putyin).

Jelcin folyamatosan hálálkodik saját lányának, Tányának, akit a kétségbeesett 1996-os elnökválasztási kampány során emelt be a politikába és aki nagyban segítette abban, hogy sikerrel vegye a buktatókat. („Tánya az egyetlen, aki minden információt továbbíthat hozzám... Egyszerű, természetes reakciói a legmegrögzöttebb bürokratát is kizökkentették. Folyton a miérteket firtatta, ami tüstént leleplezte az addig fennhéjazó magabiztossággal palástolt ostobaságot".)

A minden tekintetben autentikus Jelcin érdekes megállapításokat tesz. A privatizációt olyan folyamatként értékeli, amely egy tőkeerős orosz pénzelit megteremtését célozta stabil financiális hátteret nyújtva ezzel a kormányzati kezdeményezéseknek. Teljesen természetesnek tartja azt, hogy az oligarchák a támogatásért cserébe beléphettek a politikába termékeny szimbiózist teremtve a cégközpontok és a Kreml között. A jelcini Család, amely magába foglalt szinte mindenkit az elnöktől kezdve a sajtósokon át egészen az oligarchákig, igencsak engedékenyen viselkedett a gazdaságot kizsákmányoló pénzemberekkel szemben. Alighanem akkor cselekszünk helyesen, ha párhuzamosan elolvassuk a Forbes magazin oroszországi tudósítójának, az azóta meggyilkolt Paul Klebnyikovnak a könyvét a vadkapitalizmus árnyoldalairól, hiszen az igazság valahol a két véglet között található. Az mindenesetre jelzésértékű, hogy a jelcini rendszer egyik kegyeltjének, Borisz Berezovszkijnak az angol királynőhöz kellett fordulnia, hogy letelepedési engedélyt kapjon Londonban, mert a Putyin - féle adminisztráció nem nézné jó szemmel hazatérését...

A könyv egyik legizgalmasabb része az 1996-os elnökválasztási kampány, amely során az egyszámjegyű népszerűségi mutatóval rendelkező Jelcin először egészen elképesztő módon el akarta halasztani a voksolást, majd elsősorban az ellenfeleket kíméletlenül lejárató agitátorok révén néhány hét alatt ismét az ország legkedveltebb politikusa lett, pedig a két forduló között még egy könnyebb szívinfarktuson is átesett. A szerző ironikusan mutatja be szó szerinti harcát az orosz politika másik nagyöregjével, a kommunista Genagyij Zjuganovval, aki úton - útfélen megpróbált keresztbe tenni neki, ám végül a reformista Jelcin felülkerekedett a parlamenti vádeljárásokon.

A társadalmat elrettentő csecsen háború kapcsán tipikus orosz hangot üt meg. Szókimondó stílusban ítéli el a véres akciókat végrehajtó terroristákat („állatok, banditák, haramiák") és szentül meg van győződve arról, hogy Oroszország belső felbomlásához vezethet, ha a dominó elmélet értelmében a csecsen szeparatizmus győzelme lángba borítja az egész Kaukázus térségét. Rámutat arra, hogy a konfliktus megoldása kizárólag Oroszország belügye, ezért nem igényel semmiféle külföldi intervenciót és főleg nem tűri el azt, hogy a nyugati államok kétségbe vonják Moszkva terrorellenes módszereit („... minden álláspontot és érvelést elfogadok az ocsmány hazugságokon kívül... de napjainkban sajnos mind bel - mind külföldön akadnak olyanok, akik méltánytalanul kiforgatják az igazságot"). Jelcin államférfihez méltó módon kiáll a haderő mellett és ez nem is ítélhető el, ugyanakkor elfelejti megemlíteni azokat a viszontagságokat, amelyeket az orosz kiskatonáknak és családjaiknak kell elviselni a háború borzalmaiknak közepette - részben az orosz hadsereg hibái miatt.
Habár Jelcin saját bevallása szerint rengeteg időt töltött az irodájában, mégis szakított időt arra, hogy Oroszország külkapcsolatait építse. Az általa „ingujjas találkozóknak" nevezett összejöveteleken az államfő mindig készségesnek bizonyult, egyedül a NATO-val szemben viselkedett kérlelhetetlenül. Megtudhatjuk például, hogy egy kellemes horgásztúra során sikerült előrelendíteni a Kuril - szigetek problémájának megoldását Hasimoto Rjutaro japán kormányfővel, de kiderül az is, hogy Jelcin baráti viszonyt ápolt Helmuth Kohl egykori német kancellárral és Jacques Chirac francia államfővel, akiket kortársainak tart és sokkal könnyebben szót értett velük, mint az újhullámot képviselő Tony Blairrel.

Új alapokra helyezte a világpolitikában kulcsfontosságú amerikai - orosz viszonyt főleg annak köszönhetően, hogy rendszeresen találkozott és eszmét cserélt Bill Clinton amerikai elnökkel, akivel kölcsönösen tisztelték és segítették egymást (ne felejtsük el, hogy Clinton szinte hazajárt Moszkvába, mint ahogy Jelcin is szívesen látott vendég volt mindig a Fehér Házban).

A legnagyobb fegyverténynek azonban kétségtelenül az számit, hogy sikeresen felvetette országát az elitklubba, miáltal a G7 nyolctagúvá bővült, és véget vetett annak az ellentmondásnak, hogy a potenciálisan még mindig erős Moszkva a hidegháború után egy ideig szinte eltűnt a nemzetközi színpadról
A könyv rendkívül olvasmányos, nem nélkülözi a humort és a könnyedséget, látszik, hogy egy a politikában megfáradt öregember nosztalgikus visszatekintésének lehetünk szemtanúi. A fordítás kiváló és a könyv külalakja miatt sem emelhető kifogás.

Jelcin nagyon sokat elárul az elmúlt évtized második felének orosz helyzetéről, talán többet is, mint amennyit eredetileg akart. Számomra két fontos kérdésre azonban nem kaptam egyértelmű választ: vajon mikor került a legközelebb ahhoz, hogy a műben többször említett atomkoffert kinyissa és hogy valójában egyszerű báb volt - e az orosz politika kiismerhetetlen masszájában, vagy ténylegesen a kezében tartotta az eseményeket? Én inkább az előbbire szavaznék...

Borisz Jelcin: Éjszakai naplójegyzetek. (Fordította Komáromi Rudolf, eredeti cím: Boris Yeltsin: Midnight diaries.) Budapest, 2001, Ulpius-ház könyvkiadó. 360 old.