publikációk a szerzőtől »

A társadalomtudományok fejlődése maga mögött hagyta a XIX. századi állapotokat. Nem csak azért, mert a polgári nemzetállamokhoz köthető hagyományos vizsgálódási terepek, tehát az idiografikus történetírást kiegészítő négy nagy tudásterület, diszciplína (ökonómia, szociológia és az állami-politikai élet tanulmányozása, a legősibb, leghagyományosabb jogtudomány) mára igencsak megsokasodott és differenciálódott, hiszen alágai és változatai jöttek létre. Az államelmélethez képest megjelent a politológia, politikai szociológia, a szociológia (szociometria, szociálpszichológia, stb.) és az ökonómia is sokfelé szakosodott (polit-ökonómia, makro- és mikróökonómia, stb.). Új, a hagyományos tudásterületek közötti elhanyagolt problématerületek váltak a kutatás tárgyává. Korábban az etnográfia, az antropológia vagy az összehasonlító jogtudomány, a közelmúltban a világgazdaságtan, a világrendszer-kutatás, vagy a társadalmi nemeket kutató gender studies. A tudásterületeket összekötő interdiszcipliaritás és a sokféle nézőpontot és elemzési módszertant gyümölcsöztetni kívánó multidiszciplinaritás sok társadalomkutatónál elfogadott mértékké vált. A tudások közötti negatív hatásköri összeütközés területein jelennek meg és fejlődnek ki a kezdetben szaktudományközinek számító, majd önállósodó diszciplínák. Az analitikus, pozitivista diszciplináris fegyelmezettségre persze szükség van, arra azonban aligha, hogy minden szaktudós foggal és körömmel védje saját kimetszett mezsgyéjét, hogy aztán „egyre kevesebbről és kevesebbről egyre-többet és többet akarjon megtudni” – felidézve a szaktudósról szóló Karl Popper féle meghatározást. Eközben könnyen elfeledkezhet arról, hogy minden részstruktúra egy-egy nagyobb összefüggés alkotóeleme, ezért a szakadatlan differenciálódás – legalább is bizonyos pontokon – maga is megszüli a szintézisteremtés, az integrálódás igényét. „Az igazság az egészben van” – idézhetjük a klasszikus német filozófia betetőzőjétől, Georg Wielhelm Hegeltől, hozzátéve, hogy a totalitásszemlélet akkor helyes, ha az egész tagolt és levezetett egységet jelent, nem üres absztrakciót. Az önérdek követésére (tulajdonképpen: csak az önzés racionális) alapozó módszertani individualizmus felől persze a holizmus minden fajtája – így az organikusan; a rendszerelméletileg; a társadalmi formációval vagy éppen strukturális determinációval megalapozott holizmus – egyaránt tarthatatlan. A holisztikus felfogást helyesen képviselők viszont az analitikus fázisban nyert szaktudományos ismereteket illesztik vissza az összfolyamatba, és annak részeként is elemzik a korábban széttagoltként elemzett, megértett mozzanatokat.Ne ragadjunk tehát bele a XIX századi társadalomtudományi tudásstruktúrákba, az akkori részterületek szaktudományos felosztásába, hiszen a globalizáció korában a nemzetállamokat új szereplők egészítik ki. Az egyetemes érintkezés formáit már nemcsak a világpiac közvetíti, hanem egy extenzív és intenzív multikulturalizmus is, a görög-nyugati kultúrában fogant válságfelfogásunkhoz hasonlóan. Hogyan is néz ki a válság interpretációja a társadalomkutatásban, tehát multidiszciplináris értelemben?

A válságmegközelítés pozícióit, arche típusait szeretném felvázolnia, nem a közgazdaságtanban, a filozófiában vagy a szociológiában, stb., hanem közös nevezőre hozva a társadalomkutatásban. Tehát nem egy tárgyi problémáról, „mi a válság, hogyan áll elő és hat”, hanem interpretációs típusokról lesz szó. Nem a ratio essendit, tárgyi struktúrákat, hanem a ratio cognoscendit, a gondolati alapokat tekintem át, vázlatosan, tézisszerűen, csak utalva jelentős képviselőkre, munkákra.

Letölthető publikációk:

Valsagertelmezések

489 KB

PDF dokumentum

2012.09.26.