publikációk a szerzőtől »

II. János Pál 2004. október 3-án boldoggá avatta az utolsó osztrák császárt és magyar királyt, Habsburg-Lotaringiai Károlyt. A vatikáni Szentté-avatási Kongregáció 2003. december 20-án, a katolikus egyházfõ jelenlétében hozta nyilvánosságra azt a dekrétumot, amely elismerte a számûzetésben elhunyt uralkodó által végrehajtott csodát. Az ex-császár legidõsebb fia, Habsburg Ottó jelenlétében elhangzott indoklás Károly példamutató keresztényi életvitelét és a katolikus egyház szociális tanításának a király uralkodása idején játszott szerepét emelte ki.

A lelkiismerete szavát követõ Károly békeidõben bizonyosan kiváló, a szociális királyságot zászlajára tûzõ uralkodó lehetett volna, azonban olyan feladatokkal találta szemben magát, amelyeket egy, az uralkodásra jobban felkészült, erõsebb személyiség sem tudott volna megoldani. „Utolsó Károly” uralkodása így rövid epizód maradt egy több száz évig regnáló dinasztia királyai sorában. Kérdéses, hogy határozott, akár az ausztriai német közvéleménnyel szembeszálló cselekvéssel ki tudta-e volna használni egyre szûkülõ politikai mozgásterét, tettekre váltva a békevágyat. Talán egy erélyesebb fellépéssel ausztriai trónját még megmenthette volna, hiszen az ottani „köztársaságiak nélküli köztársaságban” a forradalom nem a „tüntetõk lépéseinek tempójában, hanem úgy köszöntött be, ahogy egy ápolónõ eloltja az elhunyt melletti mécsest”. Kurt von Schuschnigg, késõbbi osztrák kancellár szerint Károlyra „azt rótta a tragikus végzet, hogy emberi fogalmak szerint megoldhatatlan helyzetbe kerüljön,” és õ „becsülettel kiállta a próbát, amit emberként és Habsburgként ki kellett állnia.” Tévedései, megkésett és bátortalan lépései ellenére „becsületesen és bátran […] a legjobbat akarta, és még balsorsában is sokkal tisztességesebben cselekedett, mint sokan mások […]”.

Letölthető publikációk:

IV-Karoly-bekekiserletei

492 KB

PDF dokumentum

2014.06.29.