(SAMUEL P. HUNTINGTON: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása)

publikációk a szerzőtől » publikációk a recenzenstől »

Huntington könyvét olvasva eszembe jutott, hogy fiatalabb koromban mennyi időt töltöttem a Civilization nevű számítógépes játékkal bíbelődve. Ennek lényege az volt, hogy a virtuális világot különböző civilizációk népesítik be, amelyek együttműködnek vagy harcolnak egymással, miközben fejlődnek és terjeszkednek. Ez a kitűnően megírt és annak idején nagyon népszerű, mára klasszikusnak mondható játék alkalmas volt arra, hogy újrajátszuk a történelmet, és megvívjuk a jövő lehetséges háborúit, elképzelt szcenáriók alapján. A játék pontosan olyan volt, mint Huntington könyve: színes, izgalmas, lebilincselő, rendkívül összetett, mégis szórakoztató, és a saját rendszerén belül tökéletesen következetes. A középpontban itt is a civilizációk álltak, és az egész néha meglepően hasonlított a valóságra.

Huntington angolul 1996-ban megjelent könyve egyébként azóta szintén klasszikusnak számít, jelentőségét pedig még legádázabb kritikusai sem vonják kétségbe, épp a megjelenése óta született könyvtárnyi bírálat és méltatás mutatja legjobban, hogy megkerülhetetlen alapműről van szó. Mielőtt részletesen szólnék ezekről, meg kell jegyezni, hogy Huntington jó részüknek elébe ment könyvének bevezető fejezetében. Ebben leszögezte, hogy olyan új, a hidegháborús paradigmához hasonló „egyszerű, de nem túlzottan leegyszerűsített térképet" kíván alkotni, amely a világpolitika eseményeire nem tud ugyan minden részletre kiterjedő magyarázatot adni, de jobban leírja azt, mint versenytársai. Huntington szerint pedig erre legalkalmasabb a civilizációs paradigma, amelynek lényege, hogy a hidegháború után a nagyhatalmak küzdelmét a civilizációk küzdelme váltja fel, a jövő konfliktusai pedig többé nem politikai ideológiákon, hanem kulturális (elsősorban vallásbeli) különbségeken alapulnak majd.

Huntington nyolc mai civilizációt definiál (kínai, japán, hindu, iszlám, ortodox, nyugati, latin-amerikai és talán afrikai). Gondolatmenetének kiindulópontja, hogy a modernizáció egyszerre vezet elidegenedéshez és identitásválsághoz az egyén szintjén, illetve megnövekedett gazdasági, politikai, katonai erőhöz a nem nyugati civilizációk esetében, ez pedig végső soron vallási és kulturális újjáéledést eredményez. Szerinte a globalizáció folyamata, melynek során a különböző kultúrák fizikalag közelebb kerülnek egymáshoz, szintén a civilizációs ellentéteket erősíti, nem pedig a harmonikus együttélést. A civilizációs törésvonalak kialakulásával egyidőben a nyugati civilizáció gazdasági és demográfiai hanyatlása zajlik, még meglévő vezető szerepére az iszlám és a kínai civilizáció jelenti a legnagyobb fenyegetést. Az iszlám demográfiai erejével és újjáéledő vallási fundamentalizmusával ún. törésvonal-háborúk formájában, a kínai civilizáció pedig rohamos gazdasági növekedésével egy civilizációközi nagyhatalmi háborúval fenyegeti a nyugati civilizációt.

Miközben a szerző ezt kifejti számos olyan tendenciára mutat rá, amelyek azóta helytállónak bizonyultak.

Megjegyzi például, hogy számolni kell egy új fegyverkezési verseny kialakulásával, ezen belül iszlám országok - legfőképp Irán - azon törekvésével, hogy a közeljövőben atomfegyverhez jussanak, valamint a Nyugat erőfeszítéseivel, hogy ezt mindenáron megakadályozza. Ezen kívül felhívja a figyelmet a terrorizmus és a tömegpusztító fegyverek kombinációjának különleges veszélyeire, amire azóta az Egyesült Államok biztonságpolitikai stratégái is a jelenleg létező legnagyobb fenyegetésként tekintenek. Talán vitatható, de mindenképp figyelemre méltó megállapítása Huntingtonnak, hogy a civilizációs paradigma alapján az emberi jogoknak nem sok jövőjük van. Azok ugyanis szerinte nem egyetemes, hanem nyugati civilizációs értékeket jelenítenek meg, így az emberi jogok terjesztésére a magukat a Nyugattal szemben definiáló nem-nyugati civilizációk, elsősorban a kínai és az iszlám esetében nincs sok esély.

A civilizációs elmélet bírálataiból szemezgetve a teljesség igénye nélkül a következőket említhetjük.
Mindenekelőtt számos kritika érte Huntington tudományosságát, miszerint ellenőrizetlen, kiragadott tényekkel igyekszik igazolni elméletét, azaz legtöbbször példákat hoz fel állításai alátámasztására. Igaz ugyan, hogy példákkal mindent, és minden mást is lehet bizonyítani, Huntington azonban egyértelműen leszögezte, hogy nem akar mindenre magyarázatot adni, hanem olyan elméletet akar, aminek segítségével meg lehet különböztetni a lényegest a lényegtelentől, másrészt véleményem szerint a példák legtöbbször jól megválasztottak, arról nem is beszélve, hogy ezek teszik a könyvet igazán lebilincselő olvasmánnyá.
Egy másik bírálat szerint a szerző túl nagy szerepet tulajdonít a vallásnak a civilizációs paradigmájában. Ennek a kritikának van némi alapja, különösen, hogy Huntington a poszt-szocialista társadalmakat, így Magyarországot is a vallási újjáéledés tipikus példájaként említi, amit azért magyarként, legalább is egy jövőbeli véres, civilizációs alapú vallásháborút vízionálva igencsak megmosolyogtatónak tarthatunk. Talán az iszlám az egyetlen civilizáció, amelynek esetében indokolt a vallás szerepének ilyen mértékű hangsúlyozása, így joggal feltételezhetjük, hogy Huntington valláscentrikus elméletével elsősorban az iszlám fenyegetést kívánta a középpontba állítani. Kevésbé valószínű azonban, hogy például egy jövőbeli kínai - nyugati, akár civilizációs konfliktusban nagy szerephez jutna a vallás, néhány európai, de általa az ortodox civilizációhoz sorolt állam esetében pedig kifejezetten tévesnek bizonyuló jóslatokra ragadtatta a szerzőt e dimenzió túlhangsúlyozása.

Valószínűtlennek tartotta például Románia és Bulgária EU- és NATO-csatlakozását, valamint Görögország EU-tól való eltávolodását és Oroszországhoz való közeledését prognosztizálta az ortodox rokonság okán. Szintén ellentmondani látszik a mai trendeknek, hogy Oroszország és Ukrajna folyamatos közeledését vízionálta, ezzel szemben a 2004-es választásokon Kijev nyugati orientációra váltott, a 2006 januárjában kirobbant „gázháború" pedig további gazdasági feszültségek lehetőségét vetítette előre a közeledés helyett. (Nem szabad figyelmen kívül hagyni az Ukrajna kettészakadásáról szóló alternatív forgatókönyvét, amit azonban 1996-ban a harvardi professzor még nem tartott túl valószínűnek.)

Véleményem szerint - és a könyv felépítése is ezt sugallja -, Huntington elsősorban napjaink két meghatározó (egyébként a civilizációs elmélet nélkül is szembetűnő) jelenségének magyarázatára alkalmas elméletet akart létrehozni. Egyrészt az iszlám fenyegetésre, másrészt Kína felemelkedésének veszélyeire hívja fel könyvében a figyelmet, teszi mindezt azzal a nem titkolt szándékkal, hogy saját, nyugati civilizációját ezektől a fenyegetésektől lehetőleg megóvja (egyes nem nyugati kritikusai nem fogalmaznak ezzel kapcsolatban ilyen finoman arra utalva, hogy Huntington célja tulajdonképpen a nyugati dominancia fenntartása).

A „kínai civilizáció" nem a huntingtoni paradigma szerint látszik működni, legalábbis egyelőre semmi sem utal arra, hogy az ide sorolt országokat (Kína, Észak-, és Dél-Korea, Vietnam, Szingapúr, Tajvan stb.) valamiféle civilizációs összetartó erő kovácsolná egységbe a Nyugattal szemben, ami akár egy „civilizációs világháborúhoz" vezethetne, hosszú távon azonban ezt nem lehet kizárni. Komolyabb probléma az elmélettel, hogy ma leginkább még mindig Tajvan kérdése fenyeget összeütközéssel Kína és a Nyugat, elsősorban Kína és az Egyesült Államok között, a civilizációs logika szerint azonban ez a kérdés nem is létezik, illetve idővel magától megoldódik. Kérdés, hogy valóban így lesz-e.

Úgy gondolom, hogy Huntington elmélete napjainkban leginkább az iszlám és a nyugati civilizáció konfliktusának leírására alkalmas. Az iszlámmal kapcsolatban azonban a szerző meglehetősen keményen fogalmaz, mikor azt állítja „A Nyugat számára nem az iszlám fundamentalizmus jelenti az alapvető problémát, hanem maga az iszlám". Ezt több szakértő, köztük Rostoványi Zsolt is kétségbe vonja, mondván, hogy az eltérő gondolkodásmód még nem feltétlenül vezet összeütközéshez, a „fundamentalizmusok összecsapása" (iszlámizmus és az amerikai protestáns fundamentalizmus) azonban valóban civilizációs konfliktust eredményez. Kétségtelen, hogy 2001. szeptember 11-e óta a civilizációs elmélet, legalábbis az iszlámmal kapcsolatban aktuálisabbnak látszik, mint valaha. A civilizációk összecsapása és Huntington neve kivétel nélkül felmerült a médiában a New York-i, washingtoni, madridi és londoni terrortámadások után, az afganisztáni és az iraki háború idején, valamint a franciaországi zavargások, a dán képregénybotrány és legutóbb a pápa iszlámot sértő kijelentései kapcsán is.

A könyv utolsó, véleményem szerint legkevésbé sikerült fejezete már átvezet a Kik vagyunk mi?, Huntington következő, sokkal kevesebb tetszést kiváltó művének gondolatvilágába, amelyben a bevándorlás valamint a multikulturalizmus rémeivel riogat. Ezen kívül megújulásra és összefogásra bíztatja a Nyugatot, hogy megőrizhesse vezető szerepét egy immár a civilizációk által meghatározott nemzetközi rendszerben is. Ezen a ponton azonban akaratlanul is aggódni kezd az olvasó, hogy nem válik-e esetleg önbeteljesítő jóslattá Huntington elmélete, amikor arra buzdít, hogy készüljünk fel a civilizációk összecsapására és fogadjuk el a világrend átalakulását a civilizációs paradigma mentén, hiszen tulajdonképpen nincs más választásunk. Vajon ha mindannyian így teszünk, nem kerülünk-e máris egy lépéssel közelebb a civilizációk valódi összecsapásához...? A könyv legvégén, a globális civilizációközi háború lehetséges ám meglehetősen valószerűtlen forgatókönyvét olvasva pedig újra a számítógépes játék jut eszembe, ami szintén szórakoztató, és csak néha emlékeztet a valóságra.

A sok kritika és bírálat ellenére azonban lehet, hogy egyelőre tényleg nincs jobb paradigma a hidegháború utáni világ leírására. Kérdés, hogy ez elég-e ahhoz, hogy a világpolitika irányítói a civilizációk elkerülhetetlen ütközésével számolva hozzák meg döntéseiket. Ahhoz azonban feltétlenül elég, hogy elmondhassuk: aki a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozik, nem hagyhatja ki Huntington alapművét.

Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Budapest, 2001, Európa Könyvkiadó. 652 oldal. Fordította: Puszta Dóra, Gázsity Mila, Gecsényi Györgyi.