Az EU és a nyugat-balkáni országok kapcsolatát illetően széles körben elfogadott tény, hogy a régió hosszútávon érvényesülő stabilitásának záloga az európai struktúrákba történő integrálódás, s hangsúlyozottan az Európai Unió teljes jogú tagságának elnyerése. A regionális stabilizáció és az uniós tagság így egymást feltételező és erősítő, együtt járó fogalmakká szilárdultak, egyes szerzők véleménye szerint azonban a valós helyzet az, hogy a tagság ígéretét felhasználva igyekeznek az uniós döntéshozók elérni a demokratikus és piacgazdaságon alapuló rezsimek olyan fokú megszilárdítását, amely már nem hordoz biztonsági kockázatot az európai közösségre nézve. Az EU-tagság ebben az összefüggésben tehát sokkal inkább eszköznek, semmint célnak tekinthető, a valódi cél a stabilizáció. A fenti állítások rávilágítanak ugyan a valós helyzetre, ám a témával foglalkozó szerzők többsége a hangsúlyok kitételénél és az ok-okozati összefüggések felvázolásánál kevésbé radikálisan fogalmaz: abban egyetértés mutatkozik, hogy az uniós Balkán-politika egyértelmű és világos célja a regionális stabilitás megteremtése, legtöbben azonban nem kérdőjelezik meg a tagság ígéretének komolyságát és hitelességét. Vannak azonban arra utaló jelek, hogy részben a nemzetközi környezet, részben pedig az integráció belső történései következtében mintha lanyhulni látszana a lelkesedés a nyugat-balkáni államok Európába integrálása kapcsán, s tetten érhetőek olyan törekvések, amelyek legalábbis lassítani igyekeznek a közeledés sebességét. A tanulmány az első részében az Európai Unió Balkán-politikájának fejlődését mutatja be az eszközök és az egyes szakaszokat elválasztó korszakhatárok feltérképezésével, a második részben pedig kísérletet tesz a Nyugat-Balkán országaival kapcsolatos uniós politika értékelésére, elsősorban a hiányosságok bemutatására. |