publikációk a szerzőtől »

Nicolas Sarkozy francia belügyminiszter egy kisebb afrikai körútja keretében 2006. május 18-án Beninbe érkezett, hogy megbeszéléseket folytasson a nyugat-afrikai ország újonnan és demokratikusan megválasztott elnökével, Jayi Bonival. A francia belügyminisztert - a nevéhez fűződő „szelektív bevándorlási” (immigration choisie) törvény miatt – miként egy nappal korábban Mali fővárosában, Bamakóban, Benin fővárosában, Cotonouban is több száz fős tiltakozó tömeg fogadta, és rasszizmussal vádolta. Ám Sarkozy Cotonouban éppen Franciaország Afrika-politikája megreformálásának szükségességét hangsúlyozta. Kijelentette, hogy a francia–afrikai kapcsolatoknak átláthatóbbnak kell lenniük, a politikai és diplomáciai intézmények normális működésének érvényesülnie kell a nem hivatalos, a múltban megannyi bajt okozó hálózatok felett, és egyszer s mindenkorra túl kell lépni a kölcsönös szívességek, titkok és kétértelműségek gyakorlatán: „Egy új, egészséges, gátlásoktól mentes, kiegyensúlyozott, a múlt sallangjaitól és avíttságaitól megszabadított viszonyt kell teremtenünk. Meg kell tisztítani kapcsolatunkat egy korábbi időszak hálózataitól, a nem hivatalos megbízottaktól, akik felhatalmazásukat csupán saját maguktól nyerik.” A belügyminiszter cotonoui beszédében bírálta a hivatalban lévő köztársasági elnöknek, Jacques Chiracnak a Franciaország és Afrika közötti kapcsolatokról kialakított felfogását és politikai gyakorlatát. Ezzel kapcsolatban kiemelte: „Nekünk, franciáknak mellőznünk kell a paternalizmus minden formáját”, és értésre adta, hogy nem alkuszik meg az emberi jogok tiszteletben tartása és a demokrácia tekintetében. „Ezek az elvek nem állnak meg az önök kontinensének a kapui előtt.”

A 2007-ben esedékes franciaországi elnökválasztás egyik lehetséges jelöltje nyilvánosan először ekkor jelezte, hogy – a Le Figaro másnapi tudósítása címének megfelelően – „szakítani akar a Françafrique-kal”. Azaz szakítani akar a francia–afrikai kapcsolatok sajátos, az értékelvű francia diplomácia mellett párhuzamosan működő, átláthatatlan, korrupt, a demokratikus ellenőrzésen és az igazságszolgáltatáson gyakran kívül eső, intézményi és személyi pillérekre épülő, szerteágazó hálózati rendszerével.

A France–Afrique kifejezést Félix Houphouët-Boigny – a IV. és az V. Francia Köztársaságban több miniszteri és államminiszteri posztot betöltő – elefántcsontparti politikus vezette be 1955-ben, a Francia Unió (1946–1958) keretében, amikor a szubszaharai gyarmatok a tengerentúli megyék és területek státusával rendelkeztek.

Az azonos alakú, de eltérő jelentésű és negatív konnotációjú Françafrique neologizmus François-Xavier Verschave, a Survie francia ONG alapítójának köszönhető, aki 1998-ban jelentette meg a Françafrique, a köztársaság leghosszabban tartó botránya című könyvét. A kifejezés azóta általánosan elterjedt a francia nyelvű országokban: politikusok, diplomaták, elemzők, újságírók egyaránt használják, miközben nagyon sokan szabadulnának tőle, illetve az általa jelölt realitástól Franciaországban éppúgy, mint Afrikában.

Tanulmányomban először a „Françafrique” létrejöttének történelmi körülményeit, szerkezetének, működésének néhány jellemző vonását mutatom be. Ezt követően azt vizsgálom meg, hogy a belügyminiszterből köztársasági elnökké lett Nicolas Sarkozynek mit sikerült megvalósítania a „Françafrique-kal való szakítás” programjából elnökségének eddigi négy éve alatt.

Letölthető publikációk:

Nicolas_Sarkozy_es_a_Françafrique_paradoxonjai

629 KB

PDF dokumentum

2011.10.10.